Menü

Bhajana


Lord CaitanyaA múltkor írtam egy bejegyzést,
ahol a zenéről és zenélésről volt szó. Aztán úgy ahogy lenni szokott az ilyen
szabadabban engedett okfejtéseim után, kaptam néhány levelet azzal
kapcsolatban, hogy mit képzelek magamról, hogy ilyeneket írok. Persze
ahogy kell csak kukáztam ezeket a leveleket, mert aki nem érti meg a
jelentőségét annak amit leírtam, sőt még lázad is ellene, az akkor
gondolom pont egy olyan ember akiről szólt a bejegyzés. Szóval most
szeretnék válaszolni, így egyben ezekre a levelekre…

Eddig is
gondolkodtam, hogy miként válaszoljak ezekre  és vártam a
kedvező pillanatot, hogy Krisna küldjön egy történetet, befűzzön egy
filmet amit megnézek és akkor azon keresztül át tudom adni könnyebben a
gondolataimat, anélkül, hogy a sértődősek sértőnek gondoljanak…

 

Akinek a bhajan az élete…
Szóval az úgy volt, hogy egy nagyszerű személy érkezett ide Pestre egy hónapra a templomba szolgálni Dayál-Nitay VijayaGourangát Krisna-völgyből. Ő egy "még az én szememben" is nagyon különleges személy, hiszen nagyon szereti énekelni Isten szent neveit, ráadásul sokat is gyakorolja, sőt már évek óta ezt csinálja a többi szolgálata mellett.

Annak idején mikor ott élhettem a szent Dhámában, akkor nagyon sokat tanulhattam tőle és azóta is töretlen lelkesedéssel igyekszik minél nagyobb örömet szerezni az Úrnak a Yuga Dharma a Harináma Sankirtana Yagja, vagyis Isten szent neveinek közös éneklésének terjesztésével.
Nem más ő, mint Purusa Sukta prabhu, a nagyszerű bramachári, aki az odaadó szolgálatban és a bhajanban, transzcendentális zene és hang meditációban való elmélyülést választotta a nemi élet és az élvezetek hajhászása helyet. Egy hete van itt a templomban és úgy néz ki, hogy egy egész hónapot itt lesz.
Ez az elrendezés nagyon nagy kegy Krisna részéről, mert így sokat tudunk tanulni tőle mi, akik akarunk tanulni és fejlődni…

Szerdánként én szoktam bhajanozni este Gaura-árati után, de mivel most itt volt a prabhu így megkértem, hogy énekeljen ő. Nevetve kérdezte, hogy ő énekeljen? Én meg nevetve mondtam, hogy persze, hiszen én úgy is majdnem minden nap itt vagyok, ő meg olyan ritkán jár mi felénk…

Aztán leült a harmóniumhoz. Én a mridangát vettem fel, egy másik fiú pedig karatalozott… Vagyis inkább csak küzdött a karatallal, mert most kezdte el nemrég tanulni.

A Karatal
Egy nagyon különleges hangszer. A bhajanban a Gopik bokacsengettyűit nyilvánítja meg, vagyis képviseli, ezért Krisna nagyon szereti ha szól. Csilingelő, csengő hangjával egy kellemes alap ritmust és hangulatot tud adni a bhajannak, ha értő kezekben van.
Na de most nem abban voltak (és még én is csak küzdök a kétfenekű dobbal) ezért a babu néhány mantra után látta, hogy így bizony nehéz lesz elmélyülten meditálni és anélkül, hogy megállította volna az éneklést, megmutatta nekem a harmóniumon az akkordokat, elvette tőlem a mridangát, a másik fiútól meg a karatalt és ő kezdett el rajta játszani.

Egy nagyon egyszerű, amolyan igazi sírdogálós/könyörgős dallamot énekelt rá, és csak ezt váltogattuk végig ugyan arra a négy akkordra 2 órán keresztül.

