Menü

Az utolsó őrjárat…


Zenei aláfestés a bejegyzéshez: Víg Mihály Werkmeister Harmóniák

Az utolsó zár is a helyére kattant. Rá nyúlt a kilincsre azért a biztonság kedvéért, hátha mellé zárta az ajtót, de az ajtó nem engedett, így tudta, hogy bezárta. Már egy éve zárta minden este azt az ajtót. Meg még sok másikat előtte. Kicsit meg is kopott a kulcs amivel mindezt tette, mert egy különleges darab volt nála. Egy amolyan mesterkulcs, ami minden ajtón átengedte az épületben.

A templom udvaráról

Az utolsó zár kattanása után mindig sétált egy kört az épület körül, hogy megnézze biztosan be van-e zárva minden, nem felejtett-e ki egy ajtót, ablakot. Innen kívülről más szemmel nézte a több mint száz éves iskola épületet. Ilyenkor úgy ment körbe mint a tolvaj. Mert csak a tolvaj lát tolvaj szemmel. Csak ő vesz észre, egy-egy résnyire hagyott ablakot, amin aztán be tud hatolni az egész épületbe. Ilyenkor nem látta senki akinek evilági szeme volt. De többnyire nem is lett volna senki akinek látnia kellett volna, hiszen az épület összes lakója már rég aludt ez idő tájt.

Télen jobban próbára tette a tűrő képességét az esti kaland, mert a hideg, a hó, a jég és a szél, nem éppen a kellemes körülmények közé tartozik. De ilyenkor is körbe járt, hiszen tudta jól, hogy a tolvaj is jön ilyenkor, ha épp erre van dolga, és ha épp ilyenkor van rés a pajzson, akkor nem ért semmit az a sok-sok idő, amit az előző éjszakákon az utolsó körbejárással töltött…

Aztán ha minden rendben volt, bement az épületpáros fiatalabbik részébe, hogy megnézze hagytak-e neki valamit az étkezőben a vödrök alján. Valahogy mindig jutott valami, hogy ne kelljen étlen feküdnie. Aztán vissza ment már az épületen belül az ódon részbe, melynek a felújításában maga is részt vett. Már nem munkából, merthogy pénzel nem lehetne megfizetni, hogy építkezésen dolgozzon. De Istennek szívesen épített házat annak idején. Főleg azután, hogy mikor eltört a lába rendtársai hazazavarták. De mivel jó barátságot kötött az építés vezetőjével, megegyeztek, hogy ha rendbe jön, vissza jöhet építeni Isten házát. Levette egy héttel előbb a gipszet, hogy minél hamarabb ott lehessen, és bár mindenki megvetette, folytatta az építkezést. Az építés vezető elintézte még azt is, hogy ott tudjon lakni a Román vendégmunkásokkal a munkás szállón, mert senki nem akarta a környezetében tudni azok közül akikkel egy hitet gyakorolt. Csak az építés vezető volt kegyes hozzá, amit sosem felejt el neki. Mint ahogyan mást sem szokott másoknak…

Szóval végig suhant a márvánnyal és ónixal újjábélelt folyosókon, termeken, hogy a nagy teremben, a templomszobaként funkcionáló objektumban húzza meg magát éjjelre, éberen pihenve várva, hátha valakinek épp most lenne kedve feltörni a templomot.

Mindig karddal aludt és mindig úgy feküdt, hogy az az utolsó estéje ebben a világban. Lefekvés előtt minden este elővette a kardját és néhány percen át, attól függően, hogy a nap mennyire vette igénybe energiáit, gyakorolt vele. Aztán oda kucorodott az oltárhoz, melynek függönyén túl az Istenke volt, és arról gondolkodott, hogy vajon most ő vigyáz-e Rá, vagy épp fordítva. A fehér márvány, melyen a szentek táncoltak napközben, hűsítő érintésével megnyugtatta elméjét és így várta a hajnalt.

Egy olyan részre feküdt, ahol a sok tükör és fényes nappal is csillámló felületekről nem jutott semmilyen fény, mely titkon bekúszott volna a templom szoba azon részébe. Úgy készült, hogy ha bármi van, akkor innen kelt volna életre az árnyakból. Pont úgy ahogy szokott, ahogy tanulta.

Sokáig nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy most tényleg ez az utolsó éjszakája ezen a padlón. Próbálta kérdezni Istenkét, hogy miért, meg hogyan, vagy mit nem csinált jól, de válasz nem nagyon érkezett. Csak az idő jött el, úgy mint ahogyan mindig el jön a hajnal is. Persze a hajnal előtt kelt, hiszen ahogy este zárta, úgy reggel nyitnia is kellett a kapukat, hogy a reggeli meditációhoz érkezők, nehogy zárva találják azt aminek nyitva kellett volna lennie.

Ilyenkor mindig durván arcon csapta a hegy illata. Főleg tavasszal. Az épület száraz levegője után, szinte sírni lett volna kedve, mikor kilépett és egyszerre rontottak rá a mindenféle előbújó rügyek, meg nyíló virágok illatai. Nem volt menekvés, így megadóan szívta tele tüdejét a mindenféle légi nektárral, mely körüllengte a templomot. Hajnali sétája során sosem vett észre semmi szokatlant, és ez most is így volt. De hát ha lett volna valami úgy is érezte volna. Mert Istenke szólt volna neki, hiszen együtt volt az épülettel, úgy ahogy csak kevesen tudnak együtt lenni még emberekkel is. Benne volta falakban, hiszen ő hordta belé az anyagot…

egy nagyon közeli jó barátja azt szokta neki mondani, hogy mindig minden elmúlik. És tényleg mindig minden elmúlik. Megint neki lett igaza.

Aztán össze pakolt. Vagyis berakta a táskájába a holmijait, hiszen egy éve, mikor jött, már akkor tudta, hogy így lesz és ezért nem is nagyon rendezkedett be. Meg akarta spórolni a csomagolással és búcsúzkodással töltendő időt. Így minden elő volt készítve, hogy bármikor csak elkotródjon a mesék palotájából. Ez nem az ő világa…

Aztán tovább állt. Tovább egy másaik helyre, mely nem ilyen szép, illatos, virágos, de ott legalább szívesen látják, vagy legalább többet tud segíteni és talán az ott élőknek is nagyobb szüksége van rá, vagy épp fordítva. Mostanában ezen gondolkodik.  Az ódon márványtemplomot meghagyta azoknak akik szeretnék Istenkét bezárni abba a régi épületbe. A falak közé, az oltárra.

Egy ideig persze lehet, hogy úgy néz majd ki, mintha jó lenne így. De ő nem úgy ismeri Istenkét, mint aki szeret bezárva lenni…

Ezen egy jót kuncogott és a másik oldalára fordult…