Menü

Az ünnep…


 

  Vasárnap felmentem Pestre a Tizes gyorsal. Csak azért indúltam el, mert a 15.-ei vásárért beígért fizetséggel pont minden klappolt volna. De ne szaladjunk így előre.

  Szóval minekutána nem sikerült szállást kapnom senkitől, így ismét az ürömi úton kötöttem ki. Ez egy nagy épület, amit a Bhakti (Fősulink) kapott adományba és jelenleg a templom építésén dolgozó Román állampolgárságú vendég munkások lakják. Ez igazából egy csöves tanya, és még mikor a legtrógerebb és legigénytelenebb drogos helyeket látogattam annak idején, nos akkor sem mentem be  ilyenekre.

  A szokásos enyhe ürülékszag és mosdatlan emberszag fogadott összekeveredve a sertészsírban sült dögök szagával, ami most már mindent áthatott. (Annak idején, mikor magam őriztem az épületet,  volt egy kis szobám, ahol a Krisnának felajánlott füstölőknek hála, mindig jó illat volt.)

  Régi cimborákként üdvözöltük egymást az ott lévő őrrel, majd később a többi munkással is. Gyorsan átvettem a vaisnava álcát és felrontottam a templomba vasárnapi programra.  Megcsodáltam a gyönyörű akkor még vadul tisztuló templomot. (Mert az utolsó simítások az utolsó pillanatra maradtak.)

  Találkoztam Sivaráma Maharájal is, aki széles mosollyal egy intéssel, meg egy Haribolllal fogadta nagy kegyesen hódolatom felajánlását. (Már ezért megérte elmenni.) Aztán Dayal Nitay Vijaya Gouranga edényeit is bepakolhattam a Pujariba a debreceni cimborámmal, PuspaLackóval.

  Majd vissza tértem a szállásra, ahol nagy szomorúan hallottam, hogy a munkások csapata másnap hajnalba haza utazik, és egyikőjük sem jön el az átadásra… (Pedig sokan szerették volna látni közülük. Hiszen elég komoly lemondásokat vállaltak ők is, azért, hogy elkészüljön a templom, sőt a minőség és tulajdon képpen minden az ő becsületes kezük munkájának az eredménye. együtt dolgoztam velük, hóban szélben fagyban jégben, szóval láttam.. Na mindegy…)

  Aztán este még döngettek még egy kis pornót a frissen vásárolt orion tvben, amitől sikerült a megfelelő tudatban álomba szenderülni. (Ó My God, ó my good!!!-sikogatta egy női hang egész este… Szóval mindenki Bhakta.)

  Másnap reggel felmentem már reggel és próbáltam szolgálni a bhaktákat az elmúlt négy hónap alatt elcsúfult elmémről, és a szagról, amit minden cuccom átvett, igyekezvén tudomást sem venni Ez úgy nézett ki, hogy beálltam karatalozni, vagy a woompert nyomni, amikor csak kirtan vagy bhajan volt. Az első félóra az érzékkielégítés, ami utána van az meg lemondás. Főleg azokkal a kramanc, érdes, durva, vékony hegymászó zsinegekkel, amikkel valaki, aki még biztos hogy életében nem játszott tízpercnél többet ezeken a hangszereken egy huzamban, felújította az említett hangszerállományt… (Igyekeztem mindig így tenni, hátha elégedetté tehetem vele a bhaktákat.)  Meg még hatalmas lakomák voltak, valami hihetetlen, mennyei ízvilággal újra meggyőztek mindenkit arról, hogy az Eredeti „indiai” konyhakultúra nem evilágról való és az Úrnak felajánlott ételnél nincs pompásabb eledel.

  Az első nap lefújták a már említett munkát, ami egyálltalán nem érdekelt, hiszen annyira csodálatos volt a bhakták társaságában lenni ennyi hányódás után.

  Többen is jelezték, hogy olvasgatják ezt a sok oktalanságot, amit ide pötyögök és mondták, hogy bírják. Bár egyálltalán nem ajánlom senkinek, hogy olvassa a naplómat, ha szeretne fejlődni a lelki életben. De legalább nem kellett senkivel arról beszélgetnem, hogy merre is jártam, és tudtunk sokkal jobb (Bár nem értek hozzá) Krisna-tudatos témákról beszélgetni.

 

  Aztán harmadnapra, mikor már a vendégek elmentek és nem tudtam sehova sem fölcsavarintani a karatalt, mert leszekedt a bőr mindenhonnan, akkor csak együtt énekeltem a bhaktákkal. Nagyon szép volt.

  Meg megtalált egy infó, miszerint az egyik matajinak, aki Krisna-völgytől nem is lakik olyan messze, eladták a lányát Németországba Kurvának. Nem rég telefonált haza és akkor újságolta sírva.

  Aztán hallottam sajnos még néhány aggasztó sztorit, amik végtelenül feldühítettek, és amikről nem írnék, mert azonmód betilatnák a naplót és akkor hol elégíthetném ki az okosnak látszani akarásomat?

 

  Majd mivel a munka végül, ami segített volna Pestre költöznöm nem jött össze, így némi adóssággal és csalódottsággal keveredve záródtak az ünnepek.

 

  Végül pedig utolsó nap találkoztam egy nagyon jó emberrel, aki Bhakta és azt mondta, 10napon bellül ad nekem munkát odafönt és amúgy vele van Rádhe-Syamasundara. Láttam őket. (Annyira gyönyörűek, mint az eper.chutni.)

 

  Végül a Seijin-dojonál tett látogatásom is jól sült el és, ha Krisna továbbra is ilyen kegyes lesz hozzám, akkor ott folytathatom tanulmányaimat.

 

  De ma nem Jappáztam… Nem volt kedvem… Szégyenlem a pofám, de ez van. Ma szomorkodtam, vagy inkább sajnáltam magam. (Fogalmam sincs.) Nem vagyok, más csak egy állnok képmutató szemétláda szarházi, ebből is láthatjátok. Egy dolgot érdemlek egy golyót a felyembe. De én sajnos nem tehetem oda. Ez van…  Bocs mindenkitől, akiben valami más kép alakult ki rólam a képmutatásomnak köszönhetően.

 

  És akkor még kaptam egy e-mailt egy lányról, aki úgyszintén eltűnt Sárvárról. Feltettem azt is, hogy hátha segíthetek.

 

  -Csak Magyarországról évente legalább 2000ember tűnik el örökre és nyomtalanul.

  -Vannak akik a szervkereskedelemnek esnek áldozatul.

  -Vannak akik a prostitúciónak.

Asszem holnap erről fogok írni kicsit.

 

  Maharája is a 15.-ei esti bhajan után ezt mondta: „-Nagyon szerencsések vagyunk. Ebben a korban, ha az anyád nem gyilkol meg a saját méhében (Abortusz), ha nem végeznek ki az osztálytársaid az iskolában, aztán ha nem erőszakolnak meg és ha valami más meg nem öl és egyáltalán annyi szörnyűség van. Szóval akkor most itt lehetünk.”  (Nem emlékszem szó szerint, de a lényeg valami ilyesmi volt.)

 

Ez a világ annyira szörnyű, hogy csak a leghülyebb-állatok hazudják azt, hogy jól érzik magukat benne.

 

Gouranga!