Menü

A Gulács meghódítása


  –

 Egy reggel Nemesgulácson meghallottam a szomszédos hegy a Gulács (ki)hívását.  Átöltöztem hát játszósba és elindultam.

  

  Még alig tettem meg az első pár lépcsőt, már akadt is egy kísérőm, Peti barátom személyében, aki mostanság lett része a csapatunknak. Így már ketten caflattunk fölfelé az egyre jobban rekkenő hőségben.(Ez egy általam alkalmazott új magyarosítás asszem, úgyhogy az ezért járó díjat, majd lehe postázgatni azoknak, akiknek efféle dolgokra van idejük ;D)

  Szóval lentről nem tűnt vészesnek a csúcs meghódítása, főleg, hogy ketten vágtunk neki, de gyorsan rá kellett jönnünk, hogy bizony a hegy tartogat meglepetéseket. Például egy olyat, hogy a túrista útvonalat rég nem járták már és az aszály ellenére elég jól benőtte a dzsindzsás). Nem is kellett hozzá, vagy csak egy órányi gyaloglás, hogy letérjünk az ösvényről, és egyszercsak azon vegyük észre magunkat, hogy izomszakadtából kapaszkounk felfelé az omladékos, sziklás hegyoldalban, és komolyabban imádkozunk a Jó Istenhez, hogy had ne potyogjunk már bele a szakadékokba…

Peti is kapaszkodott… :)O

Így imádkoztam…

Peti meg így…

(Persze az égő csipkebokor szokás szerint elmaradt, úgyhogy még van mit fejlődnünk. :) )

   Aztán végül vagy kétóra komolyabb munka után felértünk a csúcsra, ahol nagy örömmel ültünk le végre jappázni. (meditálni. Persze a képen még inkább örülünk.)

  Lefelé a másik oldalon jöttünk már a túrista útvonalon, persze itt is csak egy darabig, mert a ritka látogatottság végett megint csak a személyes megérzésekre alapozott improval, sikerült vissza találnunk a szállásra.

  Mert ugye fölfelé nem nehéz, mert a csúcs az egy helyen van és egy az irány, viszont mikor jösz lefelé, akkor egyre nagyobb hely van mindenfelé menni, minden irányba…

GOURANGA!