Menü

A zenéről


zene art
Ha az ember elindul az önmegvalósítás útján, akkor az bizony azzal jár, hogy időnként kénytelen analizálni magát, a körülményeit, a döntéseit, a tetteit és főképp az érzéseit. Ma nekem is ilyen analizálós napom volt. Nem terveztem, hogy ez legyen, de a körülmények az életemben úgy alakultak, hogy elérkezett az ideje. Ennek az analizálásnak általában az alapja a változás. Mikor valamilyen körülmény, vagy viszony megváltozik körülöttünk, akkor muszáj vele együtt változnunk, hiszen nem úgy van mint régen volt, így nem is lehet vele ezen túl olyan a kapcsolatunk mint régen, hanem meg kell találni az új akkordokat, hogy teljes legyen az összhang.
———
Az örömzenekar
Olyan az élet kicsit mint egy zenekarban játszani, amelyik örömzenét játszik, vagyis nincs előre eltervezett konkrét összeállított koncepcó, hanem csak összefonódik a zenészek tudata és együtt zenélnek. Ha megtalálják az összhangot, akkor valami fantasztikus élményben van részük, amit együtt játszanak és egy fantasztikus élmény azoknak is, akik hallgatják. Mikor vált a vezető egy hangszínt, vagy ritmust, akkor ők is váltanak és az egész csak egy árként hömpölyög, elárasztva mindent és mindenkit ami és aki csak hallja. Minél inkább egy hullámon vannak a zenészek, vagy minél profibbak, annál tökéletesebbek a váltások. Viszont, ha nem nagyon vannak egy hullámhosszon és nem is profik, akkor bizony el-elcsúszhat a ritmus vagy a hangszín itt-ott diszharmóniát keltve.
Itt azonban van egy nagyon fontos momentum. Mégpedig az, hogy mi a motivációja a zenészeknek és milyen a mentalításuk. Mert ha beképzeltek, vagy büszkék a professzionalizmusukra, akkor könnyen felhúzzák magukat a kezdők ügyetlen törekvésén, hogy tönkre teszik a zenéjüket, mert épp mellé ütöttek egyet, kettőt és ettől az egész zene további részében ott lesz ez az érzés, aminek nincs ott a helye, és mindenki érezni fogja. Nem biztos, hogy tudatos lesz róla, hogy mi az oka, csak egészen egyszerűen  ott lesz valami, ami egyenlő azzal, hogy nincs minden rendben. 
De ha a szeretet itatja át a zenészeket, a profikat és az amatőröket egyaránt és egy kedves, megbocsátó hangulatban képesek lenni, akkor csak egy dorgáló mosoly lesz az egészből, amitől a lelkes amatőrök még lelkesebbek és sokkal tapasztaltabbak, fejlettebbek lesznek, rá bírnak állni az új hangulatra, a váltott ritmusra és kezdetét veheti az olvadás.
A közönség

Mikor pedig a közönség aki a zenét hallgatja, az első csoportot hallgatja egy büszke mindenhez értő mentalítással, akkor azt fogja gondolni, hogy hát ezek bénák és többször is mellé ütöttek és végül csak egyfajta keserűség lesz a jutalmuk.
Ha pedig a második csoportot hallgatja az ilyen hallgatóság, akkor egyszerűen csak elégedettséget fognak tapasztalni.
Viszont, ha a közönséget a szeretet itatja át és egy kedves, megbocsátó hangulatban, befogadóan hallgatják a zenét, akkor ha az első csoportba tartozó zenészeket hallgatják, nem fognak elégedettek lenni, sőt csalódottságot fognak érezni, hiszen mást kapnak mint amit várnának.
Viszont, ha a második csoporttal találkoznak, vagyis azzal a mentalítású zenével és zenészekkel amilyen tudatállapotban épp ők is vannak, és ami amúgy a leg emelkedettebb szint ahogyan csak zenélni lehet, akkor könnyedén észre vehetik ők is azt az apró  dorgáló mosolyt. Láthatják azokat a jelentéktelennek tűnő gesztusokat, amitől az örömzenélés elnyeri valódi mivoltát és tényleg igazi örömzenéléssé válik, ahol nem csak a hangszerek és ritmusok vannak tökéletesen összeillesztve, mondhatni egyáltalán nem gépi pontossággal, hanem maguk az egyének, a személyek illesztődtek, olvadtak egybe hangszereikkel és zenekarukkal. Ily módon ezek a hallgatók is egy hullámhosszra kerülnek a zenészekkel és zenekar közönség egybe olvad és ettől egy olyan élmény lesz, amitől a zene, a zenélés és a zenehallgatás az ami, vagy amiért létezik. Persze ritka, hogy a megfelelő zenészek egymásra találnak és egy jó zenekart alkothatnak és mégritkább, hogy az ilyen zenekarok a megfelelő közönséggel találkozhat, de Hála Istennek van ilyen.
 

A védikus szentírások azt mondják, hogy a zene a műveltség legmagasabb szintje.
 
Főleg, ha összekapcsoljuk Istennel. Minden ember szereti a zenét. Minden ember képes érezni a ritmust. Mert minden embernek dobban a szíve és lüktet az ereiben a vér. Ha pedig mindezt az egészet össze tudjuk kapcsolni Istennel, vagyis megértjük, hogy ezt mind-mind tőle kaptuk, az Ő felhatalmazásával vagyunk jogosultak ilyen dolgokat alkotni, akkor nagyon hálásak tudunk Neki lenni. Olyannyira, hogy elkezdünk Neki játszani az Ő örömére, hiszen a leghálásabb közönségről van szó, aki mindig minden pillanatban figyeli életünk szimfóniájának előadását…

———
Most, hogy mindezt lejegyeztem ide tapasztalok egy bizonyos fajta elégedettséget, mert mikor vissza olvastam, akkor azt olvastam vissza, amit le szerettem volna írni, amit meg szerettem volna fogalmazni,  ráadásul már elég régóta. Az egyetlen dolog ami miatt szégyellem csupán magamat, hogy mindezeket elméleti szinten ismerem és olyan messze vagyok a megvalósításuktól, mint Makó mondjuk Jeruzsálemtől. Főleg mostanában…
Ráncba kell szednem az életemet és bele kell vágnom azokba a dolgokba, amik eddig csak meditáció részei voltak. Sokkal komolyabban el kell kezdenem gyakorolni a lelki életet, mert időről időre azt veszem észre, hogy az illúzió markába kerülök, sőt néha már nem is zavar.
És ez félelmetes. Nagyon félelmetes…
Isten irgalmazzon nekem és mindenkinek aki bármilyen kapcsolatba kerül velem.
Gouranga