Menü

A Hatalomról


Sokáig azt gondoltam, hogy engem bizony nem érdekel a hatalom, kicsit sem vagyok motívált ezen a téren. Sőt némi mosollyal az arcomon tekintettem azokra akik épp valamilyen pozícióba kerültek a környezetembe, hogy na akkor lássuk a medvét. Vagyis „Adj egy embernek pénzt és hatalmat és megtudod milyen ember”.

hatalom

A Hadsereg
Életemben mindig voltam olyan szerepben, hogy oktatnom tanítanom kellett másokat. A legjobban ez azt hiszem a seregnél jött ki rajtam mikor kiképző rajparancsnokkén szolgáltam. Azóta is érdekes öntanulmányként gondolok azokra az időkre, mikor alig pelyhes állú tizennyolc éves csikaszként kaptam egy rajt, ahová harminc (mint most én) év körüli, egy meg kétgyerekes apákat soroztak be, csak alapkiképzésre. Olyanokat, akik már-már azt hitték, hogy sikerül elintézniük, hogy megússzák, de aztán mégse. Sosem felejtem el, ahogyan felmostak, takarítottak, vagy csak lementek fekvőtámaszra egyetlen szavamra, és sosem felejtem el, hogy hogyan néztek rám, egy meg kétgyerekes családapaként, mikor nem mehettek haza hétvégén…

Akkoriban persze inkább a rajparancsnoki pozíció, meg a rangomat jelölő csillagoknak szólt a tisztelet, de igyekeztem mindezt betudni saját nagyszerűségemnek és határozottságomnak. Aztán persze a leckét sem felejtem el, amit akkor kaptam mikor áthelyeztek Szombathelyre és mint egy tengerpartra épített homokvár, úgy mosódott semmivé addig felépített pár hónapos katonai karrierem, mert szülővárosom kiképző központjában, hirtelen csak egy két csillagos senki lettem.

Aztán szerződésesnek álltam,  és át kerültem Tatára, ahol már inkább számított a kitartás és a helytállás mint a csillagok a vállon és újra lettek olyanok körülöttem akiket akkoriban barátaimnak neveztem.  Persze eddigre már láttam a sereg minden mocskát, álszentségét, és hazugságát, így még pont mielőtt le telt volna a bármikor megszakítható  próba idő, felmondtam. Sosem felejtem el, életem második legjobb századparancsnokának az arcát, mikor bementem hozzá és közöltem vele, hogy ennyi volt. Sok mindent megpróbált, hogy maradjak, még fizetés nélküli tetszőleges idejű szabira is elengedett volna amiről akkor kellett volna vissza jönnöm amikor csak akartam, de én addigra már eldöntöttem, hogy bár sokáig úgy tűnt, mégsem ez az a társaság az aminek a tagjaként élni szeretnék.

Karácsonyi kavalkád
Aztán néhány héttel ezelőtt egyik „reggel” 10-körül, mikor magamhoz tértem álmomból, (későn feküdtem, korán keltem és egy kicsit visszadőltem) kaptam egy hívást, hogy valami Karácsonyfa árus le akarja szúrni a közeli parkolóban tevékenykedő szerzetes társamat, és még a kést is megvillantotta neki.

Hát akkor gondoltam fele se tréfa, induljunk is egyből, mert hát ez azért más, mint ha mondjuk csak simán leanyázzák, és egy jó barátommal bepattantunk egy autóba, majd kicuppantunk a helyre.

Pár sarokkal arrébb álltunk meg, mivel úgy döntöttem, hogy bár minden valószínűség szerint csak egy pálinkától emberkedő karácsonyfa árusról lesz szó, azért csak biztosabb egy mániákus tömeggyilkosra készülni, akivel vele vannak a biztonsági őrök, meg még bujkál vagy két három meglepetés embere a bokorban.

Szóval a bevásárló központon átsétálva közelítettük meg a terepet, és közben megnyugodva konstatáltam a tényt, hogy az épp szolgálatot teljesítő biztonsági emberek, öregek és álmosak is, szóval nem fognak sok vizet zavarni, ha esetleg riasztja őket a diszpécser, mert a kamerából ami a parkolót figyeli észreveszi, amint intézzük a dolgokat.
Aztán ahogyan kiértünk, egyből elő került az ifjú szerzetes, akit alacsony termete miatt minden hónapban bekóstolnak a kőkemény biztonsági emberek, akik valamiért velem mindig olyan jámborak, meg kedvesek. Kicsit bosszús voltam, mert az előző hónapban nagyon megrángatták szegényt, meg a nyakát is megfogták ezek a nagyszerű harcosok, de akkor nem szólt nekem, hanem feljelentést tett inkább.

