Menü

Csak egy utca, semmi más.


 

Aztán meg van egy olyan érzés, amit a legjobban talán úgy tudnék megfogalmazni, hogy az a bizonyos "Haza megyek" érzés, ami mindig eltölt, ha a családi ház felé veszem az irányt. Igaz, ahogyan egyre hosszabb lesz az idő amit nem itt töltök el, úgy halványul ez az érzés is egyre inkább fakul ki belőlem, míg végül egyszer talán végképp elveszíti jelentőségét, hogy hol szabadúltam rá ismét erre az anyagi világra.

Vasutállomás Szombathely

Ahogyan kilépek a vasútállomásról és arcomba vág Szombathely illata mert vanneki és sehol máshol nincs ilyen az is biztos, meg az utca másik végében lenyugodni készülő nap ragyogó fénye, egyre inkább bukkannak fel bennem az illanó emlékek. Ez a szülő földem és ismerem minden egyes szegletét. Sőt minden egyes zugához egy-egy emlékszál, emlkfoszlány köt.

Ahogy lemegyek a lépcsőkön, ahol oly sok mindenkivel találkoztam az évek folyamán, vagy ahonnét oly sok fele indultam már útnak, elém tűnnek a város kurta hangulatainak meg-meg érintő árnyai. Átkelek az úttesten, hogy elmenjek a bisztró mellett, ahol mindig kávéztunk gyúrás előtt, meg gyúrás után és közben átpillantok a szembe lévő házra, ahová éveken át jártam, mert ez adott otthont a gyülekezetnek melyben felnőttem és ahol prédikátorrá neveltek..

Majd a buszmegálló, ahol jó pár évvel később hajnalonta vártam a buszt mikor egy-egy trógerbuliból már nem részegen de még nem is teljesen másnaposan üveges tekintettel vártam a megváltónak tűnő buszt, hogy hazavigyen…

Aztán következik egy kiskocsma a túloldalon, ahol sok balhé volt és ahol egyszer még talán randiztam is, majd egy másik ezen a felén, aminek a tulaja még annak idelyén elintézett pár melót, de menekülnie kellett, mert felnyomták a drog bizniszét.

Tovább megyek a zebra felé ami mindig zöld szokott leni, ha arra járok és ahol van egy kis bolt a sarkon, aminek a kirakatában mindig megnéztük a ruhákat, hogy mi is a menő éppen. Persze soha nem vettem ott semmit, mert turkálóból jobb, meg olcsóbb volt, de azért csak meg néztük. Emlékszem mekkora baleknak tartottam mindig is azokat, akik butikban vásárolnak, hiszen ugyan az, ha nem még jobb cuccok a turkálóban is lelhetőek voltak egy kicsit arrébb tized olyan áron.

Pár méterrel arrébb a telefonos, akivel egyszer volt egy kis affér, de végül nem törtük össze a boltját.

Majd ezek után következik a kis híd ami átível a Perint patakon, mely mellett húzódik a sétány ahol annyit mászkáltunk meg dumáltunk a nagy terveinkről, amikből Hála Istennek végül semmi sem lett… -Átmegyek a túloldalra, mert olyan szögben törik az utca, hogy energia takarékossági szempontból megéri így tennem, főleg ennyi pakkal a kezemben.

Ahogy átérek egy kapubejárón keresztül elém tűnik az udvar ahol nagyon szerelmes voltam. A kapualjon áttekintve feldereng az érzés, ahogyan annak idején szinte át libbentem  az árnyak között, hogy nála lehessek. -Szemembe tűnik, hogy milyen vadul burjánzik a kis park a háztömb közepén, ahol néha beszélgettünk, vagy vártam rá. -Elhessegetem a hirtelen ötletet, hogy felcsöngessek hozzá hátha itthon van, hogy aztán  megpillantsam a következő szórakozó helyet ami azért emlékezetes nekem, mert oda soha nem tettem be a lábam.

