Menü

Az őszinteséget meddig lehet színlelni?


Aztán reggel felkelek, megnézem a szekrényben, hogy még mindig szépen összehajtogatva vannak-e a ruhák, úgy hogy bármelyik pillanatban az egész kupacokat könnyedén bele tudjam vágni a nagy táskába és elhúzni mint a vadludak.
imádkozó kisfiú

Persze nem akarok én menni, eszem ágában sincs. De valahogy ez maradt bennem így mint elsőrendű érzés, hogy ez az utolsó napom itt. Ráadásul az eddigi tapasztalataim alapján valahol ezt is jelenti Krisnásnak lenni. Bármikor, bármelyik pillanatban úgy alakulhat az élet, hogy holnap menned kell.

Már nem azért mert feltétlenül mehetnéked van, hanem egészen egyszerűen úgy alakul az élet kusza fonala. Vagy a körülötted lévők kegyéből, vagy te magad halmozol hibát hibára és nem bírod tovább játszani az eszedet. Vagy ha még  nem is a közösségből, a testből mindenképpen előbb, vagy utóbb lépni kell. A halál nem válogat. Mindenkit utól ér

A szent
Tegnap találkoztam azzal a nagyszerű emberrel, aki mikor felkerestem 3 napig egyfolytában beszélt nekem a Krisna-tudatról. Utána meg 2 hétig együtt mentünk mindenhová és megmutatta milyen is a másfajta élet. Milyen Krisna-tudatosan élni. Persze akkor még a szervezetemből kitisztuló drogok hatása alatt láttam és éreztem mindent, de még így is nagyon bejött az egész.  -Olyannyira, hogy nem sokkal ez után magam is Krisnás lettem.

Aztán ő volt a tanítóm mikor elkezdődött Krisna-völgyben a bhakta program is. Mindig nagyon figyelmes, türelmes és szolgálatkész volt velem szemben, hol ott nekem kellett volna  mindent megtennem, hogy valamivel a kedvében tudjak járni.  Aztán egysezr csak jött és mondta, hogy itt most vége úgy abban a formában ahogy eddig volt. Felajánlotta, hogy lehetek tehenész, vagy őr az épp épülő budapesti Krisnatemplomban. -Naná, hogy az utóbbit választottam.

És itt el is szakadtunk egymástól úgy mélységeiben. Bár néhányszor találkoztunk nem tudtunk többet beszélni, mert nem volt rá szükség. Pár mondatot váltottunk erről, vagy arról, ugyan abban az időn és téren kívüli hangulatban mint mikor először találkoztunk a Krisna-völgyi sorompónál, meg néha össze-össze néztünk, de többre nem volt szükség, hiszen láttuk egymás tekintetében, hogy jó úton járunk. Ezek a mosolyok, ezek a szó nélküli bíztatások sokkal többet értek mindenféle órákonát tartó beszélgetésnél.

Szóval tegnap reggelinél itt pesten mellé keveredtem. És megkérdeztem, hogy kérdezhetek-e tőle valamit. Természetesen azt mondta, mint amit mindig szokott, mikor valakinek kérdése van, hogy persze.

Én meg meg elmeséltem neki, hogy az elmúlt 5-6 évben amíg nem nagyon találkoztunk annyi mindent hallottam másoktól, hogy neheztel rám valamiért, hogy igazából alig várta, hogy elmenjek a szent-dhámból, és igazából mi nem is jöttünk ki egymással soha. De mondtam neki, hogy én meg mindig nagyon tiszteltem és becsültem őt, és igazából nagyon szeretem azért ahogy és aki ő. Ráadásul soha nem éreztem belőle ezt amit mások mondtak. Mindig azt éreztem belőle, hogy elfogad olyannak mint amilyen vagyok és buzdít a szent név éneklésére, mert hisz benne, hogy ez az egyetlen dolog ami segíteni tud alacsonyrendű helyzetemen. Persze soha nem éreztette velem, hogy alacsonyabb helyzetben lennék, és ettől olyan különleges és emelkedett személy ő.
Szóval csak a szokásos kedves és megértő mosollyal annyit mondott, kicsit összehúzva a szemöldökét, hogy nevviccelj, ezeket a dolgokat csak mások ültették rá az elméjükből a mi kapcsolatunkra, soha semmi rossz érzés nem volt feléd.

Aztán megkérdeztem, hogy akkor mikor felajánlotta, hogy legyek tehenész, tényleg lehettem volna az? Erre azt mondta, hogy persze, el tudtam volna intézni. Majd még hozzá tette, hogy nehéz lett volna, de el tudtam volna intézni, ha azt választod.

