Menü

A harcos lét, mint életforma


Az alábbi cikket a martialarts.hu  magazinban találtam. Ide tettem, mert ezeknek a soroknak itt a helye. Mondhatni, ha eképp tudnék szólni, magam jegyeztem volna le…

 A harcos lét, mint életforma

 „Mi az hogy harcos? Hol élünk, a középkorban? Ráadásul még életforma is! Nem elég az a sok agresszió a világban, a TV-ben, a moziban? Hát erre tanítják a fiatalokat, hogy hogy kell verekedni meg törni-zúzni? Szép kis újság…“


Ez az érme egyik oldala – ha elolvassátok a cikket, megtudjátok, mi van a másikon!

Harcosok a köztudatban

Igencsak negatív kicsengése van manapság a „harcos“ szónak. A kedvezőbb értelmezés szerint egyenlő azzal, hogy katona, netán zsoldos, akik viszont elutasítóan viszonyulnak hozzá, csak az agresszív barbárt látják benne. Erre rátesz egy lapáttal a terrorizmus, így az olyan párhuzamok is felütik a fejüket, hogy a harcosok manapság terroristák.

Ezt a tévképzetet erősíti a véleményformáló média és az a számos – főleg amerikai – akciófilm, amelyben a magányos harcos egyedül, semmilyen eszköztől vissza nem riadva győzi le az ellenség garmadáját. Ma ez a világ a harcosok világa. Ennek szolgálatába szegődtek a régi, tradicionális harcművészetek is.

Harcosok a filmvásznon

Bruce Lee ismertette meg a világgal a kung fu és a délkelet-ázsiai harcművészetek lélegzetelállító világát. Azonban ezek- ben a filmekben még sok olyan vonás van, ami az egyén hihetetlen képességeire építve valami nemesebb cél szolgálatába állítja a harci tudást. Bruce Lee nem egyszer tanít a filmjeiben: kínai filozófiát, harcos etikát.

A másik mai sztár, Jackie Chan, elképesztő jártasságát és technikai virtuozitását egyedi humorral ötvözi, ezzel veszi el a filmbeli „durva“ jelenetek élét.

Hollywood meglátta a nagy üzletet a „harcművészeti piacon“, és egyre másra gördültek le a futószalagról az új „hősök“, akik mindegyike úgy mellesleg sokdanos mester, akiknek természetesen távol-keleti mesterük van. Nem volt rossz húzás, mert a keleti misztikát kiválóan lehetett ötvözni a nyers brutalitással. Ez kell a fogyasztónak, hogy jól érezze magát: „cirkusz és kenyér“ – amire már néhány ezer éve rájöttek a szintén nagy harcosokból álló rómaiak is.

A harcos-harcművész ipar

A filmvászon előtt ülve sorra fejlődtek ki a „modern harcosok“: a zsebszamurájok, a hétvégi mesterek, a hobbynindzsák és jedi-lovagok. Szép kis ipar, üzletág épült ki köréjük, mivel az éles szemű, pénztárca-vezérelt bizniszmenek ismét meglátták a rejtett lehetőségeket. Ennek egyik egyértelmű megnyilvánulása a harcművészetek versenysporttá alakulása.

Nem a sporttal és a fair versennyel van a baj – hiszen az élsportolók sokszorosan felülmúlják önmagukat, hogy elér- jenek egy célt –, hanem a köré és egyre jobban rátelepedő ipar-ral. Amikor a körítés fontosabb, mint a lényeg: a reklám, a szponzorok, az ajándéktárgyak, a számítógépes játékok. A háttérben pedig szövetségek, klubok – sőt, sokkal inkább az üzleti szférából irányító pénzemberek harca folyik egy-egy verseny megrendezéséért, egy-egy sztár megszerzéséért. Ez mind a tömeg megnyerését, és pénzének elszippan- tását szolgálja.

A folyamat másik következménye az egyént veszi célba. Egy barátom az USA-ban találkozott olyan hirdetéssel, ami videokazettán kínálta az övvizsga-anyagot, amit mindenki otthon gyakorolva elsajátít, felveszi magát, és a szalagot a rózsaszín befizetési bizonylattal elküldve, a „dankollégium“ a felvétel alapján visszaküldi neki a megfelelő övet és diplomát.

