Menü

Egy tiszta bhakta társaságából I


 

 

Akkor megérkezett Srila Bhaktividja Purna Swami. Virágesővel, meg kirtannalfogadtuk. Ő meg nagy kegyesen elfogadta tőlünk, amit fel tudtunk ajánlanineki…

Egy kétórás, amolyan „bevezető” leckében tegnap bemutatta, hogy miről is fogunk főleg beszélgetni ebben a 10 napban. Ha rövid akarok lenni, csak annyit mondok, hogy hát a Krisna-tudatról, különféle mélységeiben… :)

Aztán ma már belé is vágtunk. Reggel 10-kor kezdtük el az Abszolút Igazságról való faggatását, ő pedig egy valódi sadhu-hoz méltóan egészen addig ült egyhelyben és válaszolgatott, míg kérdéseink voltak. Szóval egy pillanat alatt délután három óra lett…

Ekkor ocsúdtam fel, hogy ez bizony egy amolyan 5órás kis lecke volt…

(Ezek az ő papucsai…)

 

NINJUTSU

Egyébként kérdeztem én is. Bár nem túl mélyet, de hátralevő életemre mindenképpen meghatározót…

Arról beszélt maharája, hogy mennyire fontos, hogy mindenhová dhotiban, meg tilakkal menjünk, magyarán mondva vaisnava álcában… Kérdezte, hogy van-e olyan dolog, amit dhotiban nem lehet csinálni? Jelentkeztem, hogy én bizony harcművészettel foglalkozom és ott bizony ghi-ben tréningezek, mert dhotiban, legalábbis abban a kötési stílusban, amit nekem tanítottak, elég korlátolt mozgás áll rendelkezésemre. Erre csak annyit mondott, hogy a dhotit végtelen sokféle képen fel lehet kötni és olvastam-e valahol olyant, hogy Arjuna mikor harcolt, akkor átvette a kis nadrágját előtte? :) Meg vissza kérdezett, hogy mennyit vagyok olyan ruhában, mint edzésen? Mondtam, hogy bizony nem sokat. Erre megkérdezte, hogy akkor minek edzek? Mert ugye az ember azt fogja tudni, amit gyakorol. Azt ajánlotta, hogy edzek nyugodtan dhotiban és kössem úgy ahogyan jól esik…

Erre eszembe jutott, hogy bizony nekem még anno annak idején azt mondták, hogy nem szabad amolyan Ksatryásan fölvenni ezt a ruhadarabot az ISKCON-ban, de erre csak azt mondta, hogy Srila Prabhupáda semmi effélét nem mondott soha és látta már más Istentestvéreit is úgy járni…

Szóval hajrá!

Több se kellett, első adandó alkalommal átbugyoláltam magam és végre eljutottam oda, hogy dhotiban fogok tréningezni, hiszen én az utcán is abba járok. (Azt persze már kitaláltam, hogy lehet, hogy fekete lesz, hogy ha már a fazon el is üt a Bujinkanos szériától, a szín legalább ne legyen annyira kirívó. Sőt mikor először találkoztam Srila Sivaráma swamival, akkor ő mondta, hogy ha fekete zászlóval táncolnék, akkor lehetne fekete az egész ruha, mire én már pár évvel ezelőtt beszereztem egy „fekete dhotit” ami azóta is ott lapul a szekrényben, talán pont erre az alkalomra várva. :) )

És láss csodát tényleg egész más úgy lépkedni, hogy a szél nem fújja össze vissza az elülső lobogórészt, hogy ha mondjuk netalántán cigánykerekezni támad kedvem, nem csúszik a nyakamba az egész és ráadásul nem csak az egyik oldalra tudom csinálni, szóval most már az elég kényelmes viseletből fakadóan elégedettséggel, indultam neki Peti barátommal a késődélutáni a sankirtannak, akinek ez volt az első bevetése…

Imádkozzatok értünk, hogy tudjuk osztani Srila Prabhupáda könyveit! :)

 

 

Rádhe-Rádhe!