Mire megkérdeztem, hogy miért lett volna nehéz?
Erre pedig mondta, hogy azért mert volt valaki aki nem szerette volna, ha ott vagy.

A múlt…

Érdekes volt megtudni, így pár évvel a történtek után, hogy ki volt az a személy akinek annyira böktem a csőrét. Persze haragudni nem tudok rá, így visszapörgetve az eseményeket, hiszen teljesen felesleges. A múlt már nem létezik, helyette csak a jelen van. Az itt és most.

Minden esetre sok képkocka és részlet a helyére került azok közül amiket egyszerűen nem értettem, hogy hogyan történhet meg ilyen dolog  Srila Prabhupáda mozgalmában az ISKCONBAN. Persze ez a nem értettem meg ez amolyan múlt idő, mert egy idő után az ember már nem vár el túl sok mindent az élettől és nem lepődik meg semmin. De a részleteket azért mindig fellebbenti Krisna.

Hol vannak a katonák?
Aztán este végig futtattam a fejemben az elmúlt évek történeteit, embereit, és rájöttem, hogy azok az emberek akik aktív, tevékeny szerepet vállaltak a különböző helyekről való eltávozásomban, már nincsenek abban a pozícióban, hogy ezt most is megtehessék, sőt legnagyobb részük már jócskán eltávolodott attól a személyiségtől akit egykoron játszott…

Mert az igazi személyiség az nem tud rejtve maradni. Csinálhat az ember úgy, hogy ő ebbe meg abba a helyzetben van, de pár évnél tovább nem lehet színészkedni, mert Krisna olyan helyzetbe hozza, hogy rá kényszerül arra, hogy felfedje valódi kilétét. Egykori kőkemény lelki gyakorlat diktátorok és életmód tanácsadók hullottak a habokba csak azért, mert valójában ők nem azok voltak akiknek látszani akartak.


Csak az őszinteségnek van esélye!
Sikerült egy újabb megvalósítást szereznem, hogy csak az őszinteség az egyetlen és járható út a lelki önmegvalósítás útján. A képmutatás nem működik. Persze ettől még el kell viselni, hiszen sokszor nincs az ember abban a helyzetben, hogy szóljon egy-egy nagy színésznek, ha látja is, hogy mi van valójában, de Krisna mindig szól előbb vagy utóbb, ha senki nem intézkedik. ÉS itt lép be a szomorúság, mert még csak pár éve ismerem és gyakorlom a Krisna-tudatot, mégis oly sok embert és barátot láttam elmenni, összetörni, meghibbanni, és ugyan ezen okok ért. Akkor ban megpróbáltam megmentő lenni, de aztán megmentőből gyakran válik az embere áldozattá, majd áldozatból elkövetővé, hiszen ezek a hármas szerepek folyton cserélik egymást, így végül abba hagytam az efféle hősködést és csak szemlélőként próbálok kimaradni az eseményekből, mikor Az anyagi kötőerők rázzák a fát.

A tegnapi bejegyzés, vagyis lelki tanítómesterem felajánlása Srila Prabhupádának, egy időre ismét végképp meggyőzött, hogy A Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Ráma Hare Ráma Ráma Ráma Hare Hare mantra éneklésén kívül nem nagyon van másnak értelme ebben az életben és így ebben igyekszem majd elmerülni ez után is, mint ahogy eddig is. A szent név éneklése az egyetlen olyan folyamat ami megtisztítja a szívet az évmilliók során rá rakódott szeméttől, és miután megtisztította, ez az egyetlen dolog ami képes megolvasztani, hogy lágyszívű, jámbor emberekké válhassunk.

Ezt a lágyszívűséget pedig nem lehet túl sokáig játszani, mert időnként elő-elő jön az igazi odabent rejtegetett énünk, akitől szintén a szent nevek éneklésével tudunk megszabadulni. De ha nem vesszük ezt komolyan, nem teszünk meg mindent, hogy valóban énekeljük Isten szent neveit, akkor csak a körülöttünk lévők fognak csodálkozni skizofrén helyzetünkön, hogy egyszer olyanok vagyunk amilyennek látszani szeretnénk, és egyszer meg olyanok akit odabent próbálunk rejtegetni. De tőle igazából meg kell szabadulnunk, hiszen ő az akinek a rabjai vagyunk ebben a világban.

Jó munkát!
Egy biztos: a táskák kikészítve, fegyverek készenlétben. Mert bármelyik pillanatban lehet bármi. És ha végül is a halál jön, akkor csak azt mondhassam neki, hogy én mindent megtettem Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Ráma Hare Ráma Ráma Ráma Hare Hare. Imádkozom…
kisordas
és próbálok nem úgy csinálni, mintha ő nem lenne odabent… még…