Menü

Mielőtt tovább állnék


Ismét van egy szinkron téma itt a freeblogon. Ezúttal arról írunk egy páran, hogy mit tennénk meg mielőtt elhagyjuk ezt a világot. Szlengesen úgy mondjuk, hogy mit akarsz még megcsinálni, mielőtt feldobod a pacskert?Ez egy eléggé érdekes dolog a saját szempontomból is, mivel elég nagy terveim vannak, amiket valószínűleg végre is fogok tudni hajtani, ha adjátok hozzá az áldásaitokat.

Azt mondják, hogy ebben az anyagi világban az anyagi testünknek és belőle fakadó anyagi élvezeteknek vagyunk a rabjai. A testi életfelfogás pedig téves önazonosításra késztet bennünket, vagyis azt gondolom, hogy ez a test ÉN vagyok. De igazából én egy lélek vagyok, Krisna, vagyis Isten parányi szerves része.
Viszont millió és millió születés következtében eljutottam arra a szintre, ahol itt és most és aki vagyok, haladnom kell tovább az úton, aminek a végén kikeveredhetek az újra és újra születés örök fogságából.

Reinkarnácio, előző élet, lélekvándorlás

Nem is olyan régen még mikor Egerben élhettem szerzetesként, részt vehettem egy utazáson, amit egy kedves jó barátom menyasszonya szervezett, az előző életembe…

Eleinte kissé szkeptikusan fogadtam a témát, de végül az élmény maga és az utána bekövetkező dolgok meggyőztek róla, hogy ez bizony létezik és van ilyen…

—————————

Szóval egy kietlen sivatagban kezdődött az utazás, ami nem is oly sokára egy dzsungellé változott. Tibetben voltam és egy Buddhista kolostorban tevékenykedtem éppen, mint ifjú tanító. A gyerekek voltak rám bízva, akik újonnan érkeztek, hogy a harcművészet és a filozófia alapjait oktassam nekik. Mivel sokan voltunk testvérek és én abból is a sokadik voltam, így a szüleim beadtak szerzetes tanoncnak még egészen kicsi koromban engem is, mint ahogyan a környékbeli szegény családoknál ez bevett szokás volt. Azóta itt éltem…

Egyik délután kint voltunk a kolostort körül ölelő dzsungelben egy bújócska féle játékot játszani, de olyan jól elrejtőzködtem, (Vagy égi elrendezésből) hogy napnyugtáig nem találtak meg a gyerekek, pedig csak egy magasabb fa felső ágán ücsörögtem csodálva az alant elterülő tájat…

Aztán ahogyan nézelődtem egyszer csak azt vettem észre, hogy szokatlanul nagy füst száll fel a kolostor irányából. Leugrottam hát a fáról és elkezdtem futni vissza addigi otthonom felé egy baljós sejtéssel a szívemben.

Ahogy egyre vadabbul rohantam a templom felé, egyre erősödött ez a mardosó érzés. A látvány pedig ami fogadott az ősi építményhez érve egyszerre hasított belém a falak közül felszálló keserű füst szagával, ami a lángoló épületekből csapott fel. A vörös kő udvaron átvágva a templom felé  rohantam. Az udvaron bajtársaim, barátaim, tanítóim és tanítványaim holt testére bukkantam itt-ott el szórva. Felrohantam a lépcsőn, ami a központi templomba vitt, de bemenni nem tudtam, mert lángokban állt az egész. Önkéntelenül is könnyek szöktek a szemembe, ahogyan jött a felismerés, hogy egy pillanat alatt foszlott semmivé addigi életem, s vele minden más is, mi kedves volt ez idáig a szívemnek.

Lassan újra magamhoz tértem a romok és hullák közt állva az addig számomra minden értéket jelentő dolgok hamvai közt.

Az első dolog ami eszembe jutott, az a bosszú volt.

Akkoriban nem volt újdonság az efféle esemény, hiszen a nem olyan népszerű iskolák, vagy hatalomra törésre készülő kolostorok e-képpen szereztek maguknak újabb növendékeket, hogy elrabolták azokat az ifjakat, akik az épp kiszemelt szentélyben éltek…

A nyomok arra engedtek következtetni, hogy most itt is ez történt, hiszen gyerekeket nem nagyon találtam a holttestek közt. Az elkövetők pedig szemlátomást nem tettek erőfeszítéseket arra, hogy eltüntessék a nyomaikat, így utánuk eredtem.

Pár óra alatt utol is értem a dzsungel egy szűk ösvénye mellett éjszakai pihenőjére készülő csapatot, akik a jelek szerint messze földről, a hegyekből érkeztek, hogy végrehajtsák szörnyű tettüket.

