Menü

Festmények és a hó


Csak két ember volt a bolygón akikkel rendszeresen találkozhatott, és bármit mondhattak neki, úgy döntött, hogy nekik elnézi, vagyis inkább tőlük elfogadja és elgondolkodik rajta. Az egyik a Lelki tanítómestere volt, aki néhány évvel ezelőtt fogadta el tanítványának, majd majdnem egy évvel ezelőtt be is avatta, a teremtés kezdetétől töretlen lelki-tanítómesteri láncolatba. Őt elfogadta tökéletesnek az alapján ahogy élt, meg az alapján ami sugárzott belőle, így ő volt az egyik aki bármikor kérhetett, vagy mondhatott volna neki bármit. De többnyire levelezés volt az a forma ahogy egymással kommunikáltak, hiszen a mesternek sok tanítványa és ezzel sok dolga is van, ő meg nem akarta zaklatni a saját kis csipp-csupp ügyeivel. Többnyire csak megírta, hogy épp mivel foglalkozik, milyen irányba alakul az élete, és a mester pedig egyszerű és követhető jó tanácsokkal látta el a lelki élete dzsungelében.

festmény

Most pedig csörgött a telefonja, és épp az a másik személy volt az akitől úgy döntött, hogy bármit mondhat neki, nem fog rá haragudni.  Kissé váratlanul érte a csörgés, hiszen se születés napja nem volt, se karácsony, meg mostanában nem is tervezett a messzi családi birtokra látogatni, így vett egy mély levegőt és felvette. A mamája volt az…

Tudta már régebbről, hogy írásait nem csak volt és jelenlegi barátai, hanem volt és jelenlegi ellenségei is előszeretettel olvasgatják elemezgetik, forgatják, ollózgatják, idézgetik itt-ott azokon a fórumokon, ahol az előbbiek úgy gondolják, hogy segíthetik,  az utóbbiak, meg úgy, hogy akadályozhatják törekvéseiben. De ezek miatt nem aggódott annyira, hiszen amit leírt, az onnantól le volt írva, és mivel hitte, hogy a jövőben sok embernek fognak agymenései támaszt, vigaszt, vagy csak kapcsolatot jelenteni, ezért serényen próbálgatta írói képességeit.

Több műfajban és stílusban is írt már történeteket, leckéket, tanításokat és saját megvalósításait, de nem is olyan régen egy váratlan gondolattól vezérelve elkezdett első szám harmadik személyben írni élményeiről, pont úgy, mintha csak külső szemlélőként tekintene saját életére. S mivel alapjában véve rengeteg sötét regényt el olvasott még annak idején, miután életét csak a szentírásoknak szentelte, így a stílus is egy kissé pszichotrilleresre sikeredett, ami persze nagy elégedettséggel töltötte el, meg hát azért csak ez volt az igazság egy bizonyos szemszögből.

De a mamája nem így gondolta és nagyon megszidta, amiért ilyennek látja a világot.

Pedig nem is látta ilyennek. Csak úgy gondolta, hogy most ilyennek festi le. Hiszen végül is csak ez is igaz volt abból amiket épp átélt.

A mamája határozott pedagógiai módszereire, ami többnyire abból állt, hogy némi lenézéssel a hangjában megkérdezte tőle, hogy “Mi van kisfiam eszelős lettél?” és amikor ő erre fel nevetett, akkor még hozzá tette, hogy “Igen, pont úgy nevetsz mint egy eszelős. Orvos látott mostanában?”. Szóval sosem szerette ezt a módszert, mert igazából a megfélemlítésen alapult. Egész életében így próbálta meg jobb teljesítményre inspirálni őt a kedves hölgy, de  túlságosan dacos volt és csakazértse csinálta úgy a dolgokat… Igazából ezért is lépett le otthonról, meg ezért is járt ritkán haza, és igazából ezért is ütött volna szét legszívesebben bárkit akiben csak egy parányi szikráját is felfedezte a hasonló gondolatoknak.

De a mamájától elfogadta, hiszen oly sok mindent kapott tőle, és igazából az ő örök penge nevelési stílusának köszönhette, hogy felismerte mily nagy jelentősége van az emberi életben az éberségnek és a szűnni nem akaró gyanakvásnak. Hogy milyen sokat mondanak az apró jelek és gesztusok és neki köszönhette legfőképpen, hogy életében egy pillanatra sem mert szentimentális lenni, hogy örökké két lábbal járt a földön és nem nagyon tudták csak úgy felültetni semmi-féle komiszsággal…

A kőkemény asszony volt az egyetlen aki mint nő bármit mondhatott neki és aki megkérhette néha erre-arra, bármilyen stílusban.

Most is tanította szavaival.

Megértette, hogy az írás olyan mint a festészet. Van a vászon, meg van a festő, meg van a világ, amit a festő valamilyennek lát, és képességeihez mérten a vászonra kanyarít attól függően, hogy mit szeretne mondani azoknak akik majd rá pillantanak alkotására. Eddig csak festett és bár fel merült benne a gondolat, hogy akár több ezer év múlva is olvashatja valaki sorait, és akkor ha elolvassa az egészet, akkor valószínűleg meg fog érteni valamit abból a sok-sok -sok mindenből amit szeretne elmondani, de arra nem gondolt, hogy ha igazak a számítások, akkor nem sok olyan van mint ő, aki egész életében ennyire kereste az igazságot, és mivel megtalálta, akkor egész hátralévő életében ennyire szeretné elmondani azt másoknak is.

Mert mi van, ha azok a mások nem készek arra, hogy meghallgassák, vagy elfogadják azt az igazságot és úgy veszik írásait, mint ahogyan a mamája most. Hogy csak leírt egy lidérces éjszakát és már őrültnek is gondolják.

Mi van ha csak azt mondja egyszer egy öregembernek, aki szerinte túlzott hévvel kért rajta számon egy bizonyos dolgot, és ezért megkérdezi tőle, hogy most akkor ki akar menni a hóra verekedni, vagy csak simán ilyen ha neki nagyon fontos egy dolog és ezért zaklatott? És azok akik meg ezt hallják, a saját kis világukban ezt úgy értelmezik, hogy akkor ki akart vinni a hóra egy öregembert agyonverni, és ezután ezt mesélgetik mindenkinek. Pedig igazából az öregember, meg ő is érti, hogy semmi ilyesmiről szó sem volt.

Rá jött, hogy sok ember sokféle dolgot hallucinál bele festményeibe képeibe, főleg olyan dolgokat amik ott sincsenek, csak azért, hogy saját kicsinyes vágyaik, saját elmeszüleményeik megerősítést nyerjenek, és tudják ön igazolni róla alkotott elképzeléseiket, mert rettegtek attól, hogy igazából semmit sem tudnak róla és egy cseppet sem ismerik…

Mert a mamája is egy volt közülük, aki nem volt képes a képek mögé látni, hanem szeretett lovagolni az ecsetvonások hosszúságán és a kontúrok élességén, ahelyett, hogy az egész képet nézte volna egyben. De nem hibáztatta érte.

Minden esetre megígérte a jó szándékú tanítójának,  hogy nem fest több lidércnyomásos képet az életéből vagy legalábbis ismét el kezd sokféle színt, sokféle érzést használni…