Menü

A törött fapapucs históriája


Már régóta szerettem volna
írni arról, hogy mennyire jó cucc is a kis fapapucsom, amit még Indiában
faragtak speciel pont az én lábamra, de a mai napig ez csúszott, csúszott…

Szóval ez egy Ayurvédikus „gyógy”
pacsker (nyugati dumára lefordítva), aminek a fő tulajdonsága, hogy végtelenül
tudatosnak kell lenni benne, különben kitörik benne az ember lába (vagy a
nyaka, de az a rosszabbik eset). Nekem is nehéz volt benne megtanulni járni, a
bőrt is leszedte nem egyszer, de mindig újra elő vettem, mikor begyógyultak az
apró sérülések és a halvány-rózsaszín új burkolat mutatta, hogy újra terhelhető
a lábam… Már szaladni is tudtam benne és igazából azt kell mondanom, nagyon
megszerettem…

Ez egy olyan papucs, amiben
nagyon egyenes és egészséges tartással lehet közlekedni és minden lépésnél
nagyon oda kell figyelni. Egy immunerősítő idegpontot stimulál a lábnál, ezért
nagyon-nagyon egészséges…

Nem beszélve arról, hogy
milyen feltűnő, mikor egy ilyenbe villan az ember át az utcán, vagy klappol fel
a villamosra… Főleg a gyerekek tágra nyílt szemekkel szokták figyelni és
suttogva kérdezik a szüleiket, hogy milyen cipője van a bácsinak?

Én főleg a tudatosság miatt
nagyon szeretem…

Viszont ma eltört…

Ismét Szuperapuhoz fűződik a
történet, mivel a
VegaFOODBlogon nyert édességcsomagját vittem ki neki. De nem
volt az irodájában, így kint a függőfolyosón vártam rá és csodáltam a bérház
udvarán dúló háborút, amit a természet vív a modern útburkolattal és ősi idők
emlékeivel…

Aztán kicsúszott a noteszem
a kezemből és bár nem le a dzsungelbe, de egy emelettel lejjebb esett. Hát több
de kellett, elindultam, hogy vissza szerezzem… Ahogy caflatok le a lépcsőn, már
jött is pont fölfelé a művészúr és mikor oda léptem volna hozzá, a papucs, amit
amúgy nem betonon szoktak hordani eltört a kapaszkodójánál. (Valószínűleg már
sok volt neki a kemény pálya) Mivel épp a lépcsőn haladtam lefelé, így egy elég
kellemetlen szituációt eredményezhetett volna, amitől is egy súlypont
csökkentéssel sikerült végül a két lábamon kijönni… Aztán konstatáltam a tényt,
hogy mezítláb fogok hazamenni…

Szuper faterrel még egyszer
megcsodálhattam az alant dúló háborítatlan növényzet egyre vaduló burjánzását a
Római kori ásatások és a kommunista sárga térburkolat között, majd elindultam
vissza a bázisra.

A kisfiú

Ahogy így mezítlábasan
caflattam végig az utcán, egy elfeledett érzés kerített hatalmába… Olyankor
szoktam csak így járni, mikor mondjuk nyaralok, vagy olyan helyen vagyok, ahol
nem kell cipőt viselni. Szóval hirtelen megint olyan volt, mintha csak megint kisfiú volnék és a
Balcsinál mezítláb sietnék a strandról valahová éppen… Persze még elég hűvös
van, de ahol a nap érte az aszfaltot, ott jó forró volt már és nagyon kellemes
volt így menni. Persze megint csak jól megbámészkodták a buggyos-gatyás, mezítlábas
parasztgyereket akit a sors felűzött a fővárosba szerencsét próbálni, én meg kedvesen
vissza mosolyogtam mindenkire. Amolyan „Cipő? Minek?” hangulatban…

A másik meg, hogy majdnem
futni támadt kedvem, az utcára helyezett tereptárgyakon ugrálva, mivel a
csupasz lábát sokkal jobban érzi az ember, mint cipőben és így pl. gond nélkül
ugorhattam volna fel egy-egy hatalmas virágcserép szélére, vagy az épp elém
vágó autó motorház-tetejére, hogy onnét tovább szökkenjek egy korlátra, ahonnét egy szaltóval megérkeztem volna ismét a halandók közé a járdára, hogy továbbguruljak, majd egy cigánykerékkel átlibbenjek a padon…

De kontrolláltam az érzést
és csak szépen sétáltam, meg jappáztam…

Szóval öregszem… :)

Gouranga