Harciszerzi: A Szerzetesből lett Klánvezér naplója

Az életben annyi mindent szeretnénk. Szeretnénk ha úgy lenne ahogy nekünk jó. Igazából úgy is lesz ahogy nekünk jó. Előbb vagy utóbb mindig teljesülnek az álmaink. De amikor épp álmodozunk akkor néha úgy néz ki, hogy pont az ellenkezője lesz annak amit szeretnénk. De nem szabad elveszteni a hitünket abban, hogy álmaink valóra fognak válni. Hiszen Isten valóra váltja minden álmunkat. Csak nem szabad a megtorpanásainkat csüggedéssel és feladással tetézni.

Az álmok azért vannak, hogy beteljesüljenek. de lehet egy gyerekkori álmunk, csak öreg korunkban válik valóra amikor már el is felejtjük. Vagy lehet akkor amikor nem is kéne, vagy már épp az ellenkezőjéről álmodunk. De az álmok mindig valóra válnak.

Az álmokért hálásnak kell lenni. Akkor is, ha valóra válnak és akkor is ha nem. Mert az álmok azok a kulcsok amik fogva tartanak bennünket ebben az anyagi világban. az álmaink a vágyaink, amiket meg kell élnünk. Mert ha feladjuk őket, akkor csak a vágy marad a szívben és örökké csak összetörve fogunk élni, mert legbelül csalódást fogunk érezni saját magunkkal szemben.

Persze nem rossz egy olyan értékrend szerint álmodni, ami összhangban van az Univerzummal, Istennel, vagy hívd akárhogy a legfelsőbbet. Mert ha nincs összhangban, akkor komoly sallert fogunk kapni visszahatásként. Viszont van amikor nem tudsz mit csinálni és ezeket is valóra kell váltanod, különben nem bírsz tovább létezni.

Egy mondás szerint a legtöbb ember, már 25 éves korában meghal, de csak 75 évesen temetik el. De nekünk nem kell ilyennek lennünk. Csak hinnünk kell az álmainkban és ki kell dolgoznunk, hogy miként fogjuk valóra váltani őket.

Mert a legrosszabb az mikor csak várjuk, hogy berepüljön a sült galamb a szánkba. Mert az álmokban nem elég hinni, hanem tenni is kell értük. Persze lehet sokkal egyszerűbb feladni a változásra való hajlamot, fejet hajtani valami vallás, szekta, filozófiai irányzat, vagy csak a család akarata előtt és azt csinálni amit mások normálisnak gondolnak. De ebben az esetben könnyen lehet, hogy észre sem vesszük amikor beteljesül az amit 5 évesen nagyon szerettünk volna.

Mert az álmokra emlékezni kell, az álmokért dolgozni kell, de legfőképp az álmokban hinni kell.

Higgy az álmaidban és történjen bármi az életben, ne engedd, hogy a hited kialudjon. Mert a hited benned van, azt nem veheti el senki tőled. Amíg tudsz gondolkodni, addig álmodni, és hinni is tudsz. Ezért az élethez az egyik legfontosabb dolog a hit...

Sok szerencsét és jó munkát kíván Neked az álmaid valóra vállásához a Harciszerzi. :)

Mit szólsz ehhez?

És tényleg...

1) Istentelen bűnös vagyok, aki mindig nagy bajt s aggodalmat okozott másoknak.

2) Sohasem haboztam, ha saját érdekemben bűnös tetteket kellett elkövetnem. Szívemben nyoma sem volt a könyörületnek, csakis önző érdekeimmel törődtem, s mindig bánatos voltam, ha másokat örvendeni láttam. Javíthatatlan hazudozó vagyok és nagy örömöm lelem mások szenvedésében

3) Szívem mélyén mérhetetlen sok anyagi vágy tenyészik. Emészt a harag, a hamis büszkeség s a kevélység híve vagyok, a hiúság mámorában élek, a világi ügyek zavarodottá tesznek. Ékszereim az irigység és önzés.

4) A lustaság és az alvás rabjaként semmi hajlandóság nincs bennem a jámbor cselekedetekre, ám ha gonoszságot kell csinálni, egyből tettre kész vagyok. A világi hírnév és megbecsülés végett nyugodt szívvel csalok. A kapzsiságom áldozata vagyok, és a kéjes vágyak hálójában vergődöm.

5) Folyton csak sértegetek másokat, s az Istenfélő emberek messzire elkerülnek, mert egymás után sértegetem őket. Hitvány és züllött vagyok, jót nem cselekszem soha, csak a gonoszságon jár az eszem. Kiéget és felemészt a sokféle nyomorúság.

6) Öregen, a siker minden reményétől megfosztva, megalázva és szegényen, Bhaktivinod most a Legfelsőbb Úr lábai elé helyezi szomorú történetét.

āmāra jībana sadā pāpe rata

nāhiko puṇyera leśa

parere udvega diyāchi je kato

diyāchi jībere kleśa

nija sukha lāgi' pāpe nāhi ḍori

doyā-hīna svārtha-paro

para-sukhe duḥkhī sadā mithyā-bhāṣī

para-duḥkha sukha-karo

aśeṣa kāmanā hṛdi mājhe mora

krodhī dambha-parāyaṇa

mada-matta sadā biṣaye mohita

hiṁsā-garva vibhūṣaṇa

nidrālasya hata sukārje birata

akārje udyogī āmi

pratiṣṭha lāgiyā śāṭhya-ācaraṇa

lobha-hata sadā kāmī

e heno durjana saj-jana-barjita

aparādhī nirantara

śubha-kārja-śūnya sadānartha-manāḥ

nānā duḥkhe jara jara

...

Mit szólsz ehhez?

Avagy hogyan lettem utcaseprő

Ahogy a szél játszott az utcán elszórt szeméttel, az beleillett volna valami jól megrendezett vadnyugati film elejébe. Csak itt nem a tövises gombócokat hordta át az út másik oldalára, hanem az elszórt cigarettacsikkeket, használt zsebkendőket, valamint a nejlonokat. Ez utóbbiak tudtak a legszebben szállni. Mindenféle apró turbulencia pördített rajtuk egyet, és ha elég nagy volt a szél, olyan magasra is felröppentek, hogy a napfény is megcsillant, vagy tört rajtuk, játékos szivárványokat létrehozva egy-egy pillanatra azoknak, akik el mertek merülni az érzékelés efféle mélységeiben.

Most azonban nem sütött a nap. Így a gazdátlan nejlonzacskók csak suhantak erre-arra, az utcán, elhúzva a túrórudis és sportszeletes papírok felett, hogy végül fogságba essenek egy pocsolyában, vagy a környék komoran ásító kapualjai között. Néha elhúzott egy autó, és olyankor jobban belobbant ezeknek az utcán leledző gazdátlan tárgyaknak a ki tudja milyen ritmusra járó de mindenképpen látványos tánca, és olyankor mindig újra össze kellett terelgetni őket, vissza a gyűjtő lapátra.

Mert ugye most ez volt a dolga. Hogy megseperje az utcát. Összeszedje a szemetet, amit mások eldobálnak. Persze csak a nagyját, és persze főleg az úttest és a járda találkozásánál álló szegély mentén, hiszen „Mi járdát nem söprünk, az legyen a lakók gondja.”

Aztán a gyerekek a parkban, olyan 5 éves formák, mind köré gyűltek, meg a cimborája köré, akivel együtt osztották be erre a napra, és aki szerencsére nem szedegette még bónuszba össze a dekkeket az ő lapátjáról is, hogy otthon majd kiszedje belőle a dohányt és abból sodorja magának a cigarettát. Sőt még jó fej is volt, akár lehetett beszélgetni vele. A gyerekek meg egyenesen imádták, de lehet csak azért, mert megosztotta a reggelijét a galambokkal és így elég sok gyűlt a két narancssárga mellényes alak köré, ami odavonzotta az éppen ugyanabban a parkban megpihenő talán ovis csoportot.