Eddig még nem is lett volna nagy szám a dolog, de valahogy olyan különleges hangulatot csinált azzal a karatallal, meg az éneklésével, hogy úgy nézett ki, aki csak meghallja az csatlakozni akart.
Először Kamsari prabhu érkezett a hegedűjével és miután elkezdett játszani, én már igazából el is vesztettem a fonalat és csak próbáltam minél zökkenő mentesebben váltani az akkordokat a harmóniumon.
Ez után pedig akárhány bhakta jött be, mindenki csak leült és ott maradt míg „vége” nem lett az éneklésnek…
Csak néhányszor nyitottam ki a szemem, de azt láttam, hogy mindig újabb és újabb emberek csatlakoztak, akik esetleg csak egy rövid Dharsanra jöttek volna be.

Másnap pedig nem győztem szabadkozni
mikor jöttek a bhakták, hogy milyen jó bhajant csináltam este, hogy nem is én voltam, hiszen Purusasukta prabhu vezette az egészet, csak őt próbáltam én is szolgálni a harmóniummal minél jobban. Purusababa egy nagyon különleges személy és nagyon különleges potenciálja van annak az oda-adásnak, ahogyan ő énekli a szent nevet, így igyekszem megragadni minden alkalmat, hogy valahogy ott lehessek az esti bhajanokban. Mert igazából bármilyen hangszerhez nyúl és úgy száll be, egyből megváltozik az egész hangulat…

Ezt a történetet azért meséltem el
Mert nem olyan régen egy hasonló szituációba kerültem mint a prabhu. Csak éppen egy kicsit másképp sült el. Szerettem volna egy számomra és a bhakták számára is nagyon kedves dallamot énekelni, de a dobos fiú valahogy sehogyan sem találta a ritmust ami illett volna hozzá, csak villogtatta a tudását meg a ritmikus repertoárját és sehogyan sem sikerült annyira elmélyülnöm se nekem se a többi zenésznek amennyire szerettünk volna, így úgy ahogyan az szokás, abbahagytam a harmóniumon a játékot és elkértem tőle a mridangát, hogy megmutassam mit üssön… próbáltam nagyon kedves lenni.

Persze úgy látszik nem sikerült, mert rettenetesen kibukott. Azóta sem jön be zenélni ha én húzom Neki, (na meg nem is köszön) pedig már elnézést is kértem tőle, hogy megbántottam a kis virág lelkét.

De a lényeg nem ez. Hiszen a szent név továbbra is csak szent név marad, a bhajan is bhajan lesz még sok-sok ezer éven át. Mindent megteszek, hogy ugyan úgy minél többet énekeljek és minél több bhajanban ott lehessek szolgálni benne a bhaktákat, de így ez a fiú, mivel a büszkesége nem engedi, így eltávolodott és csak sokkal ritkábban jön mint előtte… És ez az én hibám… 

Mert én már énekelhetem a szent nevet majdnem 6-éve és sok bhajanban voltam és tudok játszani néhány hangszeren a bhakták kegyéből, akik elviselték mikor csak össze vissza csapkodtam (meg még most is elviselik). Szóval emlékezhettem volna, hogy milyen rossz érzés az mikor végre azt hiszi az ember, hogy na akkor most már tud valamit és akkor valaki, ha még csak kedvesen is mondja neki, hogy nem is… és inkább kicsit máshogy kéne. Emlékszem mennyi igazítást kaptam akkori mestereimtől, hogy mit hogyan kéne, és milyen szemmel néztem azokra akiket magammal egyenrangúnak gondolatam és ők próbáltak meg kilyavítani.

Szóval nagyot hibáztam, mert nekem kellett volna türelmesnek lennem, hogy ha Krisna így akarja, ilyen képességű zenészt küld, akiben ennyire nyilvánultak meg a zenei tehetség képességei,akkor Neki biztos jó így. Ha nem tetszene neki a bhajanunk, akkor valakit beküldene, hogy hagyjuk abba, vagy inspirálna a szívben lakozó felsőlelken kerszetül egy ügyes zenészt, hogy bejöjjön… De nem tette, így bár az volt a szándékom, hogy egy szebb felajánlást tehessünk DayálNitay-VijayaGauranga felé, mégis pont ellenkezőleg sült el.

