Menü

Árnyjáték.


 

  A boldogság és a boldogtalanság folyamatosan forog az életünkben. Úgy váltják egymást, mint a sötét és a világos, mint a nappal és az éj. A kettősségek váltakozásinak rabjaiként vajon miféle esélyünk van arra, hogy elnyerjük az áhított örök boldogságot? Mind azt keressük. Keressük és nem találjuk. Mert nem hallgatunk azokra, akik tudják, hogy merre van.

  Ülünk egy sötét barlangban, ahol kihalóban lévő tábortűz pislákoló fényénél árnyékok után vágyakozunk, melyek a barlang falaira vetülnek. Nem tudjuk mik azok az árnyak, csak látjuk, hogy valami mást csinálnak mint mi. De mi meg csak ülünk tovább a hideg kövön és vágyakozunk, nehogy kialudjon a fény. Rakni kéne a tűzre, de elfogyott már minden éghető. Jaj, csak nehogy valamit csinálni keljen, inkább ülünk tovább és szorosabbra húzzuk magunk körül a pokrócot.

  Nagyon sokan ülünk így, ebben a sötét barlangban.

  Aztán egy nap jön valaki és kedvesen megveregeti a vállunkat, hogy : Hé-hé. Gyere-gyere. Ismerek egy másik helyet! A barlangon kívül. Ott minden csodaszép. Gyönyörű zöldben pompáznak a fák dús lombkoronájukkal pedig együtt táncol a virág illatú szellő. Minden felé friss patakok csordogálnak, csobogásukkal énekelve a mezőnek és rétnek. Gyümölcsös várja, hogy adjon neked is nektári ízeiből, melyek alatt roskadoznak ágai. Ne ülj itt tovább a holnapra várva! Tudom a kivezető utat. Jöjj hát, itt már semmi nem vár rád, csak a halál. Gyere-gyere, ismerem e csodás, ragyogó birodalom Urát. Találkozni szeretne veled. Érted küldött.

  Erre felnézünk, de elvakít bennünket az éles fény, amit a kedves „idegen” fáklyája árszt magából, és semmit nem látunk…

 

  Vannak kik mernek hinni a szavaknak, mert inteligensek.

  Vannak kik dühösek lesznek, mert a szemükbe világítottak.

  Vannak kik hisznek a szónak, de nem elég bátrak.

  Vannak kik nem hisznek és azt mondják, hogy nekem jó itt.

 

  Vajon te hová tartozol?

 

Gouranga!