Menü

Ami mindig is eleve volt…


Az élete épp a feje tetejére állt. Az volt, aki mindig is lenni akart, már kiskorától kezdve, de mivel az nem volt túl nagy dolog, így tanácstalanul állt a világ előtt, hogy ilyen gyorsan, mondhatni sokkal hamarabb, mint élete dele előtt elért mindent, amit akart. Már csak apróságok voltak hátra, de ezek az apróságok sokkal bonyolultabbak voltak, mint azt elsőre hitte.

óceán

Így rájött, hogy mégsem érte el minden célját, így legalább van még további értelme az életének és ez megnyugtatta. Bár nem túl hosszú időre, mert mikor rájött, hogy ezek a dolgok már nem rajta múlanak, vagy megkapja, vagy nem, akkor mindig ökölbe szorult a keze. És már tudta is, hogy ezért nem kapta eddig még meg őket. Mert ökölbe szorult a keze, ha csak arra gondolt, hogy nem tehet semmit ezekért a dolgokért.

Csak nagy nehezen értette meg, hogy nem vágyni a vágyakra jelenti a létrehozást, megvalósítást. A görcsös ragaszkodás nem vezet célra bizonyos dolgokban. Sőt talán semmiben, mert ahogy végigvizsgálta eddigi céljait, azokat is úgy érte el, hogy nem aggódott azon, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Így egészen egyszerűen összejöttek. Talán tőle függetlenül, mintegy ajándékként az élettől…

Így aztán kinyitotta a tenyerét, úgy ahogy hallotta egyszer egy nagyszerű tanítótól, hogy így kell tenni. Mert az ököllel nem lehet olyan sok mindent csinálni, mint a nyitott tenyérrel. Például ököllel nem lehet simogatni, fogni, vagy elfogadni dolgokat. Az ököl csak egy pillanatra, az ütés pillanatában megfelelő, de utána és előtte nyitva kell lennie, különben nem tud reagálni, ha mégsem jönne létre az ütés pillanata.

Hmmm… Ezen a gondolaton elmélázott kicsit. Néha jó, hogy mások nem látnak a fejébe gondolta, mert biztos messzire futnának, vagy pszichopatának néznék, mint az öreg Indián lovát. De hát csak így tudott gondolni a dolgokra, mintha harc volna minden pillanat az életben és az egész lét egy háború volna, melyet a haláluk felé rohanó, mit sem sejtő halandók próbálnak megtölteni egy kis romantikával.

De mivel a vége így is, úgy is halál lesz, így nem bánta egy cseppet sem, hogy háború az élete, még ha békés időket is éltek. Hiszen az élet oly sok területén kellett csatároznia, ütnie, vagy épp elengednie…

Szerette ezt a játékot. Az élet játékát. Főleg mert ismerte a szabálykönyvet, meg jóban volt a játék megalkotójával. Mondhatni egészen közeli barátságba kerültek. De persze így sem sikerült mindenben csókosnak lennie, mert a játék megalkotója igencsak bölcs és még a cimboráitól is elvárja a fejlődést. Így bár sok minden könnyebb neki, semmi sincs ingyen. Mindenért önmagával kell fizetnie…

Ugyan úgy, mint mindenki másnak is. Ez pedig néha lelkesítette, néha elkeserítette. Néha szerette volna megállítani az időt, mert néha megfeledkezett arról, hogy nem a pillanatok a fontosak, hanem az örök változás, mely maga egy örök hosszú véget nem érő pillanat, hiszen ő, ő marad végig, mindig mindenkor.

Ugyan úgy, mint mikor kiskorában az akart lenni, aki most volt, de már el is illant a pillanat és már nem az volt, aki egykor lenni akart, hiszen megélte, átélte, felfedezte, hogy a célok csupán állomások az örök változás mezején, ahol örökkön örökké vágtathat, örökkön örökké kitalált dolgok után. Mígnem egy nap talán rájön, hogy mi az ami igazán fontos, és akkor megpróbálja majd azt elérni…

De csak ha van benne szufla és nem lesz addigra öreg és lusta… Hanem megy tovább ugyanazzal az ifjonti lendülettel, ami felrobbantotta eddig, ahol most állt. Mert hát miért is ne állt volna meg egy pillanatra, szemlélődni. Hiszen egy barátja is mindig azt szokta mondani, hogy a “csend is a szimfónia része”

És most csend volt, síri néma csend. Csak a szívdobbanását hallotta, meg a gondolatait, de két szívdobbanás közben néha néha elkapta a kilégzéssel azt, amit sokan hívnak sokféleképpen…

De a dolgok közben semmit sem változtak, hiába teltek el évmilliók két szusszanás között. Ő még mindig ő volt és még mindig csak kereste azt, amit mindenki más is, mert bár néha meglelte, rájött, hogy ha megállna, akkor az a valami mindig csak ki fog csúszni a kezéből, mint mikor vizet próbál megtartani a markában az ember.

Így vagy keres egy forrást, vagy talál egy tavat, esetleg egészen az óceánig megy, hogy mindig ott legyen az, ami mindig is ott van, vagy volt, vagy lesz, csak néha megfeledkezik róla…