Menü

A Kitartásról


Akkor tegnap Debrecen főterén sikerült osztanom Srila Prabhupáda könyveit.

 

"FilmStarRock"

  Ez egy jó kemény hely. Amolyan „veretős”… Ezért szeretem…. Még mikor itt éltem, már akkor megfogalmazódott bennem egy gondolat a „cívisekkel” (debreceniek) kapcsolatban. Szóval itt az anyagi világban mindenki egy filmet néz ugye a 3D-térhatást elhitető két kamerán a szemein keresztül, a DBS-ről pedig a fülnek nevezett 2 kagyló gondoskodik a fej két oldalán. J A többi érzékszervnek pedig szintén hasonló a funkciója, hogy minél jobban elhitesse velünk az illúzió világának pillanatnyi élvezeteinek valóságosságát…

  Itt Debrecenben ez egy kicsit jobban megfigyelhető mint más városokban, mert itt mindenki egy FilmStar…  Így áll a biztonsági őr a bankban, így sétálnak az emberek az utcán, de még a 100Ft-os boltban is így áll az eladó a pénztár gép mögött… Amúgy ha valaki tud viszonyulni ehhez a hangulatukhoz, akkor könnyen megnyílnak errefelé a népek és nagyon kedvesek tudnak lenni. (Így tanulok alázatot ezen a vidéken. J )

 

Reformáció

  Akkor hát tegnap komolyabb szájverésben volt, része kedves hamis egomnak a nap nagyobbik részében. De persze az „Egy Kiképző Őrmester” hangulatában elmerült intelligenciám végig egrecírozta őkegyelmét, hogy:

–Kitartás tizedes!

–Tartsa a pozícióját!

–Nem veszíthetjük el azt a harcállást!

–Nincs más a körzetben magán kívül, mindvégig ki kell tartania!

  Szóval csak kapaszkodtam egész nap a jappámba és nyomtam az amúgy érezhetően erősen Református városka lakóit Isten felé.

   Persze nem nagyon értem még azt az ellentétet amit a Református hívek szoktak rám mérni cáfolatként és azt a kedvességet és érdeklődést amit a Református lelkészek irányából szoktam kapni, minden esetre tegnap ketten is vettek könyvet az imént említett talán nevezhetem így: „kollégáim” közül…

 

Csaták végén

  Végül is sikerült kitartanom napvégéig és már nem sok volt hátra, mikor is sikerült megállítanom egy férfit, aki egyszer már pattintott a nap folyamán. Végül megállt és kedvesen meghallgatta mondandómat. Aztán a szakácskönyv fölött gondolkodott nagyokat éppen, mikor megállt mellettem egy nagyon kedves hölgy egy bringával, aminek a csomagtartóján egy kisgyerek ült.

  Szóval megállt, megörült nekem és nagy lelkesen kérdezte, hogy ugye Krisnás vagyok. Mire mondtam hogy igen és már vette is elő a tárcáját. Kivett egy nagyobb összeget és a kezembe nyomta. Kérdeztem, hogy és van már könyve-e tőlünk? Mire azt felelte, hogy már mindene meg van. Pillantásom a szakácskönyvet lapozgató úriemberre esett, aki nagyon el volt merülve és úgy tett, mintha mit sem vett volna észre az iménti eseményekből. Majd megkérdeztem a hölgyet, hogy szakácskönyvük is van-e már? (Mert ez egy nagyon szépen és kompletten össze állított, különlegesen illusztrált alkotás, ami az Indiai konyhakultúra több mint 5000-éves hagyományaiba enged betekintést nyerni. Egyszóval: fullos. J )  Mondta, hogy még nincs… Erre megemlítettem, hogy az utolsó darabomat éppen most tanulmányozza itt az úr…  Nem akartam kikapni az ember kezéből, hogy oda adjam nekik és valószínűleg nem is tudtam volna, mert ő ebben a pillanatban becsapta azt és magához szorította, hogy az az övé… De semmi gond, mert végül egy „Odaadás Nektárjával” bővült a családi könyves polc és az úr is elégedetten távozott egy „Kurma” szakácskönyv boldog tulajdonosaként…

  Hát így mutatta meg nekem Krisna, hogy a:

 

 „Kitartás végül mindig elnyeri méltó eredményét.”

 

  Rádhe-Rádhe!