Eszébe jutott az előző nap, amikor fiaival és lányaival fent a hegyen még a kardforgatás csínjával-bínjával foglalkozott, egy másik jelmezben, ahol mindenki hallgatta a szavait. Most meg egy bűzölgő kuka társaságában épp a reggelijét fogyasztotta egy szétrugdosott parkban, mert rossz fiú volt még pár évvel ezelőtt és büntiben volt.

De hát az élet már csak ilyen. Sőt az egész anyagi lét ilyen. Semmi másról nem szól, mint a kettősségek örök váltakozásáról. Hideg-meleg, sötét-világos, jó-rossz, hideg-meleg, fiú- lány stb… mind-mind csak arról szól, hogy ezeknek a meghatározott ritmikus váltakozása elhitesse velünk, hogy ez a test az énünk, és semmi sincs az anyagon túl. Az anyagi világ ügynökei, akiknek az a dolga, hogy börtönőrködjenek felettünk, ide zárt lelkek felett, nagyon nagy tehetségük van ahhoz, hogy miként kedvtelenítsenek el minket a lelki önvalónk felé vezető út egy következő lépésének megtételétől. Mi meg persze vissza-vissza esünk régi hibáinkba, előző életünk reakcióiba. Néha csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez vajon most akkor tényleg velünk történik, vagy csak álmodunk.

A Válasz pedig nagyon egyszerű. Álmodunk. Ezt az egész világot csak álmodjuk, minden pillanatával együtt. Attól függően pedig, hogy előző életünkben milyen sorsot érdemeltünk, ez lehet egy rémálom, vagy egy kellemesebb álom is. de a lényeg, hogy mindig véget ér.

Mint ahogy a pillanat is véget ért, ahogy a gyerekek a két narancssárga ruhás alak körül ugráltak, némelyik mint egy kis angyal, örülve a galamboknak, némelyik pedig legszívesebben a nyakukat tekergetné az apró tollas jószágoknak, akik szét is reppentek, ahogy elfogyott a kenyérdarab, amit kaptak.

Ő is befejezte a reggelijét, meg a másik is, így felálltak, hogy folytassák útjukat egy másik utcába, amit meg kell seperni, mert a „zöldek” nem olyan ügyesek és utánuk mindig végig kell menni. Persze ők nem zöldek voltak, hanem narancssárgák. A legjobbak az utca seprésben, és még nagy szélben is elkaptak minden szökni próbáló nejlon táncost, akár még a levegőből is…

Főleg az a fiatalabbik, amelyik nem dolgozni volt itt, hanem egy orrtörésért volt büntiben. Na ő, különösen élvezte a hatalmas seprűvel való hadakozást az utcán, meg hogy közben legalább megismerheti kicsit a környéket. Persze szívesebben töltötte volna máshogy az idejét, de hát mégis csak eltörte annak a biztonsági őrnek a nóziját, amelyik csúnyát mondott a mamájára, és ez bizony állítólag nem szép dolog. De vállalta. Mert olyan környékről származott, ahol egy „Kurva anyádért” ütés jár. És nagyon sajnálta, hogy az egész világ nem ilyen környék és az emberek nem tisztelnek se Istent, se embert. De talán majd egyszer fognak számítani olyan elvek is a világban, mint becsület, tisztesség, tisztelet, és akkor nem adnak majd hatalmat olyan emberek kezébe, akik nem tudnak tisztességesen még beszélni sem, és ezért móresre kell tanítani őket.

Nem, egy cseppet sem bánta meg azóta sem. Mert tudja, hogy az a biztonsági őr egész életében fog emlékezni arra az ütésre és talán legközelebb megválogatja a szavait, mielőtt csúnyát mond valaki mamájára, csak azért, mert egyenruhában van. És ha ennek az az ára, hogy most sepregetnie kell és valóra válhat a mamája áldása, aki mindig mondta neki amikor kicsi volt, hogy „Egy nap utcaseprőként végzed majd fiam”, akkor had szóljon.

Mert a múlt elkísér a jelenen át a jövőbe. Nekünk meg csak a tudatosságunkat kell megőrizni közben…

Mit szólsz ehhez?

Szerinted a tele piros szívvel, vagy az üres piros szívvel jobb a Nagy harciszerzi Lovebook borítója? Tegyél egy lájkot arra, amelyik jobban tetszik. :)

Mit szólsz ehhez?

A nagy érdeklődésre való tekintettel örömmel értesítelek, hogy a Boldogság Trilógia után, hamarosan elkészül a következő könyv a harciszerziből. "Nagy Szerike Mindenkinek" lesz a címe, és a tervek szerint egyenlőre ez a borítója. Nekem tetszik, de gondoltam megkérdezem a harciszerzi.hu olvasókat, így téged is, hogy mi a véleményed róla? Esetleg tudnál-e jobbat, vagy találóbbat készíteni:

Várom a hozzászólásodat:

Mit szólsz ehhez?

Ma van Sri Nrisimha Caturdasi, avagy mikor Istenke oroszlánfejjel és embertesttel jött el közénk, hogy megmentsen egy 5 éves kisfiút a Démonikus apjától, aki különféle kínzásokkal terrorizálta őt, mert hitt Istenben ilyen fiatalon. (Nem tudom leírtam-e már ezt a szép, de elég brutális történetet itt a blogban, most nem találtam. Ha valaki esetleg tudja merre van belinkelhetné a kommentoknál. Csak erre bukkantam.)

Ezen a napon a legnagyobb a hold az évben, mert nagyon közel kerül a földhöz. Ezen a napon nagyon kedvező. Az ő kegyéért imádkoznunk. Ezen a napon nincs akkora ereje a szívekben tomboló démonoknak, és a gonosz nem tud hatalmat nyerni, úgyhogy érdemes ma bocsánatot kérnünk, vagy békülést keresnünk ellenségeinkkel. Mert ma mindenki sokkal kedvesebb, aranyosabb lesz, hiszen a kéj, düh, mohóság, irigység, büszkeség nem tudnak olyan erősen befolyásolni minket, és másokat sem.

Jaya Sri Nrisimha Deva

(Ez Isten legpusztítóbb formája, amiben eddig csak megjelent.)

Mit szólsz ehhez?

Csak egy mondat/filozófiai tézis hibádzik a dalban, de attól minden más rendben van...

Szerinted melyik lehet az?

Mit szólsz ehhez?

Az  én Ninjutsum, avagy az én utam.

Szokatlanul nagy hőség volt. Előző nap is melegrekord, meg előtte is, és ahogy a nap tűzött, talán épp arra készült, hogy megdöntse az ezen a napon valaha mért legnagyobb meleget is. Az emberek ráérősen nyári ruhákban lófráltak, vagy siettek volna, ha tudtak volna, hiszen a meleg az nem egy olyan dolog, amivel viccelni érdemes, hiszen vagy gyorsan leizzad az ember, vagy rettenetesen szomjas lesz. Így, akik értenek az élet stratégiájához, tudhatják, hogy ha időszűkében vannak, ebben az időjárásban inkább érdemes elkésni, mint lucskosra izzadva, vagy vattát köpve megérkezni valahová.

Ő az árnyékokba húzódva haladt utcáról utcára, hiszen bár szeretett a fényben járni, nem szeretett volna kifulladni, mire oda ért a találkozó helyszínére. Az árnyékok közt 1-2 fokkal talán hűvösebb volt, és minden nyitott bérház kapun valami kellemes hűvös fuvallatba szaladhatott bele, ráadásul az ózonpajzs hiányának köszönhető perzselő napfény sem mardosta ruhátlan testrészeit.

