Menü

Egy kőkemény nap…


  Besötétedett. Elhalkultak
a fegyverek dörejei, ilyenkor már nem puffogtat csak úgy mindenki fölöslegesen.
Néha-néha rikolt egy madár, vagy hallani a távolból valamiféle más élőlény
kesergő hangját. Itt vagyok a szakaszommal, az erdőben. A százados kivezényelt
bennünket egy kis „éjszakai lövészetre", hogy nehogy berozsdásodjanak az
éjjellátók.  Enyhe lőpor szag lengedez,
de a lőtér amúgy teljesen kihalt, nyoma sincs az egész napos
gyakorlatozásoknak. Nemhiába, az éj leple mindent eltakar. Ez a mi időnk mondja
a százados. És még hozzá teszi, hogy a mesterlövésznek mindig készen kell
állnia. Most kezd el derengeni, hogy hol is vagyok valójában. A Dragunov
markolata ismerősen simul a kezembe, a teli tárak meg megnyugtatóan húzzák a
málhamellény elülső zsebeit. Kicsit össze rándul a szemöldököm, mikor a lágy
esti szellő némi lőporral keveredő benzingőzt legyint az arcomba, mert nem nagyon vágom a szitut. Oldalra
fordítom a fejem és a satyim karimája alól látom a többieket, hogy már szépen „blokkoló"
alakzatban elhelyezkedtek egy laza éjszakai zárótűzhöz. A százados szigorúan
rám néz, mikor vissza fordulok feléje némileg zavart tekintettel, hiszen nem
nagyon értem a helyzetet. Értetlenkedésem láttán rám mordul, hogy én vagyok az
a szerencsés, aki kiviheti a lő-táblákat  lapos-kúszásban, míg a többiek zárótűzzel
fedeznek hátulról. Kicsit gyanús, hogy vajon egy egyszerű lőgyakorlat végett mi
szükség van vajon ilyen mutatványra, így szóvá is teszem, hogy vajon a hátulról
fejbe kockázatnak vajon mi értelme van, mire ő csak annyit mond, hogy én vagyok
az új fiú és ez a beavatási szertartás… Itt már leesik a szitu és beugrik a
helyzet. Némileg kibukva kérdezem tőle, hogy én egy szerzetes vagyok, aki
könyveket árul, mi a francot keresek itt? Erre csak annyit mond, hogy így
bizonyíthatom a szakasznak, megbízom bennük. -De hát mi a fene szükség van erre?
Engem nem érdekelnek a mesterlövészek? Hirtelen eszembe jut az egri templom meg
a bhakták, hogy még csak két hete költöztem be és már el is jöttem volna?
Erőltetem az emlékezetem, vajon megint mi késztetett indulásra, ráadásul pont a
seregbe? De nem ugrik be semmi, csak annyi, hogy 2napja még könyveket osztottam
és onnan semmi. Hirtelen felvillannak a bhakták arcai rajtuk a na ugye én
megmondta, vagy pedig a csalódottság kifejezésével. -Nem, nem lehet! Nem
akartam! Hogy kerülök ide?! Caitanya pr adott még egy lehetőséget én meg máris
elbaltáztam?! De hogyan történt? -Azonnal adjanak egy telefont, had hívjam fel
őt, hogy bocsánatot kérjek a pillanatnyi elmezavaromért, hogy eljöttem, még
csak két napja történt, hátha megbocsát… 
A százados pedig ellentmondást nem tűrő hangon kiadja a parancsot, hogy
induljak azonnal.  -Nem megyek, adjanak
egy telefont, én egy szerzetes vagyok, az erőszak ellen küzdök, ennek semmi
értelme! Mondom neki. De nem hatja meg. -Adjanak egy telefont, had kérezkedjek
vissza a templomba, akar a rosseb itt csúszni mászni a röpködő lövedékek
között! De nincs kegyelem. Felkészülök, hogy akár az összessel megküzdjek, de
akkor sem fogom potyára fejbelövetni magam egy lőgyakorlat kedvéért, hiszen oly
ritka az emberi születés és akkora kincs, nehogy már egy ilyen lószarra
pazaroljam…  Aztán feláll a szakasz és ott állok velük szembe. Még megpróbálok
egy utolsó kísérletet tenni, arra, hogy elmagyarázzam nekik, hogy itt valami
kajak nagy félre értés történt és adjanak egy telefont, hogy felhívhassam a
templomot, ahonnét majd igazolnak. De nincs kegyelem. Elindulnak felém, élükön a
századossal.  – NEEEeeeEEEm …

