Menü

A tél illata


A templomból kilépve lágyan arcon érintett az idő. Mélyet szippantottam belőle, hogy karcos téli illata egészen a legbensőmig áthasson. A hideg metsző élessége keveredett össze a házak kéményeiből kiáramló langyos füsttel, egy csipetnyi párával, ami talán ma, vagy tegnap hullott alá az égből.

hópehely

Az első gondolatom erre az illatra mindig az, mikor nagyapáméktól a befagyott csónakázó tó partján szánkón húztak hazáig a szüleim a friss hóesésben. Ugyanez az illat maradt meg bennem onnan és nem nehéz kicsit sem hozzá képzelnem az emlékeket, az arcomon elolvadó hatalmas hópelyhek érzését.

Meg a hely is emlékeim közé ugrik, ami innen nem olyan messze van, csak pár száz méterrel arrébb, ahol először pillantottam meg sok-sok évvel a szánkós történet után, és sok-sok évvel azelőtt, ahol most vagyok, egy tündért akivel rövid, ám de annál különösebb emlékek és érzések kötöttek össze bennünket, talán örökre.

Aztán eszembe jut a katonaság, amikor őrségben álltam kint az őrbódé előtt és nyomtam a fekvőtámaszokat, mert a huzatos kis kalyibát nem nagyon lehetett felfűteni, vagy inkább húzódzkodtam egy kiálló vasdarabon, ha fáztam.

Sosem gondoltam volna, hogy dolgok történnek velem minden pillanatban. Én meg sosem gondoltam volna a környezetemről és magamról sem azt, ami történik. De hát ilyen a világ. Ilyen a létezés. Egy örök változás. Aki képes elfogadni, hogy ő is és minden más is örökké változik körülötte, annak van esélye együtt mozdulni az idővel és meglelnie önmagát. Aki nem, az csak éli a sodródó halandók hétköznapi aggodalmakkal teli életét, ami egyik hazugságból a másik bajba sodorja őket.

Majd mélyet szippantottam a tél illatából, ami talán egy olyan pont az életemben, aminek mindig mindenhol ugyan olyan szaga van és ezért könnyű hozzá dolgokat kapcsolni, majd szaporábbra vettem a lépteimet, hogy időben hazaérjek. Oda ahol leírhatom ezt a pillanatot Neked.

Sok szeretettel.