Menü

A magányról


magány
Van az úgy mikor minden jó, aztán egyszer csak a barátok kést ragadnak és hátulról támadnak, a mosolygó jótevők a legnagyobb ellenséggé válnak és az út amit jártunk a segítségükkel hirtelen nemhogy véget ér, hanem egyenesen megszűnik létezni és hirtelen egy szakadék fölött találjuk magunkat, mintha soha nem is lettünk volna ott, ahol addig azt hittük, hogy állunk.

Hiába igyekszünk korrektek és tárgyilagosak lenni ilyen a világ körülöttünk és ilyenek az emberek is.

Van egy bizonyos embertípus, ami mostanában nagyon hiányzik az életemből. Régen sok ilyen barátom volt, de mióta ezt az utat járom azóta elvesztek, megöregedtek és ők is egy más úton járnak azóta már.

Régen voltak cimboráim, akikkel olyan betyár becsület és barátság fűzött össze, hogy bármikor tűzbe mentünk volna a másikért és nem érdekelt senkinek a véleménye, csak tudtuk, hogy mi vagyunk egymásnak és bármikor számíthatunk a másikra. Olyan idők voltak azok, mikor éjjel nappal készen álltunk, mert bármikor jöhetett egy hívás, hogy mozdulni kell mert ez van meg az van. Olyan harcosok voltak ők akikről tudtam, hogy ha védik a hátam, akkor nem kell hátra felé figyelnem, mert ők megvédik a hátam, és olyan barátok voltak ők, akik engem soha el nem árultak volna és rosszat rólam nem mondtak volna. És én is így voltam feléjük.
Bármit, bárhol, bármikor… Csak így egyszerűen, feltételek nélkül…

Aztán ahogy teltek múltak az évek és a bármit kezdett egyre szerteágazóbb, a bárhol kezdett egyre messzebb, a bármikor meg egyre sötétebb lenni, akkor tudtuk, hogy azok az idők elmúltak és mindannyian másfele néztünk és egyre ritkábban mozdultunk.

Míg egy szép napon azt vettem észre, hogy egyedül kiabálok a pusztában és csupa olyan ember vesz körbe, akik egy egészen másik nyelven beszélnek és nem nagyon értik, hogy mit s miért kiabálok…

Hát elkezdtem tanulni a nyelvüket, kultúrájukat, mert már túl messzire eljöttem a régi cimboráktól, kik közül azóta néhánnyal talán már akkor sem találkozhatnék többé, ha akarnék.
Most már egész jól értem ezt a másfajta nyelvet és nem néznek rám olyan furcsán sem ezek az idegenek, ha megjelenek közöttük az ő ruhájukban.

De olyan mint régen, olyan tán sosem lesz többé. Olyan barátokat akikkel mint édestestvérek mindég védenénk egymás hátát bárki ellen, olyanokat már nem is keresek, mert lehet, hogy csak egy kósza álom, egy villanásnyi pillanata volt létemnek az az emlék, melyről úgy ábrándoznék, ha nem tudnám, hogy ábrándozni csupán időpocsékolás…

Csak egyben bízom…

Talán ott, abban a másik világban, ahová ezek a furcsa öltözékű idegenek tartanak, akikkel most együtt utazom és akik közül egynek magam tán sosem fogom érezni igazán,  hiszen bár megtanultam nyelvüket, mégsem értik amit mondok és nekem is nehéz megértenem az ő mondanivalójukat, mert  azok a szavak amiket használnak, nekem egészen mást jelentenek.
 
Szóval ott, abban a másik világban talán lelek ismét legalább egy olyan barátot, akivel úgy lehetek mint egyszer réges-régen. Még talán e-világ kezdete előtt, feltételek, és elvárások nélkül, őszintén, igazán,  úgy mint mikor még volt időm ábrándozni ilyenekről…

Rádhe-Rádhe