Menü

Én nem vagyok rasszista DE…


Rohanok a hőségben a kis utcákon. Nem foglalkozom vele, hogy hangosan csattog a papucsom, mert sietek. Körülbelül negyed órája hívtak, de csak most vettem észre a nem fogadott hívást. Egyből futásnak eredtem, mert erről a számról csak akkor hívnak, ha éppen gáz van. Negyed óra alatt meg akár egy egész csatát el lehet dönteni.

Nem szoktam sprint közben telefonálni, mert nem túl kényelmes, de most vagy két utcát rohanok a telefonnal aminek a másik végét nem veszi fel senki. -Istenem, csak nehogy elkéssek… gondolom, és megfogadom, hogy soha többet nem némítom le a telefont, nehogy ne halljam meg ha hívnak.

Közben az elmém mindenféle képleteket rajzol fel, hogy mi történhetett. Mert a múltkor az ételosztáson ami új helyre szorult a Blaháról, na nem túl messze csak épp a Népszínház másik végére, kijött egy “nyóckeres” banda és szétvert pár embert, hogy akkor megmutassák. De akkor épp edzőtáborban voltam, úgyhogy nem hívtak. Na de talán most valami más a szitu.Csak vennék fel végre a telefont, hogy tudjam rendet rakni, vagy csak bosszút állni megyek-e. Erre egy széles mosoly kúszik az ábrázatomra, és még gyorsabban kezdek futni.

Aztán felveszik. Na mizu apa, balhé van megint? Ja,ja… mondja a másik vége, itt volt megint a banda, aki a múltkor hétvégén. De már elmentek. -Verekedtek? kérdezem. Nem-nem, csak jelen voltak és az emberek megijedtek, ezért hívtunk, hogy gyere ki. Bocs, hogy nem vettem fel épp egy előadáson voltam. Mondom. De most épp felétek tartok, vagy akkor már ne jöjjek, mert elmentek?

Ne gyere most már elmentek. Mondja az ételosztás vezetője. Ok, de ha van valami hívj egyből, soha többet nem halkítom le a telefont. És itt vagyok 3 percre. Mondom neki és lassítom le a lépteimet a séta tempóra, hiszen akkor most már felesleges harci lázban loholni át a belvároson, nem lesz ütés.

Még kissé elábrándozok, hogy biztos jó nagy darabok lehetnek, csupa sittes okos tojás, baseball ütőkkel, meg láncokkal, az az igazi csapat akiknek úgy neki lehet menni, hogy akkor itt most meghalok, de egyet magammal viszek, de aztán oda érek a Dojohoz, ahol a szőnyegek vannak amikért eredetileg indultam a másik helyről, mert ott meg üzletembereket tanítok ölni éppen, vagy legalábbis ütni egyenlőre.

Felkapom a vastag torna szivacsot, amire esni fognak, hogy nehogy megzúzzák magukat mindjárt az első edzésemen, és útközben azon morfondírozok tovább, hogy vajon milyen “nyolckeres” banda lehet ez, akikről ennyit hallok, de találkoznom még nem sikerült sehol velük.Pedig bizisten vágyom rájuk. Meg azon, hogy a Népszínházat végig megvették az arabok, és már Mecsetet is nyitottak, meg azon, hogy jött egy kiszőkített hajú izmos csoki gyerek, akit a múltkor egy nap 3-szor láttam balhézni. 

Egyszer leugrott valaki elé a járdáról és ki akarta szedni az autóból a sápadt arcút, egyszer csak simán ő volt a király és mindenkivel ordított, hogy kotródjanak a közeléből, meg egyszer este a villamos előtt páváskodott a cimbijeivel, hogy az meg nem tudott tovább menni. Most meg itt ez a láthatatlan roma banda. Én meg mi a francot akarok egyedül itt Budapest szívében. Talán meghalni? Mert arra bizony nagyon jó hely.

harciszerzi egy nepáli kisfiúval
Félre értés ne essék, nem vagyok rasszista, meg vannak cigány, néger és Arab barátaim ismerőseim is akik nagyon jó emberek és tűzbe mennék értük. Na de, hogy jelenleg éppen Kínában úgy szabályozzák a népességet, hogy 10 született gyerekből 6 fiú, és már évek óta csinálják az egy kissé aggasztó. Mert azt jelzi előre, hogy talán még 20 év se kell bele és a világot, de főleg szegény kis hazámat és gyönyörű magyar asszonyainkat ellepik a kis kungfus kangörcsös kínai srácok, akik otthon nem találnak feleséget.

Aztán oda érek a Bhakti Kutirba a szeretet házába a kék kis szivaccsal, és elmagyarázom azt pár embernek, hogy miért is ütünk meg valakit. Mert az erőszakot ugyan sokan elítélik, én azt mondom rá, hogy ez a legvégső megoldás. Mert mikor kudarcot vallott a kedves szó, az ajándékozás, a megvesztegetés, és a fenyegetés, akkor bizony ütni kell. Vagy nem az lesz amit te akarsz. És ez ilyen egyszerű. Néha persze át kell ugrani néhány lépést, mert nincs idő, vagy kedv ajándékozgatni, de azért igyekszem én is betartani ezeket a lépéseket.

Aztán élmény gazdag tekintettel elbúcsúzunk a bizniszmanektől, akik talán most ütöttek meg igazából életükben valakit, vagy legalább most tették meg az első lépéseket affelé, hogy egyszer majd talán igaziból is megüssenek valakit, és felmegyek a hegyre. A Klánhoz. Ahol csupa jó képességű és értelmes, harcművészetet tanulni vágyó barátom vár.

Elmélázok, hogy vajon kihívjam-e őket is az ételosztásra, de aztán meggyőződök róla, hogy egyedül még többet tudnék tenni ha beleszaladnék a láthatatlan bandába. Mert ők még túl tapasztalatlanok. Na de pár év és kitartó munkával igazi kemény, mindenre elszánt harcosok lesznek, ha legyőzik magukban a haláltól való félelmet.

Mire meg ide érnek a kínaiak, addigra talán egy egész komoly kis alakulattá válunk olyan emberekkel, akik nemhogy félik, de egyenesen várják az ütközetet, hogy hátha az lesz az a nap, mikor végre találkoznak egy olyan komoly ellenféllel aki jobb létre szenderít és egy átedzett élet után ahol mindent megtettünk, hogy a végső ütközetben is teljes becsülettel helyt álljunk, nyugodtan lépünk az árnyak birodalmába.

Addig meg gyakorlom amit Nepálban tanultam. Már nem megyek az utca közepén, hogy kotródjon mindenki az utamból, hanem én kerülök félre az emberek útjából és a szélére húzódok. :)

Sok szerencsét, és a ha a Klánnal tartanál, mert nincs aki megvédjen, akkor gyere el hozzánk önvédelem edzésre és megtanítunk hogyan Védd meg Magad!