Menü

Ez a tegnapi bejegyzés…


  Rájöttem, hogy tél
van. Eddig is gyanús volt, hogy miért vacogok annyira, meg miért fagy le a
kezem egy vékony cérna kesztyűben, de az emlékeimben még ott élt a nyár és a
meleg nem is olyan távoli emléke, s ezért nem tudatosult bennem, hogy bizony a
november az már bizony ehhez az évszakhoz tartozik. Mentem házról házra és csak
próbáltam megvalósítani, hogy nem vagyok ez a test és dörzsölgettem
meg-megmerevedő ujjaimat. Aztán mikor egy lágy fuvallat azt a jellegzetes
„hideg" illatot legyintette az arcomba egy soványka hópihével egyetemben, akkor
megértettem végre, hogy bizony holnap már a nagykabátban meg a síelős
kesztyűben fogok Sankirtanozni. Aztán mikor a lágy fuvallat erősen metsző
északi széllé változott, akkor eszembe jutott egy régi cimborám, akivel mindig
így köszöntünk egymásnak: „Metsző északi szél járjon nyomodban testvér!".
Imádkoztam Krisnához, hogy ha egy mód van rá, akkor had ússzam már meg ezt a
régi jó kívánságot, és inkább mindig süssön a napocska. Bár a magam részéről
kedvelem a fagyos évszakot, meg a vele járó klímát. Ilyenkor könnyebb
kontrolálni az elmét… (Legalábbis remélem.)

  Aztán amúgy meg
szörnyű dolgok jönnek fel az elmémben a múltból. Próbálok nem törődni velük, de
hát azért csak itt kísértenek. Főleg  a
derekam miatt aggódok. 15.-én indulunk ki Svédorszába és még mindig sajog és
alig akar javulni valamit. Persze sejtem mostmár, hogy mi történt vele, ugyan
az ami a seikennel (A két elülső bütyök az öklön, amivel az alap ököl ütést
kell kivitelezni.) mikor edzünk rá és szét megy, vagyis megkeményedik a csont,
de kb 1-2 hónapig tart míg meggyógyul…

  Mert akkor most nem
giben edzek, hanem usziban. Ma úsztam 800m-t, aztán meg áztam egy kicsit a
melegvízben. Holnap nekiugrok a km-nek. Mert valamit csak mozognom kell, nehogy
előjöjjön szép sorban a többi sérülés is, amikből aztán akad bőven és amik csak
addig nem okoznak gondot, míg használva van a test… Ezt hívom patt helyzetnek.
Bár jó felfedezni ismét az úszás örömét. Még mikor alsós voltam, de lehet, hogy
ovis, Fater mindig hordott az usziba és külön tanárt fogadott mellém, annyira
szerencsétlen, meg nyüzüge volt a kölyök testem, hogy a doki elő írta az
úszást. Akkor lettem hal. Emlékszem ő mindig sört ivott, én meg sütit ettem a
büfében.

  Néha csak körülnézek
magam körül és elgondolkodom azon, hogy mindez csak mind illúzió, mert igazából
csak a teret és az időt látom, meg  ezek
kombinálódásait. Belegondolni abba, hogy az emlékeim, és a múltam csak illúzió,
mert én mindig is egy lélek voltam, Isten örök szolgája és bármi történik is
körülöttem, az mind csak azért van, hogy visszatérjek végre Ő hozzá. Vissza
Istenhez…

 Gouranga!

http://www.mahamantra.it/