Persze engem túlságosan nem érdekeltek a miértek, csak azok, akiket gusba kötve láttam a fogjaik között. Köztük tanítványaimat is, akik az események efféle alakulása végett nem csoda, hogy nem bukkantak rám egész délután…

Kicsit arrébb, felkészültem az egyszemélyes rajtaütésre, s mivel mint a tenyeremet ismertem az erdő ezen részét is, megterveztem, hogy mikor mit s hogyan fogok végrehajtani. Pirkadat előttre időzítettem az akciót, mivel ez a legalkalmasabb időszak az őrök éberségének kijátszására.

Az első gyorsan meghalt, hátulról törtem el nyakát álmában, mivel elbóbiskolt. A második és harmadik is gyorsan és csendben ment, majd a gyerekeket ébresztgettem fel, és vágtam el a köteleiket, mutatva nekik a helyet, amerre meneküljenek és ahol találkozzunk egy óra múlva. A nagyobbakat magam mellett tartottam, hogy a tábor másik részét is kiszabadítsuk…

Na igen ám, de felriadt az egyik alvó harcos és riasztotta a többieket. Innét viszont egy amolyan éjszakai öldöklésbe torkollott az egész, ahol jó páran meghaltak még közülünk, s közülük egyaránt. Nekem annyi maradt meg az egészből, hogy egy idő után, mikor az egyik bajba jutott fiúnak a segítségére siettem volna, hirtelen körbevettek és végül a sok lúd disznót győz alapon kaptam egy lándzsát szívtájékra, ami olyan fájdalmas élmény volt, hogy egyből eszméletem vesztettem…

A következő kép az, mikor a fák között beszűrődő pirkadat fényei keverednek össze a körülöttem gomolygó füsttel és tudatosul bennem, hogy hol és ki is vagyok. Körülöttem pár hulla, meg tűz, mivel úgy látszik a nyomok eltüntetésének legegyszerűbb módját választották az agresszorok és rá gyújtották az erdőt a csata maradványaira. Meg az, hogy nagyon szomjas vagyok…

Mikor felültem, a  mellkasomban égető, szúró kín juttatta eszembe, hogy bizony mint ahogyan én magamat, ugyan úgy a támadók is halottnak véltek minden bizonnyal és ezért hagytak ott anélkül, hogy meg győződtek volna róla, valóban eltávoztam-e már az élők sorából…

Némi meditációval felül kerekedtem a kínon és a közeli faluba botorkáltam el, ahol volt egy család, akikkel már nem emlékszem, hogy miért de elég jó kapcsolatom volt (Ilyenkor az utazás során, ha belenézel a szemükbe, láthatod, hogy ki van jelen a jelenlegi életedben is és akkor bizony már ott voltak néhányan a mostani rokonaim és ismerőseim közül.). Eléggé meglepődtek, mikor fél hullaként beájultam a házba hozzájuk, mikor ajtót nyitottak.

Néhány nap után lettem eszméletemnél ismét hála az ápolásnak amit tőlük kaptam. Eddigre előkerült néhány kiscsávó is a gyerekek közül, akiket kiszabadítottam…

Mint később kiderült, központilag döntöttek úgy, hogy felszámolják kolostorunkat, valami nagyúrnak a döntése alapján. A részleteket nem ismerem, de nem is firtattam, hiszen a lényeg az volt, hogy mindenkinek vérdíjat tűztek ki a fejére, aki onnét való volt, így menekülnünk kellett… A család aggódott, hogy mi lesz, ha megtalálnak a házukban, így bár sérülten, de tovább álltunk mi 5-en. Én meg a 4 kis tanítvány is.

Volt egy lány a családban, akihez fűztek némi érzelmi szálak, ő nem örült annyira a döntésemnek, s nem is láttam többet abban az életemben. Viszont ebben már voltunk együtt, szóval ez a része a dolognak letudva.

Aztán vándoroltunk és vándoroltunk. Kelet felé. Arra, ahol a nap felkel. Vándor mutatványosoknak adtuk ki magunkat és tovább gyakoroltuk a harcművészet elveit. Itt ott kalamajkákba keveredtünk, de végül hírhedt kis csoportunk lett, akik keletnek tartva jártak faluról falura, és küzdöttek meg a nagy harcosokkal, akik párbajra hívták őket. Néhányan a segítségünket kérték, néhányan megpróbáltak eltenni bennünket láb alól…

A lényeg nem is ezekben a sztorikban rejlik, hanem abban, hogy jó pár átverekedett év után Híre ment a nagy vízen túli királyságba, hogy van itt néhány kiemelkedő tudással rendelkező legyőzhetetlennek tartott harcos…

Szóval a nagy császár meghívott bennünket udvarába, hogy számot adhassunk tudásunkról. Először rám volt kíváncsi és párbajra szólított fel, hogy küzdjek meg legjobb harcosával, de mondtam neki, hogy már öreg vagyok és fáradt a harchoz, de ahogyan ő is kijelölt egy embert maga helyett, így én is kiállítok egyet tanítványaim közül, így végül a legkisebb küzdött meg a császár bajnokával.

