Menü

Az önmegvalósítás első lépcsője, melyet senki nem tesz meg helyettünk.


Avagy, ne ébreszd fel az álmodót?

kipukkan a buborék

  • Akkor ha  jól értem, a férjeddel az interneten ismerkedtél meg? Ő Amerikában nyomta, pornós csajoknak volt a sofőrje, meg rájuk vigyázott és ebből élt?
  • Igen
  • És akkor egy társkereső oldalon összefutottatok, dumáltatok, egymásba habarodtatok, ő feladta ott a munkáját, eljött hozzád ide Magyarba, és te meg hozzá mentél feleségül?
  • Igen
  • És mindez kb. egy évvel ezelőtt történt, de most már fél éve visszament Amerikába, mert nem voltatok jól meg, sőt volt, hogy meg is vert?
  • Igen.
  • Szóval hozzámentél egy stricihez akit a neten szedtél össze, és azt hitted, hogy boldogan fogtok élni míg meg nem haltok?
  • Ő nem strici, ne merészelj róla ilyet mondani…

A beszélgetés a napokban zajlott le köztem és egy kedves hölgy ismerősöm között aki épp válni készül a férjétől. Szerettem volna neki segíteni, de gyakran szaladok bele hasonló emberekbe. Olyanokba akik úgy akarják élni az életüket, hogy megteremtenek maguknak egy idealizált hazugságokból felépülő rózsaszín álomvilágot és egészen egyszerűen elmenekülnek elzárkóznak a durva realista valóság elől.

És nem azért tagadta le a hölgy, hogy egy stricihez ment feleségül, mert hazudni akart, hanem egészen egyszerűen azért, mert ő maga is megmagyarázta saját magának a kis fejében, hogy mivel meg akarta szerezni ezt a férfit magának, de ő meg ugye nem hülye, így a férfi hiába kurvákat furikáz meg hajkurász megélhetés képpen, ő nem strici, hanem testőr.

Nem rossz, ha vannak ilyen emberek, sőt szeretem a hasonlóan szentimentális álmodozókat, mert ilyenkor mindig jobban értékelem a nevelést amit kaptam, meg a gyerekkoromat ami egy percre sem engedte, hogy bármit is rózsaszínben lássak.

De sajnos nem tudok az ilyen emberekkel hosszú távon mit kezdeni. Szívesen beszélgetek velük, támogatom őket, segítek nekik, vagy válaszolok a kérdéseikre. De felszínes barátságnál többre nem alkalmasak. Mert az emberi kapcsolatok nem a rózsaszínről szólnak, hanem arról, hogy igen is lesznek problémák az életben, amiken át kell lépni, amiken túl kell lépni, amiket meg kell beszélni. Amik felett nem lehet elsiklani, vagy strucc módjára a fejünket a homokba dugni, hogy akkor nem látom a problémát, szóval nincs is.

Ezek az emberek általában nem szeretnek reálisan gondolkodni. Különböző mértékben mindenki ide tartozik. De van egy szint ami felett már elviselhetetlen számomra a társaságuk. Mikor minden 6-7.percben megállítanak egy társalgást, mert ők arról nem akarnak beszélni. Amivel nincs is baj, meg tiszteletben is tartom, de én egy önmegvalósítás útján járó ember vagyok, akit egyáltalán nem érdekelnek a tévé sorozatok, meg az épp felkapott médiasztárok élete. Úgyhogy ha beszélgetünk, akkor valószínüleg ilyen dolgokról fogunk.

Ők azok akiknek hiába van meg mindene, képtelenek elégedettek lenni azzal, hogy a föld leggazdagabb 10%-ához tartoznak, mert van rendes lakás ahol élnek, meg van minden nap ennivalójuk, ráadásul minden nap tiszta ruhát vehetnek fel. Ők azok akik nem hajlandóak beismerni, hogy de igen is a Kurvák, a gengszterek, a szervkereskedők itt járnak közöttünk és bármikor bármelyikünket kiszemelhetik maguknak. De bizonyos szinten mindenki ilyen, hiszen hány olyan ember van aki hajlandó szembe nézni a halállal olyan szinten, hogy az bármikor, bármelyik pillanatban magával ragadhat minket, vagy szeretteinket?

Te úgy éled az életedet, ha most kéne meghalnod, nyugodt szívvel képes lennél rá?

Azzal foglalkozom, hogy miként legyek jobb ember. Másoknak is ebben próbálok segíteni, illetve másokat is erre próbálok inspirálni. Természetesen néha magam is túl lövök a célon, és olyankor ezek a szentimentális emberek sérülnek. Mert a valóság friss levegője elfújja róluk azt a rózsaszín felhőt amivel megpróbálják magukat befedni, én meg még nem mindig vagyok elég érzékeny arra, hogy ki mit bír. De azt gondolom, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie a valósággal, és akkor inkább miért ne ITT és MOST?

Abban a pillanatban mikor felszínre kerül a valóság, s nem tudják tovább rejtegetni hazug mosolyukkal a valódi természetüket, akkor kibuknak és hisztiznek, ha nem elég érettek ahhoz, hogy szembe nézzenek a saját életükkel, nehézségeikkel. Ők azok akik meggyűlölnek. Ők azok akik azt várják el másoktól, hogy ne azt mondják amire szükségük van, hanem azt, amit hallani szeretnének. Ezek az emberek álmodva próbálják leélni az életüket és örökké csak szaladnak a boldogság után, melyet oly dolgoktól remélnek amiket a reklámokban látnak.

De folyton folyvást csalódniuk kell, mert az anyagi világban minden elmúlik. A legtöbben tucatnyi csalódás és millió születésnyi szenvedés után sem eszmélnek fel, hogy itt lenne az ideje nem menekülni tovább a saját hibáik elől, hanem itt lenne az ideje felismerni, megkeresni, és legyőzni őket. És azokat akik ebben a segítségükre vannak, nem ellenségként kezelni, hanem megérteni, hogy ők azok akik igazán jót akarnak nekik.

Itt szoktam eszembe idézni azt a dolgot, hogy sajnos nem lehet megmenteni az egész világot. Megmenteni csak azokat lehet, akik hagyják magukat megmenteni. Segíteni csak azokon lehet akik felismerték, hogy segítségre szorulnak. A többieknek bármennyire is közel állnak a szívünkhöz, bármennyire is szeretjük őket, és bármennyire is fáj ahogy látjuk őket szenvedni, el kell engedni és reménykedni, hogy talán egyszer egy másik időben és történetben a jövőben feleszmélnek és álmodóból józan életű éber emberré válnak. És akkor onnan tudjuk folytatni ahol előzőleg a kapcsolat megrekedt.

Sok szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést minden kedves menekülő ismerősömnek
akik nem tudnak eljutni arra szintre, hogy nyugodtan a szembe nézzenek az ilyen szituációkkal az életükben és zaklatottá válnak mikor mások rá világítanak a hibáikra. És imádkozom értük, hogy Isten áldja meg őket az elhatározáshoz szükséges erővel, hogy legyen bátorságuk megküzdeni azzal a hamis képpel amit most saját maguknak gondolnak.

Valamint kérem a Te áldásodat, hogy elég bölcs legyek hozzá, hogy egy nap mindezeket a dolgokat szeretettel tudjam mondani az embereknek úgy, hogy érezzék is azt, hogy nem bántom őket, hanem én így szeretek…

(Mert ezen mindenkinek át kell mennie aki az önmegvalósítás rögös útjára lép, vagy szeretne lépni, és mert mindig a remény hal meg utoljára.)