Menü

Csak egy kósza gondolat…


paramátma

A végelszámolásnál majd biztos sokan mást fognak gondolni, mint ha most megkérdezem tőlük, hogy szerinted mi az élet értelme. Sokan persze magabiztosan vágnának rá valami szentimentális zagyvaságot koruk és világot látottságuk hoz mérten. De kevesen gondolnák azt, hogy az élet értelme semmi más, mint helyre állítani az elfeledett kapcsolatunkat Istennel.

Mert senki sem akar semmiféle kapcsolatot Istennel, vagy ha igen is, akkor sem azzal amelyik mindent lát és mindent irányít. Leginkább szeretik Őt elképzelni egy nagy energiagombócnak, aki egyszer vicces kedvében összerakta ezt a világot itt nekünk, hogy ebben leljünk boldogságra.
Az emberek szeretik félre magyarázni Istent. És szeretnek minden mást is félremagyarázni.

Mindezt pedig csak azért, hogy ők okosabbnak, szebbnek, gazdagabbnak, vagy bölcsebbnek látszódjanak. Ez az az elképzelés ami miatt történik a sok ferdítés, hajlítás. Mert ugye ha én egy szerencsétlen nyomorult saját vágyainak és tetteinek a hálójában vergődő élőlény vagyok, akkor ha sikerül másokkal elhitetnem, hogy nem is szenvedek annyira, sőt igazából teljesen elégedett és boldog vagyok a helyzetemmel, akkor már nem is látszok annyira nyomorultnak. És így mások, akiket sikerül nálam szerencsétlenebbnek feltüntetnem nálam akkor majd felnéznek majd rám.

Vagy ők is megpróbálnak engem lehúzni, hogy még nyomorultabbnak látszódjak náluk is, és akkor így majd talán őket fogják csodálni…

Alapvető probléma, hogy főleg itt magyarban az emberek szeretik mások lehúzásával jobb színben feltüntetni magukat. A fiúk így csajoznak, a csajok így fiúznak, a vallási és politikai vezetők így gyűjtenek maguk köré gyülekezetet. A nép meg ugyan ezt csinálja kicsibe.

És ez rettenetes. Világ életemben megvetettem az efféle emberek társaságát, holott magam is hajlamos vagyok rá, hogy ugyan így tegyek. Mert ezt láttam egész életemben, mert ezt csinálták az őseim, a tanáraim és a példaképeim is. Én meg mint a forró szuroktól úgy próbálok megszabadulni a rám ragadt nyomorúságos tulajdonságtól.

Hogy egy napon végre mindenkiben képes legyek a szépet és a jót látni és képes legyek elhinni, hogy Isten, Sri Krisna az Istenség legfelsőbb Személyisége mindig mindent lát és hall, és ha egy pillanatra nem figyelne oda, atomjaira hullana ez az egész Univerzum amit most magamnak gondolok.

Szóval az élet nem más mint a halál pillanata. És ez a kósza pillanat dönti el, hogy melyik energiájához vonzódunk jobban a létezésnek. Az anyagi, személytelen, materialista, önző és én központúhoz, vagy a lelki Isten centrikus, önzetlen oda-adó és szeretetteljes részéhez.

Sokszor pedig könnyedén azt gondolná az ember, hogy hát én persze, hogy a lelki dolgokhoz vonzódom, és ez persze rendjén is van, hiszen valóban vonzódunk a lelki dolgokhoz. De akkor miért keresünk mégis hibákat, problémákat és felelősöket? Amikor mindennek amit csak átélünk, mi saját magunk vagyunk az okai, illetve azok a döntéseink amiket a múltban meghoztunk.

A diszharmónia, a veszekedés és nézeteltérések nagy százaléka pedig abból születik, hogy mást gondolunk magunkról mint ami a helyzetünk és minden áron meg akarunk győzni másokat arról, hogy de bizony nekünk már pedig az a helyzetünk. Ha a másik pedig akit meggyőzni szeretnénk a képmutatást és a csalást kedveli, akkor hisz nekünk, ha pedig nem akkor át lát rajtunk.

És amikor találkozunk valakivel aki át lát rajtunk, és bele lát a vesénkbe, a legmélyebb legbensőbb vágyainkig és motivációinkig, akkor  el kezdünk tartani tőle, hogy nehogy le leplezzen bennünket, vagyis nehogy kiderüljön, hogy ő sokkal jobb nálunk. És ilyenkor neki állunk mindent megtenni, hogy lehúzzuk őt mások előtt, jócskán magunk, de sokszor még a hallgatóságunk alá is…

Pedig igazából mindenki Krisna parányi, szerves, örökké boldog része…