Az utolsó előtti sarkon befordulva, egy kisebb tömeget vett észre. A tömeg közepén egy mentő autó, meg néhány mentős. Első gondolta baleset lett volna, de pár lépés és a környezet, és a hangulat alaposabb szemügyre vételezése után nyilvánvalóvá vált, hogy ott valaki meghalt. Az emeleten zárva voltak az ablakok, meg négy emeletes bérházakból amúgy sem túl biztos kiugrani.

Eszébe jutott mikor egyszer gyerekkorában ment hazafelé a boltból és a szembe lévő négyemeletes ház negyedikéről kiugrott egy ember és neki pont mellette kellett elmennie, hogy haza vigye a kenyeret. A mentősök akkor értek ki, és tanácstalanul állták körbe a férfit, aki talpra érkezett, de a lábai felcsúsztak a csípője két oldalán átszakítva a bőrt. Még élt… Sosem felejti el a vértócsa közepén támaszkodó alakot, aki a két feltehetően szintén törött kezére támaszkodva próbált felállni. Ott billegett és senki sem tudta, hogy mi van vele, vagy mi lesz, vagy mit kéne tenni vele. Valamit hörgött, és a körbe álló embereken keresztül belenézett az ő szemébe is. Persze csak egy pillanatra, de az a pillanat még így talán két évtizeddel később is tiszta emlék maradt, mint ahogy ez a szituáció is.

De itt nem ugrott ki senki. Itt csak valaki meghalt. A máskor zsibongó utcában a halál csendje és nyugalma ömlött mindenkire, aki csak belépett. Szép lassan, ahogy a gyerekkori emlékek elgyengültek a friss élménytől, kielemezte az épp útját keresztező helyzetet, és oda ért a szellősen álló emberek közé. A Test ott feküdt, ahol érezte/várható volt. Őt meg talán furcsa ruházata, frizurája, meg a kezében nem titkoltan lapuló imalánc látványára az emberek félre húzódva engedték közelebb.

Egy negyvenes éveiben járó, jól öltözött férfit próbáltak a mentősök vagy négyen újraéleszteni. Csodálattal töltötte el az odaadásuk, ahogy küzdenek az ember életéért. A legjobban azon látszott, amelyik a mellkasát pumpálta. A többiek már inkább lemondóan álltak körülöttük, hiszen ahogy a nézelődők elmondták, már mielőtt a mentők kiértek, akkor is próbálták újra éleszteni.

Ott állva és az életért való küzdelmet nézve eszébe jutott az a február eleji borongós nap is, amikor vidékre utazott vonattal, egy szívéhez nagyon közel álló hölgy ismerőse meghívására. Már jó pár órája ült a vonaton, de valahogy az utolsó előtti megállóból (Boba) sehogy sem akart tovább indulni a szerelvény. Illetve indulás után egy hatalmas fékezéssel állt meg és csak azóta nem moccant. Az égen egyre borúsabb hó felhők gyűltek és neki állt a hó is szállingózni. Így gondolt egyet és kinézett az ablakon, hogy hátha meg tud valamit. Az egyik kalauz ment végig a vonaton, hogy elmondja minden utasnak, egy férfi lelépett a mozgó vonatról és akkorát esett, hogy ott haldoklik a vonat mögött. A szabályzat pedig az, hogy ilyenkor meg kell várniuk a mentőket. Belső késztetésre egyből elindult hátra a vonat mellet, hogy megnézze hátha tud segíteni. Hiszen végül is olyan energiákat ismert és kapott hozzájuk felhatalmazást mesterétől, amivel akár ilyen helyzetekben is talán tud segíteni másokon.

A szerelvény végén két kalauz állt a földön fekvő idős bácsi testétől pár méterre. Mellette egy 40 körüli férfi térdelt és rimánkodott, hogy „ Apa kérlek nézz rám”. De tenni senki sem tudott semmit, hiszen féltek a gerinc töréstől, miegymástól. Az bácsi szemei fennakadva, és nagyon sípolva vette a levegőt, néha-néha egy egy hörgéssel jelezve, hogy nincs túl jól. Nagyon hideg volt, és amikor elmesélték, hogy mi történt, meg legyőzte a hamis egóját, aki igyekszik ilyenkor mindent megtenni, hogy úgy sem tud segíteni, oda térdelt a bácsi mellé. Mivel a fia ezt egyáltalán nem ellenezte, észrevétlenül elvégezte a Reiki energia átadáshoz szükséges rítusokat, gyors mozdulatokkal letisztította az auráját, majd rá tette a bácsi mellkasára az egyik kezét, a másikkal pedig megfogta a kezét. Nagyon hideg volt és a test egyre hűlt ki, a keze már kezdett is talán elkékülni pár perces dermedtségtől, és az egyre inkább beinduló pimasz hó sem segített neki. Néhány percig megpróbált az Univerzum és a bácsi között akkora tölcsér lenni amekkora csak tudott, és közben kedves szavakkal, szólongatta a bácsit, hogy „Nézzen rám bátyám”. A keze egyre forróbb lett, a bácsi pedig elkezdett egyre nyugodtabban lélegezni, amit mindenki, még úgy is úgy értékelt, hogy mindjárt el fogja hagyni a testét. De aztán végül csak rászorított a bácsi is a „szkander” fogásban lévő forró kezére, majd néhány másodperc múlva felnézett. Mivel eléggé eggyé vált vele, érzékelte, hogy a bácsi eddig öntudatlan volt és most pergett le előtte az élete, aminek a vége az volt, hogy leugrott a vonatról és elvesztette az eszméletét. A pillanat, amikor ez történt, felfoghatatlan és egészen idáig leírhatatlan volt, ahogy a lélek kap egy esélyt, hogy visszatérjen megszokott életéhez, és a bácsi láthatóan megpróbált felülni, és iszonyatos erővel elkezdte szorítani a kezét. A másik kezével, amit a homlokára helyezett és egy könyék kontrollal azonban sikeresen a földön tartotta és szépen hangosan tagoltan tudatta vele, hogy minden rendben van, ne mozduljon, mindjárt jönnek a mentők. De a bácsi csak fel akart ülni, illetve meg akart mozdulni és ekkor villant át az agyán, hogy mocskosul hideg a beton és a bácsi vacog, mert csak egy pulóverben feküdt ott. Persze mivel tényleg komolyan megsérült ennek az érzésnek, az lett az eredménye, hogy újra fennakadtak a szemei, és nagyon hangosan elkezdett sípolva hörögni. Ekkor, mivel a bácsi keze görcsösen kapaszkodott a forró kezébe, a másikkal pedig a hörgéstől görcsölő fejét tartotta, rákiáltott az összeomlani készülő fiára, hogy nyúljon be a szájába és húzza ki a nyelvét előre, mert le fogja nyelni. Mivel egy fiú lehet hogy nem volt felkészülve arra, hogy az apja nyelvét fogja kihúzni a szájából így csak a harmadik határozott utasításra tette ezt meg. Aztán a következő lépés egy stabil oldalfekvésbe való helyezés volt, aminek a során egy kabátot is betuszkoltak a bácsi alá, aki közben megint magához tért és kissé megnyugodva próbált meg mondani valamit, ami csak nyöszörgés volt… De eljutottak egy fontos részhez. A bácsi és az ő szeme találkoztak és ettől minden rendben lett, mert a bácsi ekkor már elhitte, hogy úgy lesz, ahogy a kopasz, copfos kékszemű férfi, akinek forrók a kezei mondta neki, hogy minden rendben lesz. Aztán a kalauzok kijelentették, hogy indul a vonat. S bár a mentők még csak az állomás előtt voltak, ő úgy érezte ennél többet nem tehet. Elbúcsúzott a bácsitól, aki ekkor elengedte a kezét, majd felszállt a vonatra, hogy azóta sem tudja mi lett a történet vége…

Gyorsan peregtek le előtte a múlt eseményei, de most nem érezte, hogy segíteni tudna, így aztán továbbsétált, hiszen a lélek már érezhetően nem volt az utcán heverő testben. A szellem járkált csak érezhetően eddigi porhüvelye körül, hogy talán éppen feldolgozni próbálta, hogy akkor ezentúl ez már mindig így lesz, és már soha többet nem lesz az, aki eddig volt, vagy akinek eddig gondolta magát. Érezhető zavarát talán az okozta, hogy életében nem nagyon foglalkozott a következő lépéssel, ami a mindannyiunk életében bekövetkező halál.

