Menü

2008 Budapest Yoshimin Taikai élménybeszámoló


2008 Yoshimin Taikai Budapest Bujinkan
Szóval vagy két hete voltam egy Yoshimin Taikaion, amit a Butokugan harcművészeti központban rendeztek meg.

Ez egy Bujinkan találkozó volt, ahol 3 15-Danos Sihan oktatott… Ed Martin Amerikából, Moti Nativ Izraelből és Dean Rostohar Horvátországból. Úgy tudom mindegyikőjüknek vannak katonai tapasztalataik, és itt azt értem, hogy jártak már háborúban… A rendezvényt a Ginrei dojo, illetve feje, David Jesse Holt (9Dan) szervezte, akinél nagyon sokat tanultam Gyöngyösön és akitől az utolsó fokozatomat is kaptam.

Azt kell, hogy mondjam, régóta nem voltam ilyen különleges szeináriumon. Ed Martin legalább 80 éves, Moti Nativ minimum 60,

és Dean Rostohar is 40-50-között mozog valahol. Ez azért volt érdekes, mert mindamellett, hogy mennyire jó volt látni, ahogyan tisztelik egymást és ahogyan támogatják egymás tanításait, szépen ki jött, hogy az idő hatására átalakuló testel milyen mozgásokat lehet csinálni.
 
Taijutsu
Papasan például annyira minimalista volt mozdulatok terén, hogy az már színházinak tűnhetett egy hétköznapi halandónak. Be kell valljam nekem is úgy tűnt és gondoltam akkor ki is próbálom, hogy most ez igaz-e, vagy csak rájátszik a támadó… Mindig önként jelentkezőket kért, hát az egyik furcsának tűnő technikánál kimentem, megragadtam, hogy na akkor én most beverek egyet neki…  Szóval igaziak a technikái és az öreg úgy le szedett, mint vak a poharat. Minden tiszteletem a tudásának.

Ezen kívül mesélt jó pár történetet, amolyan tanmeséket és ezekkel szemléltetett néhány válaszát bizonyos kérdésekre. Ezeket a napokban osztottam meg veled. (Halacska, Csodamagok, szobrászmester és a mindentudó mester)

Aztán Dean Sensei, aki nagyon szépen bemutatta ugyanazoknak a mozdulatoknak a kihonosabb formáit (alap), amivel majd az évek során eljuthatunk oda, ahol Papasan tartott. Ugye 80-évesen már nincs kedve gondolom annyira ugrálni az embernek, meg a test sem engedi ugyan azt, mint 20 évesen. Persze épp elég volt Dean sensei instrukcióit is végrehajtani, értegetni, de jó volt látni, hogy ugyan az a tudás mégis mennyire más egy-egy másik személy megvalósításában, tolmácsolásában…

Moti sensei, meg valahol a kettő között… Szóval nagyon szépen illusztrálva volt a ninjutsu sokszínűsége…

Nagyon sok és mély tanítást kaphattunk a harcművészetekről, nem kevés filozófiáról is szó volt… Ezt azért tartom fontosnak, mert ez mégis csak egy tradícionális harcművészet és akkor foglalkozzunk már azzal is, hogy mit miért és nem csak a cselekedetek szintjén…

Tisztelet és alázat
A legjobban viszont az tetszett, hogy láthattam, Dean sensei hogyan viszonyul a nálánál jóval idősebb, de rangban mégis egy szinten álló idős Sihanokhoz. Nagyon tetszett, hogy mennyire tisztelettudóan viselkedett és milyen alázatos volt velük szemben. Szóval amúgy sem egy amolyan "ki ha én nem" ember, de jó volt látni, mondhatni példa értékű volt a Sihanok egymáshoz való viszonyulása, egymást tisztelése. És nem mesterkélt volt, vagy megjátszott, hanem tényleg…

Olyan sokmindent adtak át, hogy az ember csak kapkodta a fejét és mégis egy olyan természetes ritmusban tanítottak ők így hárman, hogy nem éreztem azt, hogy na most már legyen vége, mert elfáradtam, vagy sok volt az infó, hanem egy igazi nagyon jó hangulatú közös tréning volt, ahol bárki kérdezhetett bármit és minden kérdésére választ kaphatott, ráadásul anélkül, hogy őt magát, vagy a mesterét a porig alázták volna tudatlansága végett…

Ezt az egy dolgot mondjuk csak itt tapasztaltam a legutóbbi Buyukaion az egész Bujinkanban, dehát remélem változni fognak a dolgok IttHUN is :) .