Egy másik, kevésbé átlátszó lehetőség: jöjjön bátran mindenki a harcművészeti kurzusokra, ahol két hétvége alatt „alapszintű mester“ lesz – erről diplomát is kap! –, később pedig, ha tovább akar fejlődni, újabb „haladó“ szemináriumokon pár hónap alatt tanítói képesítést szerezhet, hogy majd ő is – nem kis pénzért – továbbadja a „tudást“.
Ezen az elven működnek a piramisjátékok és a multilevel-marketinges módszerek, és mire az illető rádöbben erre, már késő. Nem osztja meg keserű tapasztalatát másokkal, hanem igyekszik ebből a másik kárára kikeveredni – így válik a gépezet részéve. Az ostobaság vámszedői pedig kaszálnak…

A másik oldal

Kicsit erősen hangzik, ha csak az egyik oldalt vizsgáljuk meg, mert úgy tűnhet, hogy az egész úgy rossz, ahogy van – de ez nem igaz. A rossz önmagában nem létezik.

Bevallom, én is kedvelem a harcművész-akciófilmeket, a szamurájos mozikat, a látványos harci jeleneteket (pl.: a Gladiátor csatajeleneteit, a Baljós árnyak „lézerjo-lézerbokken“ küzdelmét). Más is így lehet vele, különben a filmek nem lennének kasszasikerek.

Az, hogy a világ rácsodálkozott erre, nagyban ezeknek a filmeknek köszönhető. A zsebszamurájok mellett olyanok is bepillanthattak az életnek ebbe az oldalába, akik belül, lelkük mélyén valóban harcosok.

Harcosok ma

Kik is ezek az emberek, akiket harcosnak hívunk? Úgy gondolom, sokan vannak azok között, akik pl. ezt az újságot járatják, és ahogy végigolvassák a cikket és elgondolkodnak rajta, ráébrednek, hogy ők is harcosok, csak eddig ez nem tudatosult bennük.

Aztán mondjuk azok – többek közt jómagam is –, akik gyerekkorukban indiánosdit, négy testőröst vagy szamurájost játszottak, verekedtek, kardoztak, nyilaztak, csúzliztak, stb. És miközben véraláfutásos „harci sebeket“, monoklikat szereztek, véletlenül betörtek egy-két ablakot, vagy a szomszéd macskájára lövöldöztek, mindezt borzasztóan élvezték.

Ők a harcos palánták, akikből a mostani társadalom csak ritkán engedi felnőni az igazi harcost, akiknek létével réges-régen is tisztában voltak a nagy civilizációk.

A harcosok „kasztja“

Az ókori-középkori társadalmak szinte mindegyikében léteztek osztályok, amelyek az embereket születésük szerint sorolták be, későbbi létüket alapvetően meghatározva.

Ezek a papok, harcosok, kézművesek, kereskedők és parasztok osztályai voltak; minden civilizációban máshogy hívták őket. A harcosok osztályát Indiában ksatriáknak, Japánban szamurájoknak hívták, aztán voltak olyan kifejezetten „harci társadalmak“ is, ahol mindenkit egyből harcosnak tekintettek: ezek a Római és az Azték Birodalom, É-Amerika indiánjai, Lakedaimón (Spárta)… és őseink is.

„Milyen szörnyű is lehetett az a kor!“ – sokaknak ez az első reakciója a fentiekre. Ma más időket élünk, és jószerivel fogalmunk sincs arról, hogy ezek a rendszerek hogyan is működtek.

A kasztrendszer ma embertelen és elavult rendszerként él a köztudatban. Az ősi Indiában viszont volt ennek egy igen alapos magyarázata.

A hinduk nem hittek a véletlenben, és a reinkarnáció tanára építve úgy tartották, hogy az, hogy ki melyik kasztba születik, előző élete tetteinek, karmájának (az ok-okozat törvényének) következménye. Mivel a földre szállt lélek az adott testben és az adott körülmények közt tud a legoptimálisabban fejlődni, belenyugodtak sorsukba, és ott próbáltak helyt állni, ahova kerültek.

Függetlenül attól, hogy elfogadjuk vagy sem a hinduk, a buddhisták, a görögök stb. ezen tanításait, az mindenképpen igaz, hogy ha valaki jellemének, személyiségének megfelelő életet él, azaz harmóniába kerül önmagával, ott hatékonyan és megelégedve fog tevékenykedni.

A kasztok a belső ember archetípusait is kifejezik. A pap a világ dolgaitól visszavonultan, elmélkedve, a harcos harcosok között érzi jól magát, a kereskedő a piacon, a paraszt pedig a földeken.