Aztán továbbsétált és pár perc múlva megérkezett az Átma Jóga centerbe. Átma azt jelenti Lélek, a helyet alcímben pedig csak a Lélek szigetének szokták nevezni. Egy régi kedves ismerőse a Főnök ott, akit még pap/szerzetes korából ismert. Ő volt a pap, amikor lelki avatását kapta Lelki tanító mesterétől, aztán még ott volt egy másik fontos eseménynél, ami mostanában kísérti az életét. (De ezt még nem írtam meg említés szintjén sem.)

Aztán az „öreg” kicsit késett, így ő addig megebédelt és elmélázott az élet dolgain egy szintén ismerős asztaltársasággal. Majd megérkezett az öreg, hogy akkor csinálnának egy riportot, a június 17-én megrendezendő Napforduló Jóga fesztiválra, ahol a Sambandha Mantra kommandóé lesz a befejező akció.

Gauranga baba pedig nem variált, egyből egy kérdéssel indított ezek után: Mi a legfontosabb az életben? Meglepődött a kérdésen, és bár tudott volna a szentírásokból is választ adni, ami minden bizonnyal pontosabb lett volna, de csak azt tudta mondani, ami a szívéből jött. A jóga mester pedig felvett minden szót, hogy egy cikket készítsen belőle, ami hamarosan megjelenik a blogjában, ahol a Napforduló jóga fesztiválon fellépő zenekarok vezetőit és szereplőit kérdezte meg hasonló dolgokról.

Volt még pár érdekes kérdés, hogy miként jött létre a Sambandha Mantra Kommandó, Kik a tagjai, Meg miért épp Kommandó, hiszen ez sokak számára épp az ellenkezőjét jelentheti, mint amit csinálunk a közös meditációk során…

Aztán felálltak az asztaltól, elbúcsúztak egymástól, és ő elindult hazafelé, ahol a lány várta, aki akkor várta a Boba után következő állomáson is. Útközben ugyanarra ment, mint amerre jött. Az utcán már csak a mentősök voltak, meg rendőrök, és pár ember lézengett. A holttestet fekete műanyag zsák borította. Pont olyan, mint amilyen azt a másik öreg bácsit, akit pár éve látott meghalni Csillaghegyen a templom mögött, egy hasonlóan forró délután.

A zsák mellett egy zsugor Ásványvíz, meg két tekercs papír törlőkendő volt. Talán csak innen ugrott le valamelyik házból, hogy vigyen haza  kis családjának vizet, meg az asszony mondta neki, hogy akkor már hozzon papír törlőkendőt is, mert a tükröt azzal tudja szépre megpucolni. Ő megvette, elindult haza és az utcán vette az utolsó lélegzetét. Talán még a papírjait sem vitte, mert csak leugrott és a rendőrök, meg mentősök most azon tanakodtak, hogy ki lehet ő, vagy kit értesítsenek, hogy nincs többet. A felesége talán várja most is haza, hogy hozza a vizet meg a törlőkendőt és utána elmennek sétálni valahová, mert ebben a forróságban nem lehet otthon kibírni. De ő már nem megy haza többet, mert percnyi élete eddig tartott, és most már máshol van. Mint ahogy mindannyian máshol leszünk, mikor véget ér ez az életünk…

---

Az emberi élet az a hosszúnak tűnő pillanat, amikor felkészülhetünk a halálra, és arra, ami utána következik. Aki ezzel nincs tisztában, vagy ezzel nem törődik, az ostoba. Mint ahogy én is az vagyok, mikor megfeledkezek arról, hogy azért kaptam Istenkétől ajándékba ezt az emberi testet, hogy tanuljak, fejlődjek, gyakoroljak, és felkészüljek a továbblépésre. Hiszen minden este meghalunk egy kicsit, és minden reggel újjászületünk, hogy az legyen életünk utolsó és legboldogabb napja. Mert máshogy élni értelmetlen, vagy inkább csak idő pocsékolás.

Sok szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést azoknak az embereknek, akik szeretnék elodázni a halált, akik azt gondolják, hogy ők örökké fognak élni, meg azoknak, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mit tanulunk Ninjutsu edzéseken, akik szerint nem kell felelősségtudatosan felkészülni arra, hogy akár mi magunk is meghalhatunk, vagy akár talán ölnünk kell életünk során. Avagy sok szeretettel küldöm azoknak, akik még nem értették meg ott legbelül, hogy a halál nem büntetés, hanem törvény. Nem egy jó vagy rossz dolog, hanem az élet egy ugyanolyan természetes része, mint egy kakálás, egy ölelés, egy csók, csak ebből egyet kapunk minden testhez.

Ha kíváncsi vagy az interjún feltett kérdésekre adott válaszaimra és még nem tennéd, akkor kövess a facebookon, mert hamarosan meg fog jelenni.

Ha pedig kíváncsi vagy arra, hogy mit gondolnak azok az emberek, akikkel együtt edzek, akkor olvasd el az ő saját véleményüket a tréningekről és a klánról.

Mit szólsz ehhez?

Mindannyiunkban ott él. Szunnyadón várja, hogy feltámadhasson, maga alá gyűrhessen férfit, nőt, erőset, gyengét. Bárkit, aki csak enged neki. Csendesen meglapul, és csak nagyon finoman kúszik elő. A szívbe kapaszkodik. A szív húrjaiba. Ezeken csimpaszkodik felfelé, hogy ahogy mászik oda, közben a szálakkal, amiken érkezik összeszorítsa szervezetünk központját, hogy szépen, lassan ezen az érzeten keresztül az egész lényünket magáévá tegye…

Ha nem kapunk észbe, ledermeszti teljesen a szívünket, aztán a végtagokat, majd egy gombócot küld a torkunkba. Hogy legszívesebben csak elájulnánk, vagy lefeküdnénk aludni, hogy ne kelljen ebben a világban lennünk, ahol ő is. Legszívesebben csak odaát az álomvilágban járnánk, mert nem tudnánk megbirkózni vele, úgy érezzük és ezért inkább szeretnénk csak múlatni az időt, hogy ő maga álljon tovább.

képforrás

Az aggodalommal kezdődik mindig. Így hívják eleinte. Valamiért, vagy valakiért elkezdünk aggódni, hogy nem úgy lesz vele, vagy azzal, ahogy azt mi elképzeltük. Általában az elvesztés az, ami leggyakrabban felmerül. Igazából talán teljesen mindegy, hogy személyről, tárgyról van szó, ha aggódunk az elvesztéséért, megváltozásáért, akkor tudhatjuk, elkezdett mászni a szívünkbe felfelé, az aggodalom, hogy félelemmé alakuljon, megdermesszen és rettegéssé váljon ott, jégbirodalommá és gyötrelemmé téve létezésünk azon pillanatait, ahol hagyjuk eluralkodni.

De az életünknek nem szabad az aggodalomról, a félelemről és a rettegésről szólni, mert amíg aggódunk, félünk, rettegünk, általában nem haladunk előre az úton, hiszen megbénít bennünket ez az érzés. Legyőzni pedig nem lehet, csak felülemelkedni rajta.

Hogyan?