A másik oldalon a telefonos cég képviselete, ahol mindig jó fejek voltak és adtak személyi igazolvány nélkül is telefont (Ingyen reklám:  Azóta is Pannonos vagyok) , ezzel elnyerve azt hiszem a halálig való hűségemet hozzájuk.

A tér másik oldalán pedig -mert közben odaértem- az SZTK, ahová jártam röntgenre, sportdokihoz, szemészetre, gipszelésre, bőrgyógyászhoz, meg még ki tudja mire nem…

Kicsit arrébb a másik szórakozó hely, ahol gépezni szoktunk. Kölyökkoromban a StreetFightert, meg a Mortált nyomtuk itt, aztán ahogy telt-múlt az idő lassan darts, meg csocsó lett belőle.

Aztán a pizzéria, ahol a pfefferónist küldtem kettesével gyomrom mélyére. Ellen állok a késztetésnek, hogy bemenjek egy nagy margarítára :) és megpillantom a túloldalon a város kiemelkedő pontja alatt a hírhedt 14-emeletes földszintjén a kínai boltot, ami úgy néz ki megvetette a lábát, hiszen ott is volt már banktól a kocsmán át minden az évek során, meg vele szembe az én oldalamon az üzletházat, ahol volt egy két bizniszem még nem is oly régen szappanárus koromban.

Tovább haladok a leánykollégium előtt, ahol a nagymamám volt portás egy időben és így könnyen bejutottam, majd egy hosszú egyenes egy sövény mögött amin a kátyuk most már talán örökre ott leszenk, hiszen már kölyökkoromban is kerülgetnem kellett őket a kis sárga cangámmal.

Majd egy pillanatra ahogyan a buszpályaudvar felé haladok meg pillantom egy utamat keresztező hosszú utca végében a 9 emeletest ahol felnőttem, de nincs időm elidőzni az ebből jövő érzésekkel, mert mindjárt rá pár méterre észre veszem a börtön riasztóan, viccesen,  sápadt-zöld épülete, ahová Faterhoz jártunk annó még látogatóba.

Végül megérkezek a pályaudvarra, betérek a sarki boltba, ahol a húgom gyakorlaton volt, meg ahol egy másik lány is dolgozott, hogy bevásároljak némi elemózsiát és itt végre eszembe jut, hogy Krisnának. Nagy megkönnyebbüléssel pakolom le a táskákat a kosaraknál, hogy hát aki lopni akarja, na azt megnézem meddig bír vele szaladni, mert úgy is utól érem, és elkezdek válogatni a sorok közt. Egy árnyékkal a nyomomba.  A középkorú magát feltűnően keménynek feltűntetni kívánó biztonsági őrrel, aki szemmel láthatólag ha a tolvajokat nem is a különös figurákat jó érzékkel szúrja ki. Tesz néhány megjegyzést az amúgy üres boltban dolgozó többi eladónőnek rám, célozgat rá, hogy figyel, de nem is foglalkozom vele, hanem inkább csak pakolok a kosárba.

Aztán fizetek, méghozzá nem is keveset -Hiába az ember éhesen ne menjen vásárolni- majd ahogyan kilépek a boltból a plussz két hatalmas szatyorral a kezemben, szemembe tűnik a túloldalon a kis cukrászda, ahová a nagynénémmel ültünk be mindig sajtos meg tejszines roládot enni kerámia szakkör után még szintén mikor kölyök  voltam…

Átsétálok a buszhoz, ami épp 5 perc múlva indul, páran még megbámulják az ezen a a vidéken úgy látszik még mindig szokatlan frizurámat, meg öltözetemet és felülök a buszra, hogy elrepítsen Bozzai-Bárdosra a kis faluba, ahol a véreim élnek… Neki ugrok egy jóféle müzlis yoghurtnak, mert már a szemeim ugranának ki az éhségtől és higgadtan bámulom az itt ott változott várost a már jól megszokott útvonalon zötykölődő busz ablakából…

Gouranga