Menü

Ez az amitől szenvedsz:


Néha jó és néha rossz. Ez így működik. De leginkább mindig valamelyik a kettő közül. Hiszen ez a világ a kettősségek örök váltakozásáról szól. A kérdés az, hogy mi miként tudjuk elviselni a jót és a rosszat. Régebben már született egy bejegyzés arról, hogy amennyire élvezzük a jó dolgokat, ugyan annyira fog ránk hatással lenni a rossz dolgok okozta szenvedés. Ez alól nincs menekvés.
csoport-vezető

De a mostani téma ami megigézett, az az elismerés utáni vágyból fakad. Mindannyian elismerést szeretnénk. Szeretnénk, ha a világ elismerné tetteinket, létünket. Szeretnénk, ha szeretnének bennünket. Szeretnénk, ha fontosak lennénk valakinek. Ezért aztán keressük a csapatunkat. Keressük a mestereinket. Azokat az embereket akiktől megkapjuk ezeket az érzéseket, ezekre az igényeinkre.

Vadászatunk során különböző vezetőkhöz, és csoportokhoz csatlakozunk, hogy hátha majd ott kaphatunk valamit. Ezek lehetnek a deszkások, vagy akár a Jehova tanúi is, vagy csak egy motoros banda, esetleg beállhatunk rendőröknek, vagy drog dealernek. Attól függően, hogy milyen emberek elismerésére vágyunk. Többnyire olyan embereket keresünk amilyen mi magunk is vagyunk, de gyakran elő fordul, hogy csalódnunk és szenvednünk kell ezektől a vezetőktől, csoportoktól. De nem azért általában mert baj lenne velük, hanem a probléma általában ahogy mindig a mi készülékünkben van.

Általában akarunk lenni “valakik” ezekben a csoportokban, vagy van egy elképzelésünk arról, hogy ezeknek az embereknek, vagy ezeknek a vezetőknek hogyan kéne viselkedniük, és mennyi tiszteletet, törődést és megértést kéne irányunkba sugározniuk. Persze ez lehet életünk különféle szakaszaiban más és más, de igazából mindig erre van szükségünk. Csak nagyon kevesen csatlakoznak úgy valahová, hogy azt nézik mi az amit a csoport ad másoknak, és mi az a dolog amit ők is bele tudnak tenni ebbe a dologba.

Adok-kapok. Vagyis a nehézség abból származik, hogy nem vagyunk hajlandóak adni, hanem mindig kapni akarunk. Ez a leginkább akkor fordul elő, amikor pénzért várunk el egy szolgáltatást, vagy képzést. Csalódásunk pedig attól szokott teljes lenni, ha ráadásul még rosszul is döntöttünk, és rossz mesterhez, vagy rossz csoporthoz csatlakoztunk, mert nem az az utunk, csak valamiért behaluztuk, hogy nekünk ennek vagy annak kell lennünk. Persze ez sem véletlen, hiszen éppen lehet egy csalódásra van szükségünk fejlődésünk szempontjából, hogy megtaláljuk végre életünk célját, hogy miért kellett a földre megszületnünk.

Nők esetében ez persze még nehezebb, mert a feminizmus és egyenjogúság fő szószólói meg vannak arról is győződve, hogy ugyan azok a törvények vonatkoznak a férfiakra és nőkre egyaránt. Pedig ez cseppet sem így van. Hiszen míg egy férfi ivarérett marad egészséges életmód mellett akár a halála pillanatáig, addig egy nőnek ketyeg a biológiai órája. Ez pedig azt jelenti, hogy ha szeretné megélni valódi női mivoltát, márpedig miért is ne szeretné, hiszen ez az egyetlen dolog ami boldogságot tud okozni, ha a saját szerepünket játszuk, nem valaki másét, akkor erre érdemes törekvéseket tenni, nem pedig valami másra.

Mert ma a világ tele van olyan nőkkel akik keresik a boldogságot, de mindig rossz helyen, hiszen nem azon dolgoznak, hogy miként váljanak tulajdonságaik és képességeik alapján egy vonzó nővé, aki a későbbiekben feltételezi a jó anya, jó háziasszonyságot is, hanem valami egészen más érték alapján igyekeznek felhívni magukra azoknak a hím egyedeknek a figyelmét, akik mindent akarnak, csak nem egy olyan kapcsolatban élni, ami boldoggá tudna tenni egy nőt.

Így az értékrend elferdítésével, a macsók és modellek világában a magukat normálisnak gondolók, megpróbálnak versenyezni ezekkel az egyedekkel, amiből mindig csak kudarc lesz az eredmény. Mert nem mindenki erre születik, és nem lesz mindenkiből filmsztár, meg topdíva. Minél hamarabb jön erre rá valaki, és minél hamarabb rúgja ki azokat az embereket az életéből akik azt híresztelik, hogy „bármivé válhatsz, csak akarnod kell”, annál hamarabb fogja megtalálni élete célját.

Ehhez természetesen szükség van a megfelelő őszinteséghez, másokkal, de legfőképp saját magunkkal szemben. Különben csak a csoporttól, vagy a vezetőjétől fogunk valami olyasmit elvárni, ami nem jár nekünk, és amire igazából nincs is szükségünk. egy olyan dologban próbálunk meg elismerést kivívni, amire nincs képesítésünk. Egy olyan dologra pazaroljuk a drága emberi perceinket, amire nincs keretünk.

