Menü

“Ahol Buddha Fogát őrzik” Nepáli napló IV


A halál völgyében való kirándulás persze igazából csak bemelegítés volt a későbbiekhez. Az ember ugye azt gondolná, hogy egy ilyen kirándulás különböző löketekben fog élményügyileg hullámozni. De ez a Nepáli Zarándok út, ahogyan az már csak más zarándok utakkal is lenni szokott, ahová azért jutottam el, hogy testileg, szellemileg, de főleg lelkileg fejlődni tudjak, csak egyre komolyabb lett. Minden nap egyre mélyebben és mélyebben süllyedtünk bele az ősi kultúra emlékeibe és napjainkban is jelenlévő hatásába.

Nepál egy olyan ország, ahol sok-sok ezer éves múltra tekintenek vissza, és azt nem dobták el maguktól, hanem inkább a Nyugat köszönt be nekik és adott, amit ők elvettek maguknak. Mert Nepál egy különleges ország, különleges emberekkel.

Nepál, Boudhanátha, csoport kép

Boudhanátha

A reggeli ismét nem sikerült valami fényesen. Nagyon lassan jött csak ki, nagyon kevés volt és ráadásul nagyon drága. Még otthon sem szoktam 1600 Ft-ot költeni egy reggelire. De itt sikerült. Legalább finom volt. Ez az élmény amúgy gyorsan átalakult, mert ahogy később egyre feljebb mentünk a Himalayaban, úgy kezdte el az ember érteni az élet, és az étel értékét.

Na de ne szaladjunk így előre…

Hiszen még „csak” pár napja vagyunk itt és éppen arra a szent helyre készülünk, ahol Buddha egy még életében kihullott fogát őrzik egy Sztúpában. Mint olyan, Buddha a védikus szent írások szerint maga Isten, aki megjelent akkor és ott azoknak az embereknek, hogy elmondja nekik, hogy akkor éppen mire van szükségük. Mert hát Isten már csak így nyomja…

Reggeli után taxikba ültünk és elhajtattunk a legendás Boudhanáth Sztúpához.

Kathmandu, Nepál fővárosa sok mindenben hasonlít Indiára. Az utcán körülbelül ugyanaz a színvonal, kicsit talán jobb a a közlekedés, de túl nagy különbség nincs. Ugyanúgy az utcán folyik a csatorna, sok a szemét és nagy a nyüzsgés.

Na de Boudhanátha az más… Az ott egy külön kis városrész, egy kis ékszeres doboz a sztúpa körül. Be sem lehet menni, csak jeggyel, vagy engedéllyel. Minden patent rendben van, gyönyörű tiszták az utcák, nincs tömeg, és a koldusok és utcai árusok is ki vannak tiltva. A városrészt fegyveres őrök őrzik rendesen, és igazából teljesen kellemes, mert nem kell mással foglalkoznod, csak amivel szeretnél, mert nem akar neked minden percben eladni egy ifjú rámenős üzletember egy rozsdás kést, hogy az az ő ősi tradicionális Gurkha családjának a felbecsülhetetlen értékű tőrje és vedd már meg…

Először azt gondolná az ember, hogy Buddha foga köré építették a világ legnagyobb bizniszét. És tényleg jól működik a rendszer. Aztán ahogy beléptem a belső körbe, igazán pofán csapott a spiritualitás, amivel ha akartam, ha nem kezdenem kellett valamit. És kezdtem is azt hiszem… Magamba engedtem, átéltem és ettől elolvadt minden…

Gaura elintézte, hogy bemehessünk az itt élő szerzetesek templomába. Már jól ismerik, hiszen jön minden évben ide. Igazából odabent láttunk egy-két gyönyörűséges csodát, és mikor kijöttem már szemernyi kértségem sem volt arról, hogy nagyon jó helyen vagyok és megérte már csak ezért eljönni.

Mire kijöttünk, már itt voltam, vagy ott, valahol a múltban. Csak azt tudtam, hogy egy új érzés, valami, ami nem új és nem is régi, megmozdult bennem és hogy megvizsgálhassam, kicsit lemaradtam a többiektől. Persze erre csak később jöttem rá, mert a templomból kilépve egy vakokból álló kis zenecsapat játékára lettem figyelmes… (ez szólt egész Boudhanáthában, amit a bejegyzés elején találsz…)

És hát azt kell mondanom a zene hatására komolyabb filmszakadás következett be nálam. Körülbelül ott helyben lejátszódott előttem pár előző életem, amit itt töltöttem és elég hosszan figyeltem őket. Meg fel is vettem kamerára. Mert annyira tetszett az érzés.

Szerettem volna adományozni a vak zenészeknek az élmény miatt, de nem volt nálam semmi apró… Nem kellett sokáig várnom, mert a vakok köré gyűlt tömegben egy kisfiú megérezte, hogy mit akarok, és megfogta a nadrágom szárát, és vonszolni kezdett egy irányba…

Egy szót sem szólt, csak éreztem, hogy vele kell mennem, mert ő fog tudni segíteni nekem. Aztán egyszer csak berángatott a szellemi fogyatékosnak tűnő kissrác a Sztúpa vezetőjének irodájába. Átvitt a szerzeteseken, meg mindenen, mintha neki, meg aki vele van, szabad bejárása lenne ott bárhová. És az érintésétől teljesen természetesnek vettem, hogy jövök vele én is, és a szerzetesek sem szóltak semmit. Aztán egyszer csak ott álltunk mind a ketten a Sztúpa vezetőjének irodájában, ahová előtte láttam Gore-t nagy alázatosan, meg hajlongva belépni, hogy akkor engedjenek be minket a tempibe és azok meg ott ültek egy hatalmas összegyűrt papírpénzekből álló kupac körül és válogatták szét.

Természetesen lányos zavaromban hirtelen csak ott álltam, mikor a kisfiú odalépett a főnökhöz, megérintette, és az is egyből tudta, hogy pénzt szeretnék váltani, hogy adományozzak. Egy szó nélkül felváltottam egy százast, kint odaadtam belőle valamennyit a zenészeknek, aztán kezdetét vette az idő utazás.

A Sztúpa körül imakerekek vannak körbe, és Gore mondta, hogy mindenképpen menjünk egy kört a Sztúpa körül úgy, hogy megpörgetjük az összeset. Engem már vonzott az elejétől a cucc, de hát a sűrű program miatt akkor csak most sikerült rászánnom magam, hogy na akkor pörgetés… Ahogy elindultam, már a felénél szét voltam teljesen csúszva. Patakokban ömlött a könnyem, rázott a hideg, de gondoltam akkor is végig csinálom, és felvettem a napszemüvegemet, nehogy a helyiek összeverjenek, hogy szimulálok itt mindenféle extatikus szimptómát…

Aztán visszautaztam az időbe, amikor itt még két Buddhista irányzat létezett és irtották egymást kőkeményen, hogy melyik maradjon fent. Gaura mesélte a sztúpa tetején a Buddhista történelmet és teljesen Dejavum volt, ahogy mondta a sztorikat. És mikor elkezdtem forgatni a kerekeket, össze állt a kép, az előző életem utazásának képeinek részletei kerültek a helyükre és sikerült egy újabb komoly részletet kiraknom előző sorsaimból a jelenlegi énem megismerésének képéből… Nagyon durva élmény volt az a talán egy, vagy néhány óra, amíg utaztam, meg bolyongtam, mert a többiek kényelmesen meg is ebédeltek közben az egyik ház tetején… Hirtelen haza értem érzés tört rám, és mindenkit ismerni véltem már. A messzi hegyeket, a házakat, az illatokat, az utcán a köveket, a sarkokat, mindent…

A többit talán egyszer majd elmesélem, de leírni most semmiképpen nem fogom, a lényeg az, hogy eltűntem a csoport szeme elől és végül GD akadt rám egy Thangka kereskedőnél, ahol csak figyelgettem a festményeket átszellemülten…

Délután

Visszamentünk a belvárosba és bevásároltunk hegymászó cuccokat. Így sikerült egy nagyon komoly cipőhöz jutnom, kb 12e forintért, amit itthon 50 körül adnak, meg még kaptam hozzá két zoknit is. :) Plussz még egy két hegyremenős okosságot is sikerült vennem, mert itt Nepálban minden, ami otthon rettenetesen drága, fillérekbe kerül, mert itt gyártják majdnem az összes hegymászó világmárkát… vagy a szomszédban. :)

Nekem nagyon nagy élmény volt ez a nap is. Tarts velem a következő Sétára a világ tetején! KATTIDE

vagy

Olvasd el az eddig elkészült ultibeszámolómat KATTIDE