1. Első lépésben nem rossz, ha tudatosítjuk magunkban, hogy értékesek vagyunk. Ha nem vagyunk tisztában magunk, a lélek értékével, mely ugyanolyan értékes, mint minden más lélek, hiszen mind Istenke parányi szerves részei vagyunk, akkor elég nehéz dolgunk lesz. Szóval első lépésnek ezt jó rögzíteni a dermedt pillanatokban.

2. Aztán következő lépésként nem rossz, ha képesek vagyunk analizálni a pillanatot és a helyzetet, hogy mi is van valójában, vagyis valóban érdemes-e aggódnunk, vagyis veszélyben van-e az életünk, a létezésünk, a fejlődésünk. Mert ha nem, akkor igazából felesleges aggódni.

3. Mindegy, hogy okkal, vagy ok nélkül aggódunk egy dolog miatt, könnyen elképzelhető, hogy nincs hatalmunk a befolyásolása felett, tehát úgy is úgy lesz, ahogy lennie kell, tőlünk függetlenül. Mert ha nem lenne a dolog tőlünk független és tudnánk befolyásolni, akkor nem kéne ugye aggódni amiatt, hogy mi lesz, ha nem…

4. El kell engednünk a félelmet, hogy úgy lesz, ahogy nem akarjuk. A legtöbb esetben ha valamin meditálunk, valamiért aggodalmaskodunk, akkor az úgy is lesz. Persze ez nagyon nehéz, de ha már figyeljük egy ideje a gondolatainkat, akkor lehet, hogy menni fog. Ha pedig eddig nem tettük, akkor itt az ideje kianalizálni saját magunkat (nem pár perces dologról van szó), hogy miért érzünk így meg úgy, vagy miért jutnak eszünkbe ilyen meg olyan dolgok erről meg arról.

5. Ötödik lépés pedig, mikor semmi sem sikerül, végső menedékként érdemes felkeresni Istent. Nem tudom szoktál-e imádkozni, de az én tapasztalatom az, hogy ha Istentől kérek enyhítést, akkor Ő mindig segít. Mert Ő Isten és megteheti. Sőt lehet épp ez volt a célja azzal, hogy úgy alakultak a dolgok az életünkben ahogy, hogy végre ráeszméljünk, hogy Rajta kívül nincs jobb pártfogó, rajta kívül senki más nem tud olyan hatással lenni az életünkre, amire épp szükségünk van.

+1 (Ez egy Harciszerzi tipp)
Szintén saját tapasztalatom, hogy jót tesz ilyenkor egy hideg zuhany, vagy csak sima fürdő, napfényre menés, séta, egyenletes légzés figyelés, takarítás (igen mert azonnali a siker élmény). De nekem szokott még működni a hajszárító, monoton hangjára való figyelés, vagy csak a meleg levegő áramlásának érintése is nagyon kedvezően hat a dermedő tagok végtagok újra éledésére, és így az aggódó elmére. Persze a hajszárító csak a legvégső fegyverem, mikor már semmi, de semmi nem működik, akkor egy friss zuhany után, egy hajszárító sugarát magamra irányítva szoktam újra átmenni a fenti 5 lépésen. (Olyan még nem volt, hogy ez ne működött volna, szóval ettől további tippeket egyenlőre nem tudok adni.)

Ha még nem nagyon szoktál imádkozni, vagy csak szeretnéd kipróbálni milyen közösen, vagy egy elég ősi módszerrel, akkor most szombaton 18:00-tól lesz egy nagy közös imádkozós, meditációs, öröm zenélős móka Csillaghegyen, melyet a barátaimmal szervezek, és ahová sok szeretettel várlak téged is, mint harciszerzi olvasót. Mindezt csak azért, hogy lásd, nem üres szavak, és tippek ezek itt, hanem mindig próbálok egy megoldási alternatívát is adni azok kezébe akik agymenéseimre bukkannak itt a világhálón, az emberiség kollektív tudatában. :)

Egy szónak is száz a vége: csak meg ne állj, és soha ne add fel!

Te milyen módszerekkel szoktad legyőzni a csüggedést?

Mit szólsz ehhez?

Nyáron (májustól-augusztus végéig) egy új szisztéma szerint fogunk haladni a Női önvédelem tanfolyamon. Ez azért történik így, mivel a nyári időszakban, a jó időben, amikor a hölgyeken kevesebb ruha van, érthető okokból, megszaporodnak a kellemetlenkedő alakok, és több nő esik áldozatul mások erőszakos hajlamainak.

Te ne legyél áldozata a nyáron senkinek, készülj fel szituációkra, melyek a tréningeknek köszönhetően, automatikusan bekapcsolnak, amikor közeleg a baj, és nyugodtan töltheted a nyaradat, vagy akár az egész életedet is. :)

Továbbá nyáron mindenki elutazik, meg nyaralni megy, azért felmerült, hogy nem lesz-e nagy a kiesés, mondjuk egy kéthetes nyaralás végett. Ezért az elkövetkező 4 hónapban, úgy mint eddig, hetente más témával fogunk foglalkozni, melyek nem feltétlenül szisztematikusan következnek egymásból.

A Intenzív Alapfokú Női Önvédelem Tanfolyam részben szisztematikusan épül fel.
A nyári időszakban heti 2 másfél órás tréning lesz, szerdán és pénteken. Ezeken főleg a nők ellen leggyakrabban elkövetett erőszakos szituációkra készülünk fel, hetente más témával, melyek külön-külön is érdekesek és érdemes megismerkedni velük. (Hajtépés, falhoz nyomás, karfogás, erőszak elkövető, táska rabló, hétköznapi tárgyak az önvédelemhez, stb…) 

Ez azért jó Neked, mert nem muszáj egy egész tanfolyamon részt venned, hanem direkt egy-egy bizonyos témánál is el tudsz jönni a tréningekre.

Jelentkezz itt a tanfolyamra, és emilben értesítelek minden hétvégén, hogy mi lesz a következő hét témája. Továbbá a jelentkezéseddel, automatikusan jogosult vagy az első héten amikor kipróbálsz minket, ingyen részt venni:

http://ninjutsubudapest.com/noionvedelem/

Mit szólsz ehhez?

Mit szólsz ehhez?

Mindannyian szeretnénk ha a dolgok másképp lennének az életünkben mint ahogy vannak. Persze szeretnénk lépéseket is tenni azért, hogy ezek a dolgok megváltozzanak. A legfájóbb szembesülésünk azonban az, hogy a dolgok nem mindig akarnak megváltozni, úgy ahogy mi szeretnénk.

Hajlamosak vagyunk boldogtalanságunk okát munkatársainkban, ismerőseinkben, szomszédainkban, rokonainkban, vagy épp az ország vezetőiben megjelölni. Mikor pedig így teszünk el is tudjuk hanyagolni azokat a dolgokat amiket meg kéne tennünk boldog létezésünkért. Mert ugye nem én vagyok a hibás, hanem ez vagy az, vagy éppen a forint árfolyama…

A helyzet azonban az, hogy mi magunk vagyunk azok akik miatt a dolgok úgy vannak és alakulnak ahogy. Akár tetszik akár nem, egy jó pár évvel ezelőtti sértés valaki ellen, ha nem kezeljük, évek alatt, egy gyűlöletes méregponttá alakulhat az életünkben. Pedig lehet, csak bocsánatot kellett volna kérni.

Nekem például emberek hazudnak azért, mert nem akarnak velem őszinték lenni, mert ha nekem nem tetszik az őszinteségük, akkor azt nehogy megírjam a blogba. És talán igazuk van, talán nincs. Én azt gondolom, hogy ha mondok valamit valakinek,  vagy ellenkezik a véleményem az övével, akkor azért vállalom a felelőséget, még ha meg is írja az interneten esetleg. Inkább mint hazudozzak, meg játszam neki az eszem, hogy igazából szerintem minden rendben van veled.