Régi korok harcosai

Ha figyelmesen tanulmányozzuk a régi idők harcosairól szóló korabeli leírásokat, azt tapasztaljuk, hogy ezek az emberek átlagon felüli testi-lelki erővel, szilárd jellemmel, saját, kicsinyes érdekein túlmutató célokkal, eszmékkel rendelkeztek. Vajon minek köszönhették ezt?

Leónidász, a spártaiak legendás királya, aki Thermopülainál hatalmas perzsa sereget tartóztatott fel alig 300 emberével, a következőket mondta: „Máshol épületeket emelnek, mi embereket nevelünk.“
Hosszú Lándzsa, a feketelábúak törzsfőnöke életrajzában leírja a harcosok avatási rítusát, a félelmetes naptáncot, amelyben a jelöltek a pokoli kínokat csak úgy tudják kiállni, ha teljes uralmat szereznek testük fölött, és az így kialakult, magasabb tudatállapotban nem azonosulnak a fájdalommal.

A Hagakuréban pedig ezt olvashatjuk: „Azért tanulmányozzuk a hajdan élt emberek mondásait és tetteit, hogy bölcsességükre bízzuk magunkat, és önzetlenné váljunk.“ Őseink, történelmi nagyjaink sem voltak híján a harci virtusnak, vitézségnek. Elég, ha arra gondolunk, hogy lovas-íjász seregünket egész Európa rettegte, egyetlen „hibájuk“ az volt, hogy rendületlenül hittek az adott szó erejében – ennek esett áldozatul pl. Taksony kagán vagy Bulcsú és Lehel vezérek, seregükkel együtt. Emellett Zrínyi kirohanása, vagy „törökverő“ Hunyadi tettei szintén harcos eredetünket támasztják alá.

A harcos feladata

Igaza van azoknak, akik azt mondják a fentiekre, hogy „ne akarjunk a múltban élni, az sem volt fenékig tejfel, hanem a mai társadalomban feleljünk meg.“ És tényleg, sok hiba, túlkapás, szörnyűség és vér kötődik a harcosok kezeihez. De ha megfogadjuk a Dalai Láma intelmét, és a régiek örök értékeit, bölcsességüket követendőnek, gyarlóságaikat, emberi hibáikat pedig elkerülendő példáknak tartjuk, sokat fejlődhetünk, itt és most, mai harcosok.

De mi a feladata manapság egy harcosnak? Pár szóval összefoglalva: az élet és az értékek védelme. O-Sensei szavaival: „A harcos lét nem más, mint az összes életet fenntartó erő.“ Ahhoz viszont, hogy ezt belássa és el is jusson idáig, minden harcosnak meg kell vívnia saját belső csatáját „lelke legmélyén rejtekező démonaival“.

Platón az Államban hosszasan leírja az „őrök“ – a harcosok – képzését, akik a hiedelemmel ellentétben nem faragatlan, durva katonák vagy marcona verőlegények, hanem önálló gondolkozásra képes, igazságos, művészetekkel is foglalkozó, érző lények, feladatuk pedig a közösség, a közjó szolgálata, védelme. Lám-lám, megint egy párhuzam, ha figyelembe vesszük a szamurájokat, akik szintén foglalkoztak kalligráfiával, költészettel stb.

Ennek szellemében nem hívható harcosnak, harcművésznek az, aki nem foglalkozik saját maga testi-lelki csiszolásával, aki nem akarja megismerni önmagát és azt a világot, amiben él, aki nem igyekszik a tanultakat életformává tenni és átültetni a gyakorlatba, és aki nem szolgál valami magasabbrendüt, csak saját érdekeit. Ettől persze még lehet értékes, jóravaló ember – csak nem harcművész.

Harcost nem csak a mai harcművészek közt találunk. Bizonyára többen olvastátok Dan Millman, a Békés Harcos könyvét, vagy Carlos Castańeda műveit, aki Don Juan, az indián sámán kezei alatt vált harcossá. Jó példák arra vonatkozóan, hogyan is lehet élővé, maivá tenni a régi hagyományokat, hogy közben nem akarunk „japánabbak lenni a japánoknál“.

Végezetül O-Sensei szavai mutassák a helyes irányt mindannyiunknak:


„A Harcos Útja az emberségen, a szereteten és a hűségen alapul. A harcos hősiesség veleje az igazi bátorság, bölcsesség, szeretet és barátság. Hiábavaló kidomborítani a harcos lét fizikai oldalát, mivel a testi erőnek mindig megvannak a maga korlátai.”

 

írta: "Onaka"

Gourangyal!