Revans
Sajnos 
túl sokszor láttam már mindezt… Legalábbis mindenképpen többször mint szerettem volna. Azt szeretném, hogy egyre kevesebbszer kelljen ismét megnéznem ehhez hasonló jeleneteket… Ezért írtam le ezt a kis történetet…:

Az első számú csapda

Van egy új bhakta aki nem rég jött és elkezd énekelni és lelkes meg minden és sok erőfeszítést tesz, hogy valamiben nagyon jó legyen és fejlődjön. Aztán a bhakták látják, hogy törekvő és lelkes és bár a tudása valójában még csak elméleti és nem túlságosan megvalósított, azért csak elkezdik biztatni és elismerni, hogy tovább gyakoroljon, de ő meg ettől elhiszi, hogy tényleg jó, vagy legalábbis jobb másoknál és innentől fogva benne is van az első számú csapdában.

Innen nem fog tudni hallani, vagy legalábbis nagyon nehezen…

Így viszont sajnos nem lehet bhajanozni.


Lelki-tanítómesterem azt mondja, hogy a bhajan az a szív tisztítása. Vagyis nem csinálunk mást, mint takarítunk. Takarítani pedig csak úgy lehet, hogy fogjuk a koszt és a szemetet, majd kidobjuk. Ez pedig a gyakorlatban úgy néz ki, hogy minél többet és minél őszintébben próbáljuk énekelni a mahamantrát, Krisna annál több lehetőséget és szituációt ad arra, hogy elhajítsuk a kéjt, dühöt, mohóságot, irigységet, büszkeséget stb.

De ehhez szükség van egy alázatos mentalitásra a hallgató és egy szeretetteljes hangulatra a tanító részéről. Mert ha bármelyik hiányzik, akkor nehézségek lesznek valamelyiküknek. Az egóból adott tanítás meghallásához nagyon alázatos fülekre van szükség, de általában az ilyen leckék nem mások, csak valamilyen hamis büszkeségre épített kivagyiságok a "tanító" részéről. Én például ha ilyet kapok, akkor tudom, hogy igazából ez nem is nekem szól, hanem az ember rám vetítve és felnagyítva mondja el a saját hibáit. Persze általában igyekszem alázatosan meghallgatni, de túl sok hatása nincs.

Mikor valaki viszont nagyon kedvesen, vagy csak simán tényszerűen, de szeretetből közli velem a dolgokat, és érzem a jó szándékot is belőle, olyankor nem tudok mit csinálni és ezek általában működnek… Szóval én is így próbálok meg másokhoz viszonyulni, nem úgy, hogy ki az, milyen rangja, meg státusza van… De most nem sikerült. Legalábbis nem annyira, hogy működő képes legyen…

Purusasukta prabhuMost van egy nagyon jó alkalom.
Itt van Purusasukta pr aki eléggé el van merülve a bahajan művelésébe
és lehet jönni vele együtt énekelni Isten szent neveit, hogy
megváltozzon a szív. Meg amúgy is húzzuk itt egy pár cimborával minden
este, szóval amúgy is lehet jönni és meditálgatni. Hiszen a legjobb
dolog a zene, ami lágyítja a szívet, és ha ez a legtökéletesebb
mantrával párosul, akkor a szív tisztul is…


Ezt a bejegyzést az első
Bhajan mesteremnek ajánlom, akivel oly sokat énekeltük együtt Isten
szent nevét Új Vrajadhámában, aki oly sok alázatra tanított és aki
mindig nagyon szigorú volt velem mikor a karataljáték művészetét
okította. Ő volt az aki elmagyarázta nekem, hogy mit mikor és
miért és ő volt az aki tovább vezetett a bhaktaprogramos
alap-dupla-„tititá” utáni végtelen világba, hogy minél szélesebb
repertoárral próbálhassam meg szolgálni a bhajant. Ha bármilyen jámbor
tettet elkövettem ebben a kutya életemben, vagy bármilyen aprósággal
egyszer véletlenül elégedetté tettem Sri Krisnát, aki ugye mindenható,
akkor azt kívánom, hogy annak az eredménye menjen hozzá, hogy egy napon
újra együtt járhassunk azon az úton amin egykoron…

 

Gauranga