De persze magamnak köszönhetem, hogy így alakult, hiszen néhány éve egy beszélgetést megírtam a blogba. Hiba volt, vagy nem, megírtam. És azok akiknek jelentett valamit magukra vették. Amivel nincs is baj, csak nekem lett belőle egy ilyen helyzetem, amin most változtatnom kell.

De ugyan ilyen dolgok vannak mindenkinek az életében, ha ír blogot ha nem. Vannak olyan emberek akiket egy-egy félre értés miatt veszítünk el, vagy egy nem kezelt problémáért.

De legalább nem lett belőle gyűlölködés, és most kiderült, hogy mi is az igazság. És bár hazudtak nekem, mégis csak az én hibám, hogy úgy érezték hazudniuk kellett…

Ezért aztán most kezdődhet a munka, hogy valahogy változtassak ezen, ebben a hazugságokkal teli világban. Az pedig, hogy ki volt a hibás, nem egy kérdés. Hiszen ha elkezdeném, hogy szerintem azok akik hazudtak, hiszen vállalni kellett volna a szavukat akár megírom akár nem, akkor igazából nem tanultam volna semmit az esetből. Így igazából rá kellett jönnöm, hogy én vagyok aki hibázott és nekem kell változnom, fejlődnöm. Mert így fogok fejlődni, nem pedig úgy, hogy másokat szembesítek azzal, hogy szerintem hol tartanak és miben kéne változniuk.

Ez a hozzá állás már sok problémát sikerült megoldani, és csdak javasolni tudom mindenki életébe, így Neked is. :)

Mit szólsz ehhez?

Hallottam egy csodálatos kis történetet egy lelkipásztorról, aki szombat reggel meglehetősen nehéz körülmények között próbált felkészülni a prédikációra!

A felesége elment vásárolni. Esett az eső, a kisfia unatkozott, nyugtalan volt, mert nem tudott mihez kezdeni magával. Végül a lelkész kétségbeesésében elővett egy régi magazint, hogy átlapozza. Talált egy szép színes oldalt, amely a világ térképét ábrázolta. Kitépte a lapot, szétszaggatta, a darabkákat szétszórta a szoba padlóján és ezt mondta a fiának: „ Johnny, ha össze tudod rakni a térképet, kapsz tőlem egy huszonöt centest”.

A lelkész azt hitte, hogy egész délelőttre való munkát adott a kisfiúnak. De tíz perc múlva kopogtattak az ajtón. A kisfia volt, az összerakott képpel. A lelkész megdöbbent, hogy fia ilyen gyorsan végzett a feladattal. Ott voltak a papírdarabkák, gondosan összerakva, ott  volt a hibátlan világtérkép. - Kisfiam, hogy tudtad ilyen gyorsan összerakni?- kérdezte a lelkész. - Ó! – mondta Johnny. – Nagyon egyszerű volt. A másik oldalon egy ember képe van. Egy papírt letettem a földre, összeraktam az embert, aztán egy papírlapot tettem a tetejére és megfordítottam az egészet. Rájöttem, ha rendbe teszem az embert a világ is rendben lesz.

A lelkész mosolygott és átadta fiának a negyeddollárost. Ezzel megadtad a holnapi prédikációm témáját – mondta. „Ha az ember rendben van,akkor rendben lesz a világa is!”

Mély tanulság rejlik ebben a gondolatban. Ha szerencsétlennek érzed magad a világban és a világot meg akarod változtatni, a legjobb hely, ahol kezdheted, magad vagy.  Ha lelki beállítottságod pozitív, a világod problémái meghajlanak előtted!

A te világod rendben van? Tedd rendbe magad!

Lezlee B. Jonathan

Mit szólsz ehhez?

Több titkos akcióban vettünk részt a Mantra Kommandóval az elmúlt időszakban, de a tél többnyire azzal telt, hogy meghúztuk magunkat. A SambandhaMantraCommando most viszont egy nagyszabású akcióra készül. Mint tudod a Mantráknak különleges ereje van, és amikor közösen együtt énekeljük őket, akkor mindez összeadódik. Ezen ősi Transzcendentális mantrák együtt vibrálásával garantáltan kirobbanhatsz abból, amiben éppen vagy. Nincs olyan ember, aki képes lenne egy ilyen esemény közelében közömbös maradni.

Pár éve építettem egy Márvány templomot az Istenkének, méghozzá Csillaghegyen. Azóta szeretnénk a Mantra Commandóval felrobbantani ezt a helyet. És most úgy néz ki, hogy elérkezett az idő, mert egy gyertyafényes Bhajan est keretein belül, együtt fogunk végrehajtani egy különleges akciót, amilyen még nem volt ebben az Univerzumban.

Szóval sok szeretettel várunk:

Mikor?

2012.04.28.

Szombat

18:00-21:00

Hol?

Csillaghegy. III.ker. Lehel u. 15-17. Indiai Kultúrális központ.

(A csillaghegyi HÉV-vel juthatsz el a legegyszerűbben, és onnan 3 perc séta

A Lélek újból és újból megszületéséről, mint ahogy a tavasz újra és újra kivirágzásáról fogunk beszélgetni.

Valamint Ősi Védikus mantrák Vibrálásával, melyet tradicionális és modern hangszereken fogunk kísérni zenei aláfestéssel, fogjuk segíteni lelkünket, hogy el tudja fogadni az életünkben újonnan megszülető dolgokat. Gyere el és legyél velünk ebben a különleges tavaszköszöntő zenés közös meditációban.

A SamBandha MantrCommando várható felállása:

-Horváth Ádám Kisordas (a harciszerzi) harmónium, ének

-BankeeBihari Dasa Caratal, vokál

-MadhuKanta dasa Caratal, vokál

-Jitendriya dasa, Mridanaga (Indiai tradicionális két fenekű dob), vokál, ének

-Rájahamsa dasa, Kahon (Egy modern, rendkívül kreatív dob), vokál

-Kamsari dasa hegedű, vokál

-Warren, Ausztrália, didgeridoo

-Balázs Gergely hegedű művész, hegedű, vokál

+

Te, vagy egy kedves ismerősöd, aki hozza a hangszerét és szívesen kapcsolódik hozzánk, mivel ez egy örömzenélős, együtt lévős mulatság lesz.

+Különleges Meglepetés:

Az est folyamán Lelki tanítómesterem, Srila Sivaráma Swami Maharája, akitól a Mantra Diksát, a mantra a vatást kaptam, is részt vesz a Közös mantrázásban.

Mit kapsz, ha eljössz:

Stresszoldás, energetizálás, harmónia-kezelés, transzcendentális hangvibráció, mely megrezegteti a lelked, béke, szeretet, utazás egy másik dimenzióba, dinamikus, aktív meditáció, ritmus és készségfejlesztés, kommunikációs és szorongás oldó tréning...

Milyen lesz, mit fogunk csinálni?

Együtt, közösen fogunk meditálni, befogadni az örök változást és megújulást, ami tavasszal bekövetkezik minden ember életében. Az Ősi mantrák erejét hívjuk segítségül, hogy elengedjünk mindent, ami bánt, zavar bennünket. Együtt utazunk el a jelenbe, és akkor és ott, semmi más nem lesz, csak maga az élmény, a kapcsolat. (SamBanda, azt jelenti, hogy kapcsolat)

Mennyibe kerül?

Amennyibe szokott. Az estre el kell hoznod magad, az egész tudatodat, meg jókedvedet. Meg amennyit még ezeken felül jó szívvel tudsz adni. Vagyis a belépő adomány jellegű, csak az a feltétele, hogy jó szívvel add...

Hogy tudok részt venni/jelentkezni?