Az egy amit nagyon sajnálok, hogy a II Magyar Buyukai oktatói közül csak Csaba volt ott és így a többiek mindezt nem láthatták és érezhették… De ez persze talán azt is elárulja, hogy ő az aki talán a legjobban érti ezeket a dolgokat és jelentőségüket itt Magyarországon és ezért is szervezi meg évről évre a Magyarországi Ninjutsu alakjainak találkozóját… Ő amúgy nagyon sokat nőtt a szememben miután egy pár szót beszélgettünk a Buyukaiokról szóló írásaimról és az ahhoz való hozzá állásáról…

Az érzékek hatalma
  A szeminárium 3 napos volt és tényleg ügyesen össze volt rakva mind szervezésileg és szerkezetileg is. Az oktatók, nagyon jól eltalálták a hallgatóság szintjét és folyamatos volt az egész. Voltak brazil dobosok, akik nagyon komolyat ütöttek, bár a tavalyi műsoruk jobban bejött, meg volt a legelején lézershow is zenére. Látszott, hogy a szervezők tisztában vannak az emberi érzékszervekkel és egy mindenre kiterjedő 3 napos banzájt raktak össze…

Erkölcsi normák
  Viszont a hastáncosnőt, meg a brazil táncosnők attrakcióját a mai napig nem tartom oda valónak. Bár vannak akik szerint ez is az élet része, sőt lehet, hogy ez az élet, azt gondolom, hogy mindennek meg van a maga helye és idelye. A miniszoknyában, avagy épp hiányos öltözékben a valagukat rázó fiatal lányok nem egy harcművészeti találkozóra valók.
  Erre több indokot is tudnék, de hogy csak egyet említsek, mikor még tartott a tréning és fiatal edző partnerem észrevette a bejáratban megjelenő ifjú hölgyeket, egyből kizökkent és mindent elfelejtett, hogy ki ő és ki vagyok én és olyan vehemenciával rontott rám, hogy bizony 40-50%-osra kellett fokoznom a dakentaijutsu (ütés-rúgás) elemeket, hogy szépen menjenek a dolgok. Ő persze ezt annyira nem díjazta, mert fájt, viszont én is elgondolkodhattam, hogy milyen hatása is van egy kontrollálatlan elmére néhány megjelenő alak az ellenkező nem társaságából…

  Ezen kívül nem szívesen veszek részt olyan rendezvényeken, ahol pénzért ilyen helyzetbe hoznak embereket (kevés ruhában táncolnak), és nem azért, mert prűd vagyok, hanem azért mert már láttam ilyet eleget és azért, mert úgy döntöttem egyszer még, hogy más elvek szerint fogok élni, így nem járulok hozzá, hogy ilyen dolgok történjenek. Na de már most a szeminárium díját én is befizettem és akkor igazából mivel abból a pénzből volt a show is finanszírozva így azzal, hogy ott voltam hozzájárultam ahhoz, hogy fiatal nőknek kelljen így viselkedniük, pénzért.
  Persze ők lehet, hogy úgy gondolják, hogy ez tök jó, meg mekkora buli, de ez csak azért van, mert a média nevelte fel őket nem az apja meg az anyja tanította tisztességre…   Például sokkal jobban örültem volna, ha mondjuk sajátkézzel készített süteményeket osztogatnak, vagy valami ilyesmi…

  Aztán ott volt a hosstes lány, aki az első 2 nap majd megfagyott, olyan rövid kis szoknyában ült ott kint és töltögette mindenkinek a vizet nagy serényen. Persze mind a két nap kérdezte, hogy nekem önthet-e, de csak kértem tőle egy üveggel és azt vittem el. Kérdezte, hogy nekem miért nem önthet, mire mondtam neki, hogy nem szoktam elfogadni hiányos öltözetű nőktől semmit már egy idelye, de ha szépen felöltözik, akkor természetesen lehet róla szó.
  Kérdezte, hogy mit értek ez alatt, mire elmondtam neki, hogy vegyen olyan hosszú szoknyát ami a térde alá ér és a vállait is takarja el, meg főleg mindazt ami közte van. Főleg azért, mert akkor nem fog ennyire fázni…  Aztán harmadik nap már nem miniprostinak öltözött, hanem farmarbe, meg pulóverben volt. Így is szép lány volt. (Igen ilyet is le írok. :)) Mikor az asztalhoz mentem, csak annyit mondott, hogy nekem öltözött föl, úgyhogy most szeretne vizet tölteni a poharamba… és már burította is…

