Menü

Egy tanulságos kanyar…



Egy nagyon
különleges nappal a hátam mögött azt hiszem kilyelenthetem, hogy Krisna-tudat a
legjobb dolog az életemben, ami eddig történt velem. :)



Az úgy volt, hogy
ismét Ricardoval vágtunk neki az egri lankáknak, felkeressük a házaikban élő
családosokat és elvigyük nekik a Srimad-Bhágavatam üzenetét.



Persze elősször nem így
gondoltam. Sőt kajakra elmeszinten ugrottam neki a mai Yagjának (áldozatnak.
Vagyis, hogy nem mindenféle hülyeséggel foglalkozom, hanem szolgálom szépen
Istent, vagyis Krisnát.)


Az úgy volt, hogy a
templom udvaron elkaptak egy kis szemétpakolásra mindannyiunkat még mielőtt
portyára indulhattunk volna és ettől kicsit megtört a lendület amivel a nap
addig zajlott.


Szóval elindultunk és
csikorgattam a fogamat, annyira nehéz volt. De szerencsére jó sokszor
hallhattam már az efféle nehéz pillanatokról, úgyhogy csak imádkoztam Rádhe-Syamasundarhoz,
hogy enyhítsen terhemen és könnyítse meg elmém zaklatottságát. Egy egész utcán
mentünk végig és még mindig vége volt mindennek. Aztán mondtam ismét az én
drága Jó Istenemnek, hogy Drága Krisna azt mondod, hogy az érzékek közül te
vagy az elme, akkor kérlek egy kicsit vegyél már vissza, mert így elég nehezen
megy a misszió ahogy látod. Ebben a pillanatban kiáltást hallottam meg a
szemközti sarkon lévő iskola kerítéséről csüngő gyerekek ajkáról. (De szípen mondtam má :) ) Azt kiáltotta utánam
az egyikük, hogy: Hé uram maga szerzetes igaz? Aztán itt úgy megolvadt minden…
Észre vettem milyen gyönyörűen süt a nap, milyen kellemesen lengedezik a
szellő, és mennyire lelkesen integetnek felém a lurkók. Felcsillant hát a
szemem és elindultam feléjük, hogy adjak egy pár Gourangás matricát nekik. Odaértem, pár szót beszélgettünk, majd
kiosztottam a „surikeneket", majd 3-ra közösen kiabáltuk Istennek ezt a szent
nevét. Elégedetten mentem vissza a húzó kocsihoz és álltam neki ismét a könyv
osztásnak. Viszont alig csöngettem be egy pár házba, a túloldalról, ahol ezen a
részen már végig az iskola kerítése húzódott, ismét kiabálásra lettem
figyelmes. Egy nagy csapat kölyök kapaszkodott a kerítés tetején és kezüket
felém nyújtogatva kiabálták, hogy adjak nekik is matricát. Átmentem hát és
mindenkinek osztottam 1-et, mire az egyikük kitalálta, hogy had vigyen a
testvérének is és kér még egyet. Persze adtam neki, mire a többiekben is
hirtelen feltámadt a testvéri szeretet és ők is vinni akartak még egyet. Adtam
hát még egyet mindenkinek (Jól fel szerelkeztem reggel.) és most egy egész nagy
csoportal (kb:15) kiáltottuk bele a nagy világba, hogy GOURANGA! :)


Aztán folytattam a
missziót a túl oldalon és még mikor a következő utcába értünk, akkor is
lehetett hallani, ahogyan a gyerekek egymásnak kiabálják, hogy Gouranga-Gouranga.


Aztán végeztünk a
dombbal és Ricardot megkérdeztem, mivelhogy ő már legalább 1héttel régebb óta
van nálam Egerben, hogy merre folytassuk? Mire ő lemutatott a domb lábánál lévő
szűk kis utcára, ahol egy rakás borospince húzódott. El is indultunk és elég
hamar gazdára lelt egy Gita a lelkes borimádók között… Aztán ahogy egyre
beljebb haladtunk az utcán egyszer csak azt vettük észre, hogy egy rakás putri
között állunk, körülöttünk egy rakat purdé és mindenki nagyon kedvesen mosolyog
ránk. Bizony-bizony beleszaladtunk a negyedbe komolyabban. Ránéztem Ricardora,
mennyire viseli a helyzetet, de fejbiccentéssel jelezte, hogy haladhatunk
tovább, hamár idáig eljutottunk. Minden házban kaptunk egy pár forint adományt
és mindenki lelkesen Gourangázott. Persze a helyi kiscsávók komolyabban rá
akartak mozdulni az adományos kocsira, de oda dobtam nekik, hogy felőlem
nyugodtan elvehetnek bármit a kocsiból, mert az nem az enyém, hanem Istené. Ha
viszont Istentől akarnak lopni, akkor lehet, hogy agyon csapja őket a „ménkű",
vagy könnyen megnyomorodnak egész életükre. Az egyik nagyobbacska fiúnak át
ment az üzenet, mert mellénk szegődött, míg végig értünk az utcán és vigyázott
a felszerelésünkre, míg mi be-be néztünk egy-egy családhoz… Aztán a sor végén
az egyik nejlon bunkeszba behívtak bennünket a háziak, akik éppen főztek…
Nagyon kedvesen adományoztak a semmiből és kaptak egy A Tökéletesség útja c.
könyvet. Mikor kiértünk úgy éreztem ,hogy ezért az egy házért kellett ide
eljönnünk.


Aztán mivel egy
tróger szankirtanos vagyok 1órával hamarább bejöttem a templomba, hogy kicsit
készülhessek a következő övvizsgára „testbörtönöm" földhözvagdosásával, meg
gurítgatásával.


Tibi (lásd pár
nappal ezelőtt.) , meg közben Dhótiban- tilakkal (mint ahogyan én is
próbálkozom) magányos farkas üzemmódban a Spar előtt oszt annyit, mint mi az
egész (csappant létszámú) templom együtt…
(szent gyanús :) ) (Csak meg ne mondjátok neki.)


Úgyhogy a mai nap
egy tanulságos kanyart tettünk az anyagi világ különböző poklaiban és sikerült
ismét elmélyítenünk azt a tényt szívünkben, miszerint ez a legjobb dolog, amit
csak tehetünk…



Gouranga!