Egész egyszerűen csak el kell jönnöd. De ha megadod itt a neved és az emiled, akkor megköszönjük neked, hogy így jelzed, hogy te is ott leszel, hogy tudjuk hány főre számíthatunk, mert a Központ egy kis rózsavizes limonádéval (Már csak ezért megéri eljönni, meg halavával (Indiai édesség specialitás) kedveskedne a résztvevőknek.

Ezenkívül az est hanganyagát felvesszük, és ahogy szoktuk közkinccsé tesszük, vagyis feltöltjük egy tárhelyre, és ennek a linkjét is el tudjuk küldeni neked emilben a rendezvény után, hogy ha jól érzed magad, akkor simán újra át tudd élni ezt az élményt.

Mit szólsz ehhez?

Épp térdig gázolunk a Kali-Yugában kérem szépen kedves Hölgyeim és Uraim. A hazugságok és álszentségek korában élünk, ahol nagyon ritkán találunk olyan embereket, akik önzetlenül, csak úgy szeretetből tesznek dolgokat másokért, akár érted is. De a legfontosabb nem az, hogy találsz-e ilyen embereket, hanem az, hogy te ilyen merj lenni.

Persze mikor ez történik, akkor mindig úgy kezdődik, hogy találkozol valakivel, aki baleknak néz és jól átver, meg kihasznál. De ez nem az ő hibája. Hanem a tiéd, mert eddig nem éltél így és ez lesz a büntetésed, vagyis inkább az első leckéd. Merthogy ez egy út, ahol lépések vannak. És a lépések az önmegvalósítás, vagy önváltoztatás útján mindig fájnak, mondhatni bokaszaggatók, hogy essél-keljél az elején. Mert abból tanulsz.

A harcművészet is ezzel kezdődik, hogy esel-kelsz. Mert ha nem tanulsz meg az elején esni kelni, akkor ha a komolyabb leckéket kapod, akkor félni fogsz és nem tudod majd elsajátítani őket, mert majd attól félsz, hogy mi lesz, ha hibázol, mi lesz, ha elesel. Ezért aztán a nagy leckekönyvben úgy van megírva, hogy először mindig kudarcot kapsz, nem sikert. Mert a kudarc tesz erősebbé, tapasztaltabbá.

Ezenkívül, mivel ez egy új dolog, ezért az elsajátítása nehezebb. Gondolom, te sem emlékszel arra, mikor járni tanultál, de biztos vagyok benne, hogy sokat estél mire ráéreztél. És ez az élet minden területén így van. Mert minden tett egy út. Egy út, amit te választasz és mivel ez egy új út így meg kell tanulnod járni rajta. De mire ráérzel a járásra, pláne megtanulsz szaladni, esetleg repülni, addig párszor orra buksz.

És ugye ez egy jó teszt is, hogy amolyan "kocautas" leszel-e és az első pár kudarc után feladod, vagy felkelsz és mész tovább, mert akarod. Ha így teszel mindenképpen eredményeket fogsz elérni, legyél bármennyire tehetségtelen, vagy alkalmatlan is. Persze vannak tényezők, amik javítják a %-okat, de általában a kitartás az egyetlen, ami számít. Hogy mi a meditációd.

Úgy akarsz meggyógyulni, hogy le mész a gyógyszertárba és beveszel néhány ízetlen, szagtalan tablettát, vagy valódi gyógymódot találsz a bajodra, amivel soha többé nem leszel beteg.

Az Utak nem a könnyű és gyors megoldások kedvelőinek valók. Nem azoknak, akik a tévében élnek, vagy mások véleménye alapján rakták össze a világukat, vagy állították össze a baráti körüket...

Úton járni egy magányos folyamat, még ha csapatban is csinálod is, hiszen odabent egyedül te vagy a fejedben. Mondhatni zárkózz be egyedül egy szobába egy napra és nézd meg mit csinálsz akkor, amikor azt gondolod, senki sem lát. Mert az vagy te, valójában az a szinted. Nem az amikor "jófejkedni", meg okosnak látszani akarsz, mert azt a szerepet osztotta rád az élet...

Mert az egész arról szól, hogy akkor is oda mered-e adni, amire másoknak szüksége van, ha nem kapsz érte vissza semmit, és nem egyszer, nem kétszer, hanem talán sosem. Mert ha mindig csak vársz vissza valamit, akkor nem is adtál igazán...

Ajánlom ezt a bejegyzést azoknak, akik a tavasz hullámait meglovagolva új álmokon törik a fejüket. Sok szerencsét, sikert és kitartást kívánok mindenkinek, hogy ne kelljen soha feladni, hanem elérjék a céljaikat. (Persze valóban sikeresek csak azok lesznek, amik az Univerzum, vagy Isten egyetemes törvényeivel is összhangban vannak.)

Mit szólsz ehhez?

Idén valahogy nincs a karmámban az utazás. A szilveszteri Indiai út nem jött össze, és most Nepálba sem tudok menni. Tervben van még idén egy Japán út és több külföldi szeminárium, de majd kiderül, hogy melyiket adja meg nekem a Jó Istenke...

A Főiskolán is passzív féléven vagyok, mert lesz hamarosan egy történetem, ami már több mint egy éve húzódik, de most fog kiteljesedni. Pár barátomnak már meséltem róla, de így a nagy nyilvánosságnak még nem tártam fel, hogy mi is a Jóga Fesztivál eredeti története, és miként lett belőle súlyos testi sértés... :)

Aztán sikerült szerezni pár újabb Navaratnát, mert karikor elfogytak. Ha érdekel, akkor levélben írj, hogy szeretnél, mert akkor el tudom küldeni az árlistát...

Mit szólsz ehhez?

Egy idős indián asszony éppen a hegyekben utazgatott,amikor egy napon egy folyómederben különleges, értékes kőre bukkant. Megnyugvással vette magához a kincset majd folytatta útját.

Néhány nap múlva találkozott egy férfival, aki szintén a hegyekbe zarándokolt. Mivel a vándor éhes volt, de nem volt mit ennie, az indián bölcs megvendégelte őt a maga eledeléből. Ám amikor az asszony kinyitotta a csomagját, hogy megossza ennivalóját az emberrel, a férfi felfigyelt a táskába rejtett kőre.

Sokáig beszélgettek mindenféléről, közte az élet értelméről is, majd amikor elbúcsúztak egymástól, a vándor arra kérte az asszonyt, hogy adja neki a kincset. A bölcs belenyúlt a táskájába, némán kivette a drágakövet, és a férfi kezébe nyomta.

A vándor megköszönte, majd sietve tovább állt, mert még véletlenül sem akart alkalmat adni az indián asszonynak, hogy meggondolja magát. Innentől kezdve megkönnyebbülve utazott tovább, abban a nyugalomban, hogy olyan kincs birtokába jutott, amelynek hála sosem lesz már része nélkülözésben.

Ám ahogy vándorolt, egyre többször jutottak eszébe az indián asszony szavai. Néhány nap múlva visszafordult, megkereste a bölcset és visszaadta neki a követ.

- Gondolkoztam - kezdte mondandóját a vándor. - Tisztában vagyok vele, hogy micsoda kincs van a kezemben, mégis szeretném visszaadni. Abban bízom, hogy helyette olyasvalamit adhatsz nekem, ami még ennél is értékesebb. Kérlek add nekem azt a valamit magadból, ami képessé tett arra, hogy nekem add ezt a követ....

Mit szólsz ehhez?

Az élete épp a feje tetejére állt. Az volt, aki mindig is lenni akart, már kiskorától kezdve, de mivel az nem volt túl nagy dolog, így tanácstalanul állt a világ előtt, hogy ilyen gyorsan, mondhatni sokkal hamarabb, mint élete dele előtt elért mindent, amit akart. Már csak apróságok voltak hátra, de ezek az apróságok sokkal bonyolultabbak voltak, mint azt elsőre hitte.

