Menü

A könyv árus kalandjai I


Már régen álltam az utcán. Főleg a Nyugatinál régen. de valahogy ide esz a fene még most is így jó pár év távlatából. Emlékszem mikor először ide jöttem az akkor még NarahariSarakár, de most már Narahari Rupa prabhuval életemben először, embereket szólongatni, meg adományokat gyűjtögetni ételosztásra. Sosem felejtem el, hogy mennyire idegen volt az egész. Ő neki állt elsőre, én meg sokáig csak dülleszkedtem a kerítésnél és figyelgettem hogyan csinálja. Aztán meg beálltam én is, de csak irigykedtem az öreges, nyugodtas, kedves mosolygós stílusára, ami bőven elég volt ahhoz, hogy az emberek maguk menjenek oda hozzá ,ne ő  rohangásszon utánuk, mint ahogy akkor én tettem.
 
Nyugati pályaudvar


Azóta persze már el telt néhány év és eltöltöttem néhány napot az utcán. Voltam külföldön is, és beszélgettem nem az anyanyelvemen is vadidegenekkel az utcán, ráadásul  nem utolsó sorban elolvastam jó néhány könyvet azok közül amik épp a kezemben vannak. Mondhatni az összest elolvastam már és így egészen más a kezemben tartani azt a stócot ami néhány óra után majd kiszakítja vállból a karomat.

Könyvet osztok. Pár év alatt már én is megtanultam csak állni és keveset mozogni és pár év alatt kialakult, hogy sokszor már az emberek jönnek oda hozzám. Mondjuk úgy 100-ból 1. És körülbelül az is egészen jó, hogy jobb napokon meg tudok ott a pokolban állítani 10-ből akár 3-at is.

Aztán onnan már beszélgetünk. Körülbelül 10 megállított emberből 2-vel olyan jól megértjük egymást, mintha örökké ismertük volna a másikat. Aztán további 10-ből 2-vel olyan jól megértjük egymást, mintha testvérek lennénk. Aztán további 10-ből 2-vel olyan mintha a világ végét várnánk mind.

100 megállítottból mindig van egy, akivel nagyon hosszan elbeszélgetünk, és 100 megállítottból mindig van egy aki gondolkodás nélkül elkéri az összes könyvet ami a kezemben van. És 100 megállítottból mindig van egy lány aki olyan, hogy végig imádkoznom kell, nehogy azt mondja,hagyjam ezt az egész szerzetesdit és menjek inkább vele valahová messze innen el. Persze szerencsére sosem mondja és így mindig meg menekülök, meg észhez térek miután lelépett. De a találkozás emléke még kósza emlékként napokig ott kísért legbelül, hogy helyét a megértés vegye át, hogy még mindig nem állok olyan szinten mint szeretnék és még mindig itt vagyok ebben a rohadt anyagi világban, ebben a rothadó anyagi testben, ami úgy vonzódik mindenféléhez…

Aztán 100-ból mindig jön egy tanító, aki elmesél egy történetet, amin utána elgondolkodom.
Ma például ezt:
 
Az öregasszony és a három vendég
Élt egyszer egy öregasszony és nagyon szegény, meg beteges volt szegény, ezért sokat rimánkodott, hogy ő neki már sosem lesz boldogsága. Aztán egy szép napon bekopogott az ablakán 3 ember. Bemutatkoztak, hogy az egyikük a gazdagság, a másikuk az egészség, a harmadik pedig a boldogság. Mondták ám az öregasszonynak, hogy na most akkor ők ide leülnek a ház elé és akkor az egyikük beköltözne hozz, csak ki kell választania melyik.

Itt meg nekem szegezi a kérdést az öreg, aki amúgy valami magyar fokos forgatást tanít, valahol az alföldön, hogy én melyiket választanám?

Én meg hirtelen csak elgondolkodtam és rövid töprengés után a boldogságra tippeltem. Azt mondja nekem az öreg, hogy ezért szeret velünk Krisnásokkal beszélgetni, mert bölcsek vagyunk. (Persze ő nem tudta, hogy csak tippelek :) és akkor meséli, hogy na így választott az öregasszony is, mire felállt mind a három és bementek a házba…

Mert ahol boldogság van, ott lakik a gazdagság és az egészség is…

Meg még azt is mesélte, hogy az ősmagyarság az eredetileg őskeresztények voltak, meg a Magyar a legrégebbi nyelv, és Jézus is, meg Mária is Magyar volt, de itt már elbúcsúztam tőle, hogy akkor örülök, hogy megismertem…

Aztán meg persze minden nap vannak akik csak nézik, hogy mit csinálok, meg nem értik, hogyan miért, meg biztos elraboltak a szüleimtől, meg anyukám biztos nem örül, és akkor nekik mondom, hogy de igen örül, mert legalább nem a csupasz valagam rázom pénzért, meg nem drogokat árulok, hanem ilyen szentírásokat és a bennük rejlő lélekről szóló tudást adom az embereknek.

Meg mindig van aki el akar küldeni dolgozni, meg tolja, hogy Krisnások kapaszökevények, meg nem szeretnek dolgozni. Pedig ha tudná a szerencsétlen, hogy mennyi munka van a földeken nyáron, vagy csak milyen munka nekem ilyenkor kontrollálnom az elmémet, hogy ne üssem ott helyben agyon az irigy disznót. Szóval ma is jön egy pökhendi öreg, aki neki állt tolni a cuccot és akkor mondom neki, na bátyám, ha kapaszökevény vagyok, maga meg olyan büszke arra, hogy mennyit dolgozott, akkor mutassa a tenyerét, mert én megmutatom az enyémet, hogy bizony benne van a szerszám nyél nyoma. Persze erre csak kummogott, meg tovább ált, mert hát az ilyenek nem dolgos emberek ám, csak nagy szájú kötözködő tulkok, amolyan „Gyurcsánymonnyonle”-parasztok, akikből sajnos elég sok van ahhoz, hogy megkeserítsék a jámbor és gondolkodó magyar nép intelligensebb felét.

Na de mindegy is, mert ezekre persze nem emlékszem, csak megemlítettem, hogy bizony ilyen is van. Inkább azok maradnak meg akik megállnak, kedvesek és pozitívak. Ők azok akik miatt kimegyek most karácsonyig  nap mint nap. Hogy kaphassanak valamit abból a csodából amit Srila Prabhupáda lejegyzett a könyveiben. A többiek pedig had rohangásszanak tovább a saját sötét kis sejtelmekkel és rejtelmekkel teli képmutató világukban, ahol becsapnak mindenki mást, de leginkább saját magukat. Ez persze valahol szomorú. de nem szomorkodhatom rajta, meg sajnálgathatom őket, akik olyan büszkék az izmaikra, az autójukra, vagy a két mobiltelefonra a kezükben, mert akkor egész nap csak sírdogálnék. De akkor mi lenne azzal a 10-ből 3-mal, akik ma mondjuk csak 20-ból 1 voltak, mert kő kemény napom volt… :)

Krisna-tudat és a Ninjutsu is a kitartásra tanít… Hát akkor tanulok…

Gauranga