Menü

Az elmém és én.


Azt hiszem nem szeretek túl mély kapcsolatokat kialakítani. Vagy mert nem volt gyerekszobám (Na jó csak 1 ideig.) vagy csak mert egyszerűen túl sokat csalódtam már emberekben.

 

Legalábbis amióta Krisnás lettem, azóta egyedül szeretek lenni és állandóan mehetnékem van.

 

Vannak akik azt mondják, hogy az elmém elől nem menekülhetek, mert ő jön velem mindenhova, de azt hiszem, hogy alapos átgondolás után azt mondhatom nem az elmém elől menekülök, csak úgy általában az emberek elől.

 

Asszem herótom van attól, mikor már túl sokan foglalkoznak velem. Így megfertőzött a személytelenség és az apátia. Vagy a másik, hogy mikor már egy ideje éldegélek valahol akkor ugye jobban megismerik egymást az emberek és egy idő után már inkább az egymásnak való panaszkodásokkal vannak elfoglalva, ami igazából zavar. (Magyar betegség.)

 

Azt meg nem teheti az ember, hogy figyelj engem ez nem érdekel, mert ugye azt mindenki elvárja, hogy egymást meghallgassuk. Csak hát miért kell annyit nyavalyogni. A szörnyűség pedig, hogy mivel ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznom, így bennem is megnyilvánulnak ezek a tulajdonságok és neki állok én is. Pedig de utálom…

 

Így hát most érkezett el ismét az a pillanat mikor eképpen zavaródik az elmém. Akkor hát nincs más dolgom, mint menedéket venni az Úr szent nevénél és imádkozni hozzá, hogy végre segítsen, hogy összebarátkozhassunk. Mi ketten. Az elmém és én.

 

Gauranga