A kitérés és a csípő mozdulat, egyszerű…
  Aztán első nap volt még egy olyan, hogy mocskosul fájt a fejem, mert jött a hidegfront és igazából már nem volt kedvem semmihez, de Papasan épp egy puha kardal tesztelte az embereket, hogy kinek adhat második Dant. Az volt a próba, hogy állt feje fölé emelt kardal és lesújtott. aki pedig előtte állt, annak csak egy egyszerű csípő mozdulattal ki kellett térnie a vágás elől…  Szóval a fal mellett ültem, és jappáztam, mert beszélgetni meg kérdezni nem bírtam volna úgy fájt a fejem és félszemmel a vizsgázókat néztem. Persze senkinek sem sikerült. :) 

  Aztán a végén oda jött hozzám Dave, hogy volna-e kedvem megpróbálni. Mondtam, hogy semmi -képpen nem szeretnék 2 Dant, hiszen még az elsőt sem hordom, mert nem érkezett meg az okmány Japánból, ezen kívül jó most itt nekem. Aztán megint mondta, hogy gyere próbáld ki, én meg mondom, hogy na jó, egy próbát megér az egész, de még hozzá tettem, hogy ez nem vizsga, szóval ha sikerül, ha nem, nem számít…
  Szóval oda álltam az idős mester elé és ocsúdni sem volt időm, olyat ráhúzott a fejemre a "soft" kardal, hogy csak pillogtam. Mikor megtörtént a becsapódás, a sajgó fejembe, mintha egy csákányt vágtak volna belé oldaltájékról. A másik mellék hatás pedig egy régi élményt idézett, mikor is először voltam lőgyakorlaton a seregnél és először sütöttem el az AK47-et. Akkorát szólt, hogy úgy el kezdett csengeni a fülem, hogy semmit nem hallottam utána vagy 4-5 percig.
  Szóval ott állok, majd szétdurran a fejem, sipít a fülem, és akkor veszem észre, hogy bumm megkaptam a második csapást is, ugyan oda. Ekkor tudatosult bennem, hogy "várjá tesó," itt most valami történik, ami nem egy mechanikus dolog, szóval ne foglalkozz múlttal, jövővel, fájdalommal, semmivel, csak a jelennel. Papasan valamit mondott, természetesen angolul, amit valószínűleg akkor sem értettem volna, ha nem cseng a fülem, majd felemelte a kardját… Én meg mozdultam. A fejem most megúszta, viszont a vállamat még így is elérte a csapás. Vissza álltam hát és újra próbáltam. Aztán jött az az érzés, mikor mozdulnod kell, és mozdultam. Persze nem volt megfelelő a csípő mozdulat, így megint elért a vágás, de most már megdícsért Papasan, hogy na ezt kellett volna, csak elsőre, szóval még van mit gyakorolnom…

A sétapálca
  Második nap környékén bejelentették, hogy papsannak eltűnt a sétapálcája és aki megtalálja az legyen szíves eljuttatni neki, mert szüksége van rá. Persze a sétapálca nem került elő a taikai végéig, így támadt egy nagy ötletem. Méghozzá az, hogy nekem van egy Vrindávani majomkergetős sétapálcám, amit még Indiában szereztem. Ez egy lakkozott bambusz bot, amit Vrindavanban a Sadhuk használnak sétapálca, illetve majomkergetőként. Nálam épp hambo-ként üzemelt, de nagyon vigyáztam eddig rá, szóval szép állapotban van és gondoltam fel ajánlom az idős mesternek, hátha elfogadja tőlem ajándékkén és akkor lesz neki is valamije Vrindavana szent földjéről, meg orvosoljuk a problémát, hogy nincs sétapálcája.
Már vége volt az egész rendezvénynek, mikor is utól értem a tolmáccsal még a templom kapujában Papasant, aki figyelmesen hallgatta végig az ajánlatomat. Aztán nagyon kedvesen megölelt, megköszönte és azt mondta, hogy nem engednék fel a repülőre, de nagyon sokat számít, neki az hogy ezt így felajánlottam és jó szívem van…

Na meg még aláírtam a japán zászlót is persze, egy üzenettel mindenkinek aki csak látja majd a jövőben… Ha lent kattintasz, meg tudod nézni a slideshowt és akkor láthatod azászlóról készült képet is…
Meg még sok minden mást is tanultam, amikről majd fogok még írni, de nem most. Még nem… :)

Gouranga