Leadta a drótot nekünk, hogy az idősebb harcsabajuszos arc volt a hunyó, mi meg egyből bevágtatunk a kivágott fenyők közé, ahol megtaláljuk őt, meg a segítőjét. A gyors terepszemle alatt sikerült analizálni, hogy az egyik kamera épp ide néz ránk, így az ezüstfenyőkről érdeklődve hátra vezettetem magunkat a nagyon nyájasan viselkedő harcsabajuszossal, ahol elég magasak már a lombkoronák, hogy senki ne lásson semmit, ha esetleg tényleg mániákus tömeggyilkos lenne az öreg, belőlem meg előbújna az, akit már jó rég óta rejtegetek.

Kicsit kérdezgetem, hogy van-e neki nagyobb fenyője, meg ki a főnöke, mert lehet, hogy több is kéne, de amikor kiderül, hogy ők nem a karácsonyfa maffia emberei, és a telephelyük is csak itt van a közelben, ráadásul  megmondta a címet, meg a főnöke nevét is, akkor megnyugodtam, hogy valszeg nem ő a lánfűrészes arc.  Na ekkor megkérdezem tőle, hogy hát kése milyen van, mert azt hallottam, hogy reggel bökni akart, aztán igazából mi azért jöttünk.

Kissé lefagyott  az ember, mikor nyilvánvalóvá vált számára is, hogy zsíros bolt helyett, itt egészen másról van szó és némi szünet után, hebegve-habogva kezdett volna bele valami hazugságba, amit félbe szakítottam, hogy ezt a fiatal fiút, aki nekem olyan mint az öcsém, mikor megtudtam, hogy le akarja szúrni, egyből jöttem, hogy megbeszéljem vele. Mondtam neki, hogy azért is hívtam ide hátra a fákhoz, mert ide nem látnak a kamerák és most csak ő van meg én, a cimborám meg épp az egyetlen idevezető ösvényt állja el.

Aztán gyorsan mutogatni kezdi a tör hüvelyét, mert közben azért azt már elrejtette, mert biztos megsejtette, hogy nem lehet csak úgy életveszélyesen megfenyegetni bárkit, meg hebegett- habogott valamit, de becsületére legyen mondva nem kezdte  el tagadni, hogy megfenyegette. Így megesik rajta a szívem, meg mert látom, hogy igazából, csak egy jutalékéhes szerencsétlen, akit kiraktak ide az utcára és engedek a zord, ellentmondást nem tűrő hangon.

Bocsánatot kér, megbeszéljük, hogyan tovább együtt békében boldogságban. Én meg megköszönöm a jó Istennek, hogy nem egy mániákus tömeggyilkost rakott az utamba, hanem csak egy szerencsétlen karácsonyfa árust.
Karácsonyi ételosztás

Aztán december 24.-én a karácsonyi ételosztásunkon készítettem néhány felvételt épp az ételt az életért blogra, amikor is egyszer csak kirontott egy csövi a sorból, hogy őt bizony ne kamerázzam, meg ordított, és ki akarta ütni a kezemből a kamerát. Én meg persze hátrálni  kezdtem, mert mégis csak százötvenezer egy ilyen kamera. Mire  a csövi meg csak jön és jön. Én meg hátrálok, de aztán a következő pillanatban bemostam neki egyet, mert addigra már a ruhámon csimpaszkodott, és hát felebaráti szeretet ide vagy oda, mégis csak koszos, büdös meg hugy szagú volt, egy kis alkohollal feltüzelve. Na de erre meg belecsimpaszkodott két marokkal a kamera táskába ami a vállamon volt keresztbe véve, és csak nem akar engedni, meg ordít, én meg igyekeztem úgy mozdulni, hogy a lehető legkisebb felületem érintkezzen vele, mert tapasztalatból tudom, hogy ez a szag ez igazából ragad, nekem meg még ételt kellett osztanom utána, hogy a kamerára vigyázást, meg a kölcsön kabát épségét már ne is említsem.

Szóval el kezdem ütni a fejét, de rágörcsölt a táskára, jóféle ostoba módjára, és mindenfelé lobogott a nagy sörénye, ahogyan próbáltam kibillenteni az egyensúlyából. Bevallom őszintén egy kézzel ez idáig nem túl sokat  gyakoroltam, így kissé szokatlan volt a helyzet, de aztán észre vettem, hogy pár lépésre tőlem ott egy korlát, amit gyorsan megkerültem a teherrel együtt úgy, hogy ő az egyik, én meg  a másik oldalára kerüljek. Aztán egy húzással, majdnem átesik a korláton, de a következő pillanatban valahogy mégis vissza rántja magát, majd újra lendül előre felém és közben elszabja a táskát. Amire kissé bepöccenek, és az eddigi, óvatos, „hagyjál már végre békén, ne érj hozzám” távolságtartó ütések helyett, adok neki néhányat közvetlenül fejre.