Legyőzte, úgy, hogy az életét közben nem oltotta ki, ráadásul könnyedén…

A császár engem és kis csapatomat, mely az idők folyamán némileg felduzzadt néhány fővel megbízott egy kolostor alapításával, hogy a testőrségét és a jövő nemzedékeit ott okítsuk a harcművészet elveire és tudományára…

Aztán egy újabb generáció harcos felnevelése után ebben a kolostorban mint a legfőbb tanító hagytam el a világot, mikor is az érzés, hogy már minden tudásomat át adtam és nincs miért maradnom hatalmába kerített és meditáció során elhagytam a világot, hogy eggyé válljak a nagy fénnyel, bele olvadjak a mindent átható energiába…
De mivel ez egy nagyon unalmas cél, és mivel nem sok értelme van a lélek számára ott lenni, hiszen alapvető természete, hogy tevékeny, így a tettek utáni vágy arra kényszerített, hogy újra megszülessek ebben az anyagi világban.

—————————–
És, hogy mi köze van ennek a sztorinak ahhoz, hogy mit szeretnék elérni még mielőtt földobnám a bakancsot? Egyszerű:Minden élőlény ebben a világban, saját feltételekhez kötöttségének a rabja. Vagyis van egy olyan dolog, amit feltétlenül el kell végeznie, hogy nyugodtan aludhasson, és létezhessen… Mivel én előző életeim során nagy ragaszkodásra tettem szert a harcművészetek gyakorlása és tanítása iránt, így ez az, amivel ebben az életemben is, mint az előzőben is foglalkoznom kell…
Viszont ha ezt tökéletes szinten szeretném végezni, akkor Istennek kell felajánlanom, vagyis oda-adó szolgálatként kell végeznem.

Ezért mielőtt feldobom a pacskert , két dolgot szeretnék minden képpen:1. Szeretnék egy harcművészeti iskolát nyitni, egy dojot, ahol a vallás elveivel összhangban fogjuk okítani a harcművészet elveit, és olyan harcosokat képeznénk, akiket valóban az önmegvalósítás érdekel a filmes látványharcosok helyett. Olyan harcosokkal szeretnék együtt edzeni, együtt tanulni, akik a jövőben védelmeznék azokat, akik a nyugatról ömlő szenny helyett befelé fordulnak a lélek felé és az oda-adó szolgálat tudományát tanítják s gyakorolják szerte a világban.

2. Ezen kívül még szeretnék avatást kapni lelki tanítómesteremtől, Srila Sivaráma Swami Maharájától, hogy ezzel a szolgái közé fogadjon…

Ez egy érdekes történet volt itt fent és mikor újra átéltem, csak az elme képzelődésének gondoltam, hogy egy nagyszerű filmet nézhettem meg, amit magamnak vetítettem…
De az utazás végén, mikor „vissza tértem” és az utazás vezetője megkérdezte hogy vagyok, csak mehetnékem volt. Mondta, hogy maradjak még pár percet, mert egy ilyen utazás és ilyen felismerések után szoktak furcsa dolgok történni az emberrel, úgyhogy üldögéljek még ott egy kicsit. De nekem mennem kellett…

Kiléptem az utcára, elindultam, hogy visszatérjek a templomba, de amint egy sarkot fordultam, önkéntelenül törtek elő belőlem a könnyek, hogy néhány lépés után azt vegyem észre, hogy zokogok, amiért megtudtam a választ a kérdésemre. Arra, hogy miért nem bírom abbahagyni a harcművészetek gyakorlását…

Ezeken kívül persze még sok minden megfordul a fejemben mint cél, de azok csak ezeknek
vannak alárendelve, tehát csak mint lehetőségek szerepelnek a listán, hogy miként váljon valóra ez a két fő vágyam…

Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e itt a naplóban ezt a kis történetet, hiszen valószínűleg nem mindenkinek lesz egyértelmű, hogy mit is akarok ezzel mondani, de most úgy éreztem, hogy a teljesség kedvéért begépelem ezt is ide a többi közé…

Gouranga