Menü

Harc Büszkeségből, avagy a Kicsi hadvezér nagy Lipcsei leckéje!


Lipcsei Csata, Napóleon a Kicsi Hadvezér bukása

„Ez nem történhet meg velem!” – gondoljuk, mikor megint megkapjuk ugyanazt a pofont, ugyanarról a védtelen oldalunkról…

„Velem ezt nem teheted meg!” – hangzik a mondat legbelül.

De mégis megtették velünk…

És az élet nem azért adja ezeket a sallereket, hogy büszkén elmeneküljünk előlük. Hanem, hogy megpróbáljuk megérteni vajon miért kapjuk. Meg kellett születnünk valamiért és vannak dolgok, amik újra és újra megtörténnek velünk. És mert mi nem akarunk változni, ezért újra és újra megkapjuk ugyanazt a csomagot, amit annyira rühellünk, amitől szenvedünk, ami miatt sírunk legbensőbb szobánkban.

Elmenekülhetünk a világ végére is, egyik országból futva, egyik családból a másikba, de a sorsunk, a saját elménk elől nem futhatunk el. Mert azt megkapjuk ugyanúgy, ha Oroszországig futunk, akkor az oroszoktól, ha az Északi-sarkra, akkor a fókáktól, vagy az eszkimóktól. Ha itthon élünk, akkor a körülöttünk lévőktől, ha Németországig akkor a németektől.

Napóleon például Lipcsébe próbálta meg már halálra ítélt világuralmi álmait valóra váltani, de egy véletlen tragédia folytán, mikor visszavonultak volna, „véletlenül” korábban robbant fel egy híd és így elveszett a csata. A híres Lipcsei Csata után elkerülhetetlen volt Napóleon bukása. Azt mondják, mert túl kicsi volt, képes volt levágatni egy katonája fejét is egyszer. Persze ez lehet, hogy csak szóbeszéd, de több történelmi mű is állítja, hogy kisebbségi komplexusban szenvedett alacsony termete miatt… Gondolom, ezért gondolta, hogy majd ő mégis elfoglalja a világot…

De a sorsa elől nem menekülhetett. Mert nem arra született, hogy a világ ura legyen és mindenki úgy tegyen, ahogyan azt ő parancsolja. Napóleonhoz képest nekünk nincs seregünk, nincs annyi hadi anyagunk, de gyakran próbáljuk mi is egészen Lipcséig húzni a dolgokat, és hiába buktunk már el az élet minden területén egészen addig, míg az élet be nem adja a végső mattot, képesek vagyunk ragaszkodni elképzelésünkhöz, hogy mi az, ami jár nekünk és mi az ami nem. Képesek vagyunk azt gondolni, hogy nekünk nem kell semmit tennünk azért, hogy jobb legyen nekünk, az majd egyszer csak sült galambként belerepül a szánkba.

De a valóság sajnos más. Annyi, de annyi sok embert látok nap mint nap, akik szeretnének boldogok lenni. És amikor megkérdezem őket, hogy miért nem azok, mindig elő jönnek egy két jó indokkal, ami áltlában nem az, hogy bennem van a hiba, mert ezt meg ezt a dolgot nem vagyok képes máshogy lereagálni, látni, feldolgozni.

Pedig a helyzet az, hogy a sorsunk az, hogy fejlődjünk. Ha nem akarunk fejlődni, akkor szenvedni fogunk. Illetve itt az anyagi világban mindenképpen szenvedni fogunk, mert a fejlődés sem egy leányálom, amíg meg nem valósítjuk a változásból és fejlődésből fakadó gyönyörűséget. Szeretnénk megállítani a pillanatokat és szeretünk a múlt szép emlékeiben úszkálni, de a múlt már nem létezik, csak annyira, amennyivel többé váltunk rajta keresztül, és a jelen – melyben talán épp jól érezzük magunkat – is el fog múlni, hiszen közeleg felénk a jövő. A jövőnk felé rohanunk, hogy a jelenünkként megéljük, majd a múltunkként emlékezzünk rá.

A jövőnk pedig egészen addig újra és újra ugyanaz az érzés, lecke, amíg meg nem tanuljuk kezelni és feldolgozni, amíg meg nem értjük, hogy mi az, amin változtatnunk kell magunkon, hogy megkaphassuk a következő leckét.

Ezt a világot, amit tapasztalunk és annak minden pillanatát Isten rakja össze nekünk azért, hogy fejlődhessünk. A mi dolgunk pedig az, hogy megpróbáljuk megérteni az üzeneteit, megérteni a leckéit, míg egy nap majd láthatja, hogy igen ez már meg van, akkor most mehetünk tovább egy következő pályára.

Annyi sok ember szeretne egészséges lenni, de nem hajlandóak változtatni a rossz táplálkozási szokásaikon. Annyi ember szeretne gazdag lenni, de nem hajlandóak változtatni a pénzhez és az üzlethez való hozzáállásukon. Annyi ember szeretne párkapcsolatot, de olyan kevesen képesek feladni magukból egy darabot…

Mert azt gondoljuk, hogy tökéletesek vagyunk, mert mikor megtanulunk egy-egy leckét és nem értjük meg azt az apró tényt, hogy egy lecke megtanulása még nem tesz bennünket mindenhatóvá, az apró öröm, ami abból származik, hogy megértettünk valamit az Univerzum nagy összefüggéseiből, elvakít bennünket, hogy láthassuk a következő lépést.

Mikor szeretnénk megállítani az időt, vagy csak úgy múlatni, és mulatni járunk, olyankor értékes emberi létezésünk olyan pillanatait fecséreljük el, melyek során többek és többek lehettünk volna, hiszen változhattunk volna a jó irányba is ahelyett, hogy ennek a testnek, a lélek börtönének érzékszerv rácsait nyalogattuk volna…

Mikor valaki nem tud a test késztetésein felülemelkedni, akkor csak elrepül mellette az élet. Mikor valaki nem akar változtatni, mert túl büszke ahhoz, hogy azt mondja, igen, hibáztam és ezentúl ezt meg ezt a dolgot  másképp fogom csinálni, akkor ő olyan, mint a hernyó, aki csak egyik levélről rohan a másikig és nem érdekli az, hogy már hányingere van és igazából be kéne bábozódnia, hogy pillangóvá változzon, ő még csak rohan tovább eszeveszetten, mint ahogyan Napóleon is Menekült Lipcsébe, hogy hátha még ott egy utolsó csatában elnyerheti a világuralmat és akkor végre boldog lehet.

De nem lett boldog… Viszont lehetett volna…

Ha mondjuk megállt volna egy pillanatra és megelégedett volna azzal, amit kapott az élettől ajándékba…