Menü

100 éves érzések és egy rozsdás sarló társasága


Az éj hangjai mennydörgésként hasítottak bele az éjszakába. Hol egy kutya ugatott fel, hol a macskák harca hallatszott, de két három percenként a terasz korlátjának támasztott eladó feliratú műanyag táblába is bele kapott az egyre erősödő szél, hogy a következő pillanatban több hangos csattanás kíséretében az meg visszavágódjon a vashoz, mert a műanyagpánt amivel odarögzítették nem engedett. Ugyan ez a felerősödni készülő szél persze több fronton is küzdött az épülettel, így a tábla csak az egyik célja volt, a másik a különböző réseken való behatolás volt. Így az elöregedett, vagy épp elfogyott szigetelések apró résein igyekezett bejutni az objektumba, mely tettét halk, majd erejével növő felerősödő fütyülő vagy sípoló hang kísérte.

telihold, este

A szoba közepére a telihold fénye verődött be a függöny vagy redőny nélküli teraszajtó repedezett üvegén át, megvilágítva az ott elhelyezkedő fából készült, ütött kopott bárszéket, ami már biztos látott jobb időket is, de most ide fel került a huzatos padlás szoba kellős közepére, hogy ily módon törje meg a teret. Körülötte mindenféle holmik. Egy idejétmúlt utazós sport táska, aztán egy hasonló másik a másik oldalon, félig meddig lefedve egy abból a zörgősebb fajta nejlontáskával. Aztán mintha csak úgy véletlenül dőlt volna oda, egy hosszú függönykarnisnak álcázott bot volt neki támasztva, aminek egyik vége a zörgős nejlon alatt, másik pedig valahol a szoba azon részébe helyezkedett el, ahová már nem világított be a hold.

Ha valaki a terasz felől kémlelt volna be a teraszról ide vezető ajtón keresztül, vagy az azzal szemben elhelyezkedő előszobából ebbe a szobába vezető ablakon keresztül, akkor minden bizonnyal ezek a részletek fogják meg először, és nagy valószínűség szerint csak sebtében a padlásra hordott holmiknak véli a holdfényben fürdő bárszékes kompozíciót, melynek zörgős zacskója néha-néha megzizzent a réseken keresztül érkező huzat távolságtól és tértől ellágyuló érintésétől.

De tovább gondolva, ha ez a bekémlelő valaki, úgy döntött volna, hogy akkor mégis csak benyitna a sejtelmes szobába, akkor csak ezen tette után lett volna lehetősége felfedezni hogy az a bizonyos kompozíció igazából mindegyik ajtó mozgásától életre kelt volna, és hangos csörömpöléssel csattantak volna a hézagos parkettán azon alkotó elemei amik messziről nem látszódtak, melyek a zörgős nejlon, vagy a széken elhelyezkedő ruhakupac alatt lapultak.

És akkor ez lett volna az a jel, amire a szoba legsötétebb sarkában meghúzódó fekete alak, elő robbant volna az életre kelő árnyak sűrűjéből, egyenesen a szobába érkező, vagy érkezni szándékozó alak, vagy alakok felé, száguldva, hogy minél hamarább magatehetetlenné tegye, hiszen a napnak ebben a szakában, meg amúgy máskor sem lett volna senkinek és semminek keresnivalója az épületben, előzetes bejelentkezés nélkül.

Persze az is lehet, hogy csak megvárta volna, hogy össze omoljon az éj kezdetén saját holmijából össze állított egy éjszakás remekműve és csak utána, alkotása halála után lépett volna akcióba. Egyből a robaj után, miután a hangorkán elült és az ajtók bármelyikét mozgásba hozó alak, vagy alakok megérkeztek volna a térnek abba a részébe, aminek a felügyeletével épp megbízták.

Harmadik lehetőségként arra készült fel, hogy egy hozzá hasonló “árnyjáró” próbálkozott volna az épületbe való behatolással, és felfedezte a hétköznapi használati tárgyakból véletlenszerűnek tűnő össze állítása mögött megbúvó szisztémát és oly módon érkezett volna a helyiségbe, hogy az nem borul össze., így látszólag észrevétlenül tette volna azt meg amit az első két kategóriába tartozó alakok nem tudtak volna. Erre az esetre is volt természetesen meglepetése, hiszen a “szobor” úgy volt elkészítve, hogy az egész szoba területét lefedje és bármely elemének mozdítására az egész “felébredjen”.

Erre a harmadik esetre való felkészülés céljából maga mellé helyezte a kardját, és a másik oldalra meg azt a rozsdás sarlót amit a pincében talált az épület átvizsgálásakor, hogy akkor az bizony egy Kama, és biztosan nem véletlenül akadt rá éppen akkor és ott.

De szerencsére semmi izgalmas dolog nem történt az este azon kívül, hogy megértette, igazából mi szüksége volt egy század elején élő családos nemes úrnak egy ekkora villára, illetve egy ilyen villára amely úgy van megépítve, hogy legalább 10-12 cseléd tud benne majdhogynem egymástól függetlenül lakni és a nemes úrnak “szolgálni”, amikor és ahogy annak csak kedve tartja…

Hiszen az anyagi világ minden egyes élőlényének minden egyes anyagi tettének egyetlen egy célja, mozgató rugója van. És igazából ennek a szobának is minden egyes zugából ez az egy motiváció sugárzott aznap este, mikor a sarokban  meghúzódó alak megpróbált nyugovóra térni, de az éj hangjai és a százéves épület száz év alatt összegyűjtött emlékei különböző megérzések formájában meg nem találták őt ott az árnyak közt is.

De végül reggel lett, és úgy döntött, hogy a napközben a napfénytől kellemesnek tűnő padlásszoba mégsem a megfelelő hely számára és inkább áthelyezi állomáshelyét a villa középső részébe, ahol még mindig sok minden kavarog az éterben, de legalább csend van és a szél is csak kívülről próbálkozik egyenlőre…