Így rájött, hogy mégsem érte el minden célját, így legalább van még további értelme az életének és ez megnyugtatta. Bár nem túl hosszú időre, mert mikor rájött, hogy ezek a dolgok már nem rajta múlanak, vagy megkapja, vagy nem, akkor mindig ökölbe szorult a keze. És már tudta is, hogy ezért nem kapta eddig még meg őket. Mert ökölbe szorult a keze, ha csak arra gondolt, hogy nem tehet semmit ezekért a dolgokért.

Csak nagy nehezen értette meg, hogy nem vágyni a vágyakra jelenti a létrehozást, megvalósítást. A görcsös ragaszkodás nem vezet célra bizonyos dolgokban. Sőt talán semmiben, mert ahogy végigvizsgálta eddigi céljait, azokat is úgy érte el, hogy nem aggódott azon, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Így egészen egyszerűen összejöttek. Talán tőle függetlenül, mintegy ajándékként az élettől...

Így aztán kinyitotta a tenyerét, úgy ahogy hallotta egyszer egy nagyszerű tanítótól, hogy így kell tenni. Mert az ököllel nem lehet olyan sok mindent csinálni, mint a nyitott tenyérrel. Például ököllel nem lehet simogatni, fogni, vagy elfogadni dolgokat. Az ököl csak egy pillanatra, az ütés pillanatában megfelelő, de utána és előtte nyitva kell lennie, különben nem tud reagálni, ha mégsem jönne létre az ütés pillanata.

Hmmm... Ezen a gondolaton elmélázott kicsit. Néha jó, hogy mások nem látnak a fejébe gondolta, mert biztos messzire futnának, vagy pszichopatának néznék, mint az öreg Indián lovát. De hát csak így tudott gondolni a dolgokra, mintha harc volna minden pillanat az életben és az egész lét egy háború volna, melyet a haláluk felé rohanó, mit sem sejtő halandók próbálnak megtölteni egy kis romantikával.

De mivel a vége így is, úgy is halál lesz, így nem bánta egy cseppet sem, hogy háború az élete, még ha békés időket is éltek. Hiszen az élet oly sok területén kellett csatároznia, ütnie, vagy épp elengednie...

Szerette ezt a játékot. Az élet játékát. Főleg mert ismerte a szabálykönyvet, meg jóban volt a játék megalkotójával. Mondhatni egészen közeli barátságba kerültek. De persze így sem sikerült mindenben csókosnak lennie, mert a játék megalkotója igencsak bölcs és még a cimboráitól is elvárja a fejlődést. Így bár sok minden könnyebb neki, semmi sincs ingyen. Mindenért önmagával kell fizetnie...

Ugyan úgy, mint mindenki másnak is. Ez pedig néha lelkesítette, néha elkeserítette. Néha szerette volna megállítani az időt, mert néha megfeledkezett arról, hogy nem a pillanatok a fontosak, hanem az örök változás, mely maga egy örök hosszú véget nem érő pillanat, hiszen ő, ő marad végig, mindig mindenkor.

Ugyan úgy, mint mikor kiskorában az akart lenni, aki most volt, de már el is illant a pillanat és már nem az volt, aki egykor lenni akart, hiszen megélte, átélte, felfedezte, hogy a célok csupán állomások az örök változás mezején, ahol örökkön örökké vágtathat, örökkön örökké kitalált dolgok után. Mígnem egy nap talán rájön, hogy mi az ami igazán fontos, és akkor megpróbálja majd azt elérni...

De csak ha van benne szufla és nem lesz addigra öreg és lusta... Hanem megy tovább ugyanazzal az ifjonti lendülettel, ami felrobbantotta eddig, ahol most állt. Mert hát miért is ne állt volna meg egy pillanatra, szemlélődni. Hiszen egy barátja is mindig azt szokta mondani, hogy a "csend is a szimfónia része"

És most csend volt, síri néma csend. Csak a szívdobbanását hallotta, meg a gondolatait, de két szívdobbanás közben néha néha elkapta a kilégzéssel azt, amit sokan hívnak sokféleképpen...

De a dolgok közben semmit sem változtak, hiába teltek el évmilliók két szusszanás között. Ő még mindig ő volt és még mindig csak kereste azt, amit mindenki más is, mert bár néha meglelte, rájött, hogy ha megállna, akkor az a valami mindig csak ki fog csúszni a kezéből, mint mikor vizet próbál megtartani a markában az ember.

Így vagy keres egy forrást, vagy talál egy tavat, esetleg egészen az óceánig megy, hogy mindig ott legyen az, ami mindig is ott van, vagy volt, vagy lesz, csak néha megfeledkezik róla...

Mit szólsz ehhez?

Mit szólsz ehhez?

Egyszerűen nincs kedvem írni. Magam sem értem, hiszen az elmúlt években majd minden héten, majd minden nap pötyögtem valamit. Nem mintha nem lenne miről, hiszen rengeteg téma van, és sokat változok én is. De most valahogy nem akarok, nem megy. Elhatározom, hogy fogok, de aztán nem.

Vizsgáltam az érzést és azt hiszem azért van, mert ez a blog nagy hatással van, volt az életemre, meg azok is, akik olvassák. Vannak, akik eljöttek és megismerkedtek velem, meg vannak, akik megutáltak. :P Ez egy ilyen szakma. Mostanában leginkább az edzéseken beszélek, mesélek, tanítok, vagy a tanfolyamokon. Igazi hús-vér embereknek.

Ez is jó, a blog írás, de mostanában már nem olyan, mint régen. Eddig pontosan 1721 bejegyzés  készült. Ezek közül sok jó hosszú, meg van pár rövidebb is. De mind én vagyok, voltam egy kicsit.

Az első bejegyzés 2005 szeptember 9-én készült. Idén lesz a harciszerzi 7 éves. 5264 komment van a bejegyzéseknél.

Az, hogy hányan látogattak el ide, az az adat elveszett a ködbe, de egészen az elejétől, amikor izgultam, mert már nem csak napi 5-en olvasták a blogom, amiből kettő én voltam, eljutottunk egészen odáig, hogy 1000-1500 ember jött el ide naponta, hogy megnézze mit okoskodom, az mindenképpen a kitartás eredménye.

Volt már, hogy eltűnt minden és úgy tűnt, hogy teljesen örökre, végérvényesen, de aztán meglett minden, aztán volt úgy, hogy be akarták tiltani, meg megvádolták, hogy nemzetellenes. Rúgtak ki miatta, haragudtak meg, és lettek szerelmesek is belém az itt leírt sorok miatt... Szóval, azt hiszem hatással van az életemre.

Nem tervezem, hogy abbahagyom, csak nézem a napokat és most jó, ha heti egyet posztolok, és arra is nagyon rá kell vennem magam. Átment az élet a facebookra, aki ott követ, az tudja, hogy napi több mindent is megosztok, és talán gyorsabban is jut el az emberekhez, mint itt a blogon, hiszen nem kell kattintani. Ha igényelnéd a kis szösszeneteimet, akkor jelölj be nyugodtan ismerősnek, mindenkit visszajelölök, mert szeretném, ha az egész világ a barim lenne. :)

Ide meg megtartom a hosszabb, magvasabb értekezéseket, de mivel ti sem itt szóltok már hozzá, így ezerszer is meggondolja az ember, hogy érdemes-e írnia... Mert minden a fb-n történik manapság. Ez talán a blogok halálát jelenti? Nem hinném...

Ha szeretnél több bejegyzést a harciszerzire, egy hozzászólással jelezd, pár kedves szóval, had örüljek én is, hogy nem csak egy szám vagy egy statisztikában, hanem egy érző, hús vér emberi lény. :)

thx

Mit szólsz ehhez?