Menü

India Bevezetés


Bepