Menü

Álomkór


  Felpattantak a szemeim semmi perc alatt. Az egyik pillanatban még odaát voltam, aztán már itt is… Akkor hát felébredtem, -konstatálom tényt, miszerint még mindig ugyan azt a filmet nézem. De melyiket is? –jött a kérdés, melyet önmagamnak tettem fel. 

 

   Hirtelen leperegtek előttem az elmúlt 1hónap eseményei.

  Megyünk és énekelünk. Járunk faluról-falura. Csak a szent név, semmi más. Az elmém tombol odabent, de nincs neki semmi más. Nem adok neki. Sajognak a lábaim és a kezeim is a folyamatos zenéléstől, hiszen játszani valamilyen hangszeren, az csak az első 1-2-órában érzék kielégítés, utána már munka. Kőkemény fizikai munka. De nem számít semmi ezt mondja a sásztra, a szentírás. Ennél tökéletesebb helyzetben nem tudnék lenni, mint amilyenben most vagyok. Csak érd be ennyivel. –Mondom neki, meg még ilyeneket.

  Lehiggad. Aztán felnézek és látom, ahogyan a többiek is éneklik a Hare Krisnát.

  -Nem nagyon van pihenő, minden nap magyünk. (Isten országában, nincs hétvége.) 

  Látom, ahogyan a szankirtanosok osztják a könyveket. Látom, ahogyan integetnek az emberek és néhányan visszaintegetnek a harinámból nekik. Igazítok egyet a kötésen, ami a dobolástól felszakadt ujjaimon van, meggátolva ezzel a további sérülést, aztán tovább ütöm elmém egyetlen ellenségét, a dobot, ami most minden kínom forrásának tűnik. Tovább adnám, hogy pihenhessek, de nincs kinek. Muszájból elhitetem magammal, hogy meghódoltam Krisna akaratának és dobolok tovább. Felidézek néhány alap filozófiai pontot, rendszerint főleg az elsőt, melynek magvalósítása igencsak sürget, miszerint nem vagyok ez a test, én egy lélek vagyok, aztán addig mondogatom magamban két maha-mantra között, míg végül elhiszem.

  Ekkor hátra néz a harinám vezető… Tekintetünk találkozik egy pár pillnanatra. Felerőltetek egy mosolyt az ábrázatomra és megértem, hogy nincs más, sőt tegnap is ez volt és holnap is ez lesz, és most is csak ez van, és ezért ezt kell szeretni.  Aztán körbepillantok a többiekre, és arra gondolok, hogy talán ők is lesakkozzák mindezt nap-mint nap ugyan úgy mint én. Hiszen mi is emberek vagyunk.

  Aztán egy újabb dallamot kezd énekelni a harinám vezír.. Átveszem a ritmust, mély lélegzetet veszek és mikor kifújom, elpárolog vele együtt minden rossz gondolat… Felszakad még egy nagy-hosszú Gouranga belőlem, amolyan fohászkodós hanglejtésben, aztán megint hátra néz a harinám vezető, és cinkosul össze kacsintunk. A körülöttem lévőkkel egy Bolo-Bolo (Énekelj-énekelj!) kiáltással vissza énekeljük a következő mantrát.

  Átszakad a fal, melyet magamnak emeltem, és belépek a harinámba. A kezeim maguktól kezdenek el új ritmusokat játszani és rájövök, hogy hiszen én nem csinálok semmit, nem én vagyok az irányító. Ezek a képességek, mind Istentől vannak és semmi közöm hozzájuk. Nekem csak egy feladatom van nem állni az Ő Útjába. Eszközzé válni az Ő kezében… Majd elolvad minden és hirtelen megint ugyan olyan jó zenélni, meg énekelni, mint tegnap, meg tegnap előtt és azelőtt, meg azelőtt. Hirtelen megint tudatosul bennem, hogy ennél jobb dolgot, még tényleg nem csináltam az életben, mint amit most. Hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy átadjam másoknak is és még hangosabban kezdek vissza énekelni. Hátra nézek és megpróbálom magammal rántani a mögöttem lévőt is…

  Aztán megyünk tovább és tovább.

  Majd megérkeznek a vendégek, 10új kipihent ember, zenész és levesznek a harinámról. Utazó szankirtan. Ez az új misszió. Legbelül vágytam rá, hiszen még a Padayatra alatt nem oszthattam Srila Prabhupáda könyveit, csak hébe-hóba, de legbelül mégis csak úgy érzem magam, mint egy kisfiú, akinek elvették a játékát. (Ez egy amolyan visszatéró érzés az olyanoknál mint én, akik néha már-már túlságosan is lelkesednek valamiért.)

  Aztán egyik város, másik város, és egésznap könyvosztás. Új arcok, a már jól megszokott régi problémákkal. Születés, betegség, öregség, halál. Kéj, düh, mohóság, büszkeség, irigység, stb. Meg néhány jó fej, meg néhány nem annyira jó fej. Beszélgetések nagy személyiségekkel, meg magukat nagyszemélyiségeknek gondolókkal, politikusokkal és prostituáltakkal (Bár a különbség néha alig érzékelhető…) intelligensekkel, meg kajak őrültekkel, vagyis az utca embereivel.

  Lepereg minden, ami volt és csak egy kérdés kezd el villogni előttem: -Hát kell ez neked? -Hát kell ez neked?

  -Kell!!! Ordítom vissza legbelül a választ. –Mi mást is tehetnék, aminek értelme is van? Cáfolom szét egy laza kérdéssel elmém összes próbálkozását…

  Hirtelen beugrik az elmúlt két nap, hogy bekötöztem a számítógépet, amit adományba kaptam egy kedves bhaktától és el akartam kezdeni össze vágni a videókat, amiket Indiába, meg a Padayatran, meg a Rathayatrán vettem fel. Lázasan töltögettem le mindenféle programot, meg codeket, hogy megoszthassam az egész világgal, vagy legalább azzal a 6milliárd emberrel aki ezen a bolygón él itt az interneten mindazt, amit akkor ott…

  De nem sikerült… Két egész nap kereste, letöltöttem, kicsomiztam, installáltam, újraindítottam, meg minden, de nem állt össze a kép…

   Nagyon-nagyon elfáradtam…

   Emlékszem tegnap este még valahogyan átvánszorogtam az ashramába, ahol végül is csak egyedül vagyok ebben a pár napban, elolvastam egy slókát a Shrimad-Bhágavatamból, aztán hanyatt dőltem.

  Hirtelen tudatosul bennem, hogy ugyan úgy fekszem, mit előző este. Meg sem mozdultam, be sem takaróztam… Pont mint akit ájultra vertek.

  Aztán oldalra billentem a fejem és megpillantom a redőnyön át beszűrődő napsugarakat. Beugrik, hogy hétfő van, és Egerben vagyunk és már magasan jár a nap, vagyis kicsit elkéstem valahonnan. Rápillantok hűséges társamra a kis telókámra, aki mindenféle teketóriázás nélkül közli velem, hogy már fél nyolc van. Beugrik, hogy ilyenkor Gyöngyösbe szoktam menni osztani, jó korán, és utána meg edzésre.

  Felpattanok és elkezdem énekelni a Hare Krisna mahamantrát, megtisztálkodom és átvágtatok a tempibe.

   Már magasan jár a nap és már zajlik az élet. Összedobom a harciszekeret, a veterán húzókocsit, ami amúgy olyan kiváló, hogy padayatran is hozza a bhaktáknak a magazinokat, meg esőkabátokat, meg vizet, meg mindent. Szóval kedves társam, most üresen, de türelmesen várakozik rám a fegyverraktárba. Belé pakolok mindent, mit csak odabent lelek, gyors reggeli, aztán irány a város.

  Mi is történt?

  Egy igazából nektári nap történt velem, aminek nektárisága csak nap végén fedte fel valódi mivoltát, mire sikerült a reggeli bealvás egész naposnak ígérkező fásultságát és az ebből fakadó enyhe bűntudatot kiverni a fejemből, hiszen végül is jó eredmény született, 1óra olvasás is megtörtént hazafelé a buszon, egy köteg könyv is gazdára lelt, plussz egy nagyon jó kis edzésen ist részt vehettem, aminek a végére teljesen feltöltődtem végre energiával…

  Holnap megyünk Tokajra a fesztiválra. Tutira kajakra nagy lesz, mint amilyen mindig is szokott lenni. Hiszen mióta bhakták között élek, azóta izgalmas ám csak komolyabban az élet… Gyere te is!

  Még fogalmam sincs miféle szolgálatokat kapok a Jó Istentől, de ott leszek az biztos. :)

  Kérlek add a kegyed, hogy valóban eszközzé válhassak Isten kezében!

Gouranga!