Menü

Ahogy a múlt elkísér a jelenen át a jövőbe


Avagy hogyan lettem utcaseprő

Ahogy a szél játszott az utcán elszórt szeméttel, az beleillett volna valami jól megrendezett vadnyugati film elejébe. Csak itt nem a tövises gombócokat hordta át az út másik oldalára, hanem az elszórt cigarettacsikkeket, használt zsebkendőket, valamint a nejlonokat. Ez utóbbiak tudtak a legszebben szállni. Mindenféle apró turbulencia pördített rajtuk egyet, és ha elég nagy volt a szél, olyan magasra is felröppentek, hogy a napfény is megcsillant, vagy tört rajtuk, játékos szivárványokat létrehozva egy-egy pillanatra azoknak, akik el mertek merülni az érzékelés efféle mélységeiben.

Most azonban nem sütött a nap. Így a gazdátlan nejlonzacskók csak suhantak erre-arra, az utcán, elhúzva a túrórudis és sportszeletes papírok felett, hogy végül fogságba essenek egy pocsolyában, vagy a környék komoran ásító kapualjai között. Néha elhúzott egy autó, és olyankor jobban belobbant ezeknek az utcán leledző gazdátlan tárgyaknak a ki tudja milyen ritmusra járó de mindenképpen látványos tánca, és olyankor mindig újra össze kellett terelgetni őket, vissza a gyűjtő lapátra.

ninjutsubudapest.com, harciszerzi.hu

Mert ugye most ez volt a dolga. Hogy megseperje az utcát. Összeszedje a szemetet, amit mások eldobálnak. Persze csak a nagyját, és persze főleg az úttest és a járda találkozásánál álló szegély mentén, hiszen „Mi járdát nem söprünk, az legyen a lakók gondja.”

Aztán a gyerekek a parkban, olyan 5 éves formák, mind köré gyűltek, meg a cimborája köré, akivel együtt osztották be erre a napra, és aki szerencsére nem szedegette még bónuszba össze a dekkeket az ő lapátjáról is, hogy otthon majd kiszedje belőle a dohányt és abból sodorja magának a cigarettát. Sőt még jó fej is volt, akár lehetett beszélgetni vele. A gyerekek meg egyenesen imádták, de lehet csak azért, mert megosztotta a reggelijét a galambokkal és így elég sok gyűlt a két narancssárga mellényes alak köré, ami odavonzotta az éppen ugyanabban a parkban megpihenő talán ovis csoportot.

Bujinkan Bhima Dojo, The ninja Clan

Eszébe jutott az előző nap, amikor fiaival és lányaival fent a hegyen még a kardforgatás csínjával-bínjával foglalkozott, egy másik jelmezben, ahol mindenki hallgatta a szavait. Most meg egy bűzölgő kuka társaságában épp a reggelijét fogyasztotta egy szétrugdosott parkban, mert rossz fiú volt még pár évvel ezelőtt és büntiben volt.

De hát az élet már csak ilyen. Sőt az egész anyagi lét ilyen. Semmi másról nem szól, mint a kettősségek örök váltakozásáról. Hideg-meleg, sötét-világos, jó-rossz, hideg-meleg, fiú- lány stb… mind-mind csak arról szól, hogy ezeknek a meghatározott ritmikus váltakozása elhitesse velünk, hogy ez a test az énünk, és semmi sincs az anyagon túl. Az anyagi világ ügynökei, akiknek az a dolga, hogy börtönőrködjenek felettünk, ide zárt lelkek felett, nagyon nagy tehetségük van ahhoz, hogy miként kedvtelenítsenek el minket a lelki önvalónk felé vezető út egy következő lépésének megtételétől. Mi meg persze vissza-vissza esünk régi hibáinkba, előző életünk reakcióiba. Néha csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez vajon most akkor tényleg velünk történik, vagy csak álmodunk.

A Válasz pedig nagyon egyszerű. Álmodunk. Ezt az egész világot csak álmodjuk, minden pillanatával együtt. Attól függően pedig, hogy előző életünkben milyen sorsot érdemeltünk, ez lehet egy rémálom, vagy egy kellemesebb álom is. de a lényeg, hogy mindig véget ér.

Mint ahogy a pillanat is véget ért, ahogy a gyerekek a két narancssárga ruhás alak körül ugráltak, némelyik mint egy kis angyal, örülve a galamboknak, némelyik pedig legszívesebben a nyakukat tekergetné az apró tollas jószágoknak, akik szét is reppentek, ahogy elfogyott a kenyérdarab, amit kaptak.

Ő is befejezte a reggelijét, meg a másik is, így felálltak, hogy folytassák útjukat egy másik utcába, amit meg kell seperni, mert a „zöldek” nem olyan ügyesek és utánuk mindig végig kell menni. Persze ők nem zöldek voltak, hanem narancssárgák. A legjobbak az utca seprésben, és még nagy szélben is elkaptak minden szökni próbáló nejlon táncost, akár még a levegőből is…

Főleg az a fiatalabbik, amelyik nem dolgozni volt itt, hanem egy orrtörésért volt büntiben. Na ő, különösen élvezte a hatalmas seprűvel való hadakozást az utcán, meg hogy közben legalább megismerheti kicsit a környéket. Persze szívesebben töltötte volna máshogy az idejét, de hát mégis csak eltörte annak a biztonsági őrnek a nóziját, amelyik csúnyát mondott a mamájára, és ez bizony állítólag nem szép dolog. De vállalta. Mert olyan környékről származott, ahol egy „Kurva anyádért” ütés jár. És nagyon sajnálta, hogy az egész világ nem ilyen környék és az emberek nem tisztelnek se Istent, se embert. De talán majd egyszer fognak számítani olyan elvek is a világban, mint becsület, tisztesség, tisztelet, és akkor nem adnak majd hatalmat olyan emberek kezébe, akik nem tudnak tisztességesen még beszélni sem, és ezért móresre kell tanítani őket.

Nem, egy cseppet sem bánta meg azóta sem. Mert tudja, hogy az a biztonsági őr egész életében fog emlékezni arra az ütésre és talán legközelebb megválogatja a szavait, mielőtt csúnyát mond valaki mamájára, csak azért, mert egyenruhában van. És ha ennek az az ára, hogy most sepregetnie kell és valóra válhat a mamája áldása, aki mindig mondta neki amikor kicsi volt, hogy „Egy nap utcaseprőként végzed majd fiam”, akkor had szóljon.

Mert a múlt elkísér a jelenen át a jövőbe. Nekünk meg csak a tudatosságunkat kell megőrizni közben…