Erre elszédül egy pillanatra, meg áll és érzi, hogy veszített. Én meg vérszemmel nézek rá, hogy akkor most ennyi elég, vagy akar még? Eddig is zilált ábrázata még kuszább a küzdelemtől, és szép lassan el kezd ömleni az orrából a vér. Akkor veszem észre, hogy a kabátom, ami nem is az enyém, mert a szobatársam adta kölcsön is véres lett, hiába igyekeztem vigyázni rá. A szívem majdnem megszakadt, hogy egy hazámfiát így el kellett intéznem, ahogyan ott állt a csávó, a tekintete rám meredt a sörénye alól, meg a vérző orra sok mindent elmondott arról, hogy megint alul maradt egy küzdelemben. Apám jutott eszembe, akit sokszor bántalmaztam mikor nagyobb lettem nála és bár teljesen jogos volt amit tettem, valahogy még sem éreztem helyén valónak.

Végül is folytattam a felvételt a most már bekushadt sor mellett, mintha mi se történt volna. Kicsit rosszul vette ki magát a dolog, hogy pont karácsony, meg a szeretet bla-bla-bla, én meg leverem az orrát a csövinek, mintha nem lenne elég baja, de hát mindent megtettem, hogy békén hagyjon.

A sors furcsa fintora, hogy miután az egyik fiú aki amúgy jár hozzám edzésre, segített kimosni gyorsan a vért a kabát ujjából, zenészek hiányában be kellett állnom a bhajanba karatalozni. Ami azért vette furán ki magát, mert az egész sor látta a kis akciót, de gondolom álmukban sem gondolták volna, hogy utána meg beállok és két kis réz cintányérral mosolyogva fogok énekelni, mintha mi se történt volna.

Pedig mi sem történt igazából. Hiszen valahol mindig várom, hogy legyen valami szitu, vagyis inkább fel vagyok készülve, hogy a legváratlanabb pillanatokban is rajtam üthet az ellen.

Másnapra persze már híre ment a dolognak, de valahogy úgy, hogy össze verekedtem a csövivel és ő is adott nekem rendesen, de végül abba hagytuk a kakasboxot. Persze a felvételen (mert közben elfelejtettem kikapcsolni a kamerát) meg az emlékeimben is világosan él, hogy nem így történt, de nem álltam neki bizonygatni a város csöveseinek, meg a segítőinknek akik a soraikból kerülnek ki, hogy igazából nem kaptam állra egyet sem, mint ahogyan valahogy mindenki azt kérdezgette. (Vagy az is lehet, hogy csak fel sem tűnt közben, hiszen edzésen már jó pár éve, állon verjük egymást rendszeresen.) Meghagytam nekik, hogy az amúgy is nyomorult életükben legyen egy apró diadal nekik is. Persze magamban kuncogtam kicsit mikor jöttek a sárgamellényes rendfenntartó, szintén csövik, hogy akkor majd ők ma vigyáznak rám, mert hát a tegnapi eset nem ismétlődhet meg, meg ha jól tudják, akkor mi amúgy sem verekedhetünk, de végül minden úgy lett, ahogy ők akarták. Hiszen a kamerát megvédtem, a hírnevem meg nem érdekel, hiszen amúgy sincs. Na meg mégis csak karácsony van…

A hatalomról.
Erről pedig eszembe jutott egy beszélgetésem a szoba társammal, akitől kölcsön kaptam a kabátot, és aki nagyon keményen edzett régebben, de egy nap azt mondja rá jött, hogy igazából csak a hatalom miatt csinálta…

Szóval ezen sokat gondolkodtam és rá jöttem, hogy igazából én is csak ezért az egy dolog miatt edzek rendszeresen. Bármennyire is rosszul hangzik, de érteni a harchoz, az hatalom. Hiszen úgy élni, hogy bárhol megküzdeni bárkivel, bárhol bármikor, bár hányan vannak is vele, az egyfajta hatalom. Mikor tudod, hogy bárkinek neki mész gond nélkül, még ha kétszer akkora is mind te, vagy ha fegyvere is van, vagy bármi, akkor az bizony hatalom amit mások megéreznek.

Vagyis sosem érdekelt az a hatalom, hogy hány embernek mondhatom meg, hogy mi legyen, sosem akartam másokat irányítgatni, befolyással lenni az életükre. De igazából mióta tisztában lettem ennek a világnak az álszentségével és erőszakosságával, akkor mégis csak kellett egy módszer, amivel ha úgy alakul, bármikor, bárhol, bárkinek, meg merjem mondani, sőt jobb belátásra bírjam késztetni.

Persze ez a dolog nem tesz legyőzhetetlenné, és biztos nekem is meg van valahol az emberem, aki egyszer majd megtalál és elintéz, de az az egy biztos, hogy azon vagyok, hogy ne legyen könnyű dolga.

Ha már kaptam Istentől ezt a “hatalmat”, akkor azzal megpróbálok nem vissza élni és nem fenyíteni másokat, hanem megpróbálom a jó cél érdekében felhasználni, illetve lefoglalni Isten szolgálatában. Mint ahogyan tettem a karácsony fa árusnál, meg a kamera védelménél, vagy ahogyan teszem nap mint nap, minden áldott este, mikor egy szál karddal térek nyugovóra a templomszobában, a Murtik őre ként…

Gauranga