+18 amikor ennyi voltam:

Ahhoz tudnám leginkább hasonlítani ezt a fajta életvitelt, mint amikor 18 voltam, és egy gyárban dolgoztam. Heti hat napban kellett kábeleket bandázsolni, meg csomagolni egy szalagon, és jó pár korombeli fiatal volt még ott, akik güriztek, spóroltak, hogy havonta egyszer el tudjanak menni drága ruhákba öltözve, nagyon sok pénzt elszórakozni. Én már akkor is acélbetétes bakancsra, meg málha mellényre gyűjtöttem de nem tudtam hozzá szólni ezeknek az embereknek az életviteléhez, és legfőképpen nem tudtam részt venni benne, ami miatt ugye hülyének is néztek. Hiszen ebben a csoportban mindenki így élt, és a szallag vezető, vagyis a főnök is el ment ezekbe a bulikba és együtt szórakoztak, szenvedtek. Természetesen 18 évesen szenvedtem attól, hogy nem ismernek el, meg hogy sajnálom elinni meg eltáncolni a pénzt amit megkeresek, egészen addig a napig amíg rá nem jöttem, hogy nekem semmi keresni valóm itt és inkább tovább álltam katonának.

Amíg nem vagyunk képesek magunkba szállni és megvizsgálni a helyzetünket, hogy mi az a dolog, amit ha bármit csináltunk is eddigi éltünkben, nem tudtunk letenni, akkor sosem fogjuk megtalálni azt az életet ami elégedettséget okozhat nekünk, mert nem azt fogjuk tenni ami miatt vágyunk volt megszületni.

Természetesen akadályok és nehézségek lesznek a természetünkhöz leginkább közel álló pálya gyakorlása során is, hiszen a lényeg a fejlődés. De ezeken a feladatokon nem foglyuk úgy érezni, hogy teljesen hiába való a küzdelem, hanem lényünk fog ragaszkodni a küzdelemért, akár még halálunk árán is.

A Bhagavad Gita azt mondja, hogy „Jobb a saját kötelességünket végezni egész életünkben rosszul, mint valaki másét végezni jól.” Ezt pedig elég kemény megérteni, de ezért is adom ezt a könyvet ajándékként a harciszerzi tudatos tanfolyamhoz, ahol az első lépéseket tesszük meg önmagunk felé.

Végkövetkeztetés pedig annyi volna, hogy csak csendben és alázatosan találhatjuk meg önmagunkat. Ha csak akkora nagy ászok nem vagyunk, hogy egész csoportokat és mestereket formáljunk át olyanná amilyenre nekünk szükségünk van. De ha át tudjuk őket formálni, akkor meg semmi értelme nem volt csatlakozni, hiszen nem tanultunk és fejlődtünk semmit. Az alkalmazkodás művészete az ami segít a tökéletessé válásban, nem pedig a harc, vagy politizálás a csoport tagjai, vagy vezetője ellen az ami előbbre visz minket utunkon.

Mert ha nem érezzük, hogy jó helyen vagyunk, jó emberek között, akiktől nagyon sokat tudunk tanulni, akkor lehet, hogy nem a helyünkön vagyunk. Főleg, ha azt gondoljuk, hogy ezeknek az embereknek kellene tőlünk megtanulni valamit… Mert ebből a gondolatból csak boldogtalanság és csalódottság fog származni. Mert nem a szolgálat az alapja, a nyitottság, hanem az, hogy „Lenni akarok ÉN is valaki itt, vegyetek már észre.”

Ezt mind tapasztalatból írom, mert láttam sokszor, sőt sokszor megvádoltak azzal, hogy lenni akarok én is valaki és csak önös érdekek mozgatnak. Ami igaz is. De nagyon fontos, hogy mi a motiváció. Mert azt gondolom, hogy amire mindenki vágyik, azt én nem tudom megadni, csak Isten. Innentől fogva másoknak is segíteni, hogy kapcsolatba kerülhessenek Istennel az egy jó dolog. Főleg mert tapasztalom, hogy így van, meg mert főleg kapok hozzá erőt és energiát is.

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?”

Vagy megpróbálunk kapcsolatba lépni a nagy főnökkel és megpróbálunk mindent és mindenkit az Ő küldöttjének, hírvivőjének, tanítójának látni, vagy örökké csak szenvedni és csalódni fogunk, mert Isten mindenható egyedül és Ő tud az lenni akire nekünk szükségünk van valójában. Mi emberek minden tulajdonságának amire mások csak vágyhatnak, pusztán a töredékeit kaptuk különféle kombinációkban… Akit, amit mi szeretnénk, az pedig nem más mint Ő…

Az élet művészete:

Persze nem árt Istennel szemben is alázatosnak lennünk és elfogadnunk, hogy Ő aztán tanít minket és nem azért történnek velünk a dolgok, mert nem szeret, vagy nem figyel, hanem azért, hogy végre megtanuljuk, hogy mik azok a dolgok amiket el kell fogadnunk, mert nincs hatalmunk felettük, és mik azok a dolgok amiket meg kell változtatnunk, mert azok a mi feladataink. Ez pedig nem más mint az élet művészete…

, , ,