  Aztán felülök az
ágyon. Egy sötét barakkban vagyok. Háború van. Kivert a víz és fogalmam sincs
még mindig, hogy miként kerültem a templomi életből hirtelen a seregbe. Körülnézek,
az ablak redőnyén át beszűrődő udvari lámpa fényénél, de csak egyedül vagyok
idebent. Nem baj, felkelek, legalább csak találok egy telefont, hogy felhívjak
valakit a templomból és bocsánatot kérjek, bár egyálltalán nem emlékszem rá,
hogyan kerültem ide. Majdnem sírhatnékom van, hogy az utolsó lehetőségemet is
valami oknál fogva elbaltáztam…

  Aztán Srini hangjait
vélem felfedezni a fürdőből…

  Felébredek és most
már tényleg felülök az ágyban. Szén frusztrált vagyok, de lassan elül a
zihálásom és pár perc alatt megnyugszom, hogy az ashramban vagyok, és kelni
kell mangalára. Srini bejön és mondja, hogy 4-óra van. Felkelek…

  Szóval ezt álmodtam
és ez egész napra szét nyomott. A jappa (meditáció) idejében mindenhol jártam
és mindenkivel találkoztam, akihez valaha is bármilyen közöm volt. Legjobban
egy parás flashback- hez hasonlítanám az egész délelőttöt. Az olyan, mint
amikor bedrogozol és beparázol, vagyis el kezdesz félni. Szét csúszik az elméd
és hirtelen minden zavarni kezd. A flash-back meg az, amikor már régen nem
nyomtál semmit, de a szervezetben valahol volt elraktározva egy kis anyag és
azt így évek múlva valahogyan megtalálja és beadja. Szóval ez volt asszem. Próbáltam
szép csendben csak mosolyogni és csinálni amit kell, mert tudtam, hogy csak az
elmém játszik velem, de ez nem én vagyok, mert én egy lélek vagyok, aki Isten
örök szolgája és most biztos csak próbára tesz az Úr. Végig kérdezgettem,
Krisna, most mi ez, miért kapom ezt?

  Aztán kiértünk az
utcára, de még mindig vége volt mindennek. Nem is álltam neki osztani, hanem
csak leültem és elolvastam egy felyezetet a Srimad-bhágavatamból…

  Jó hatással volt rám…

  Nagy nehezen neki
álltam és végül egy nagyon jó kis nap lett belőle. (Az elejét leszámítva)

  Jött Csanád, aki
tegnap vett egy Gitát, vele beszélgettem majd egy órát, mert jó sok kérdése
volt, aztán még volt egy pár ilyen ember, akik nemrég vettek könyveket és újra
találkoztak, pont velem. Vagy olyanok is előfordultak, akik a programról
érdeklődte stb.  Csanád végül vitt egy
csomó Gourangás matricát, meg szóró lapot és megkérdezte, tud-e még valamit
segíteni. Más éppen nem jutott az eszembe, csak a kegyét kértem. Elkerekedett
szemmel kérdezte tőlem, hogy az meg mi, meg hogy kell? Mondtam neki, hogy csak mond azt, hogy
adom a kegyem. Mondta…  Aztán egy óra
múlva előkerült a szobatársa
+a barátnője, aki már úgy keresett engem, hogy én vagyok-e
Csanád cimborája, mert már hallottak rólam, meg a Krisnásokról.
Nem kellett sokat győzködni őket, vettek egy könyvet…

  Most meg megyek és
lefektethetem az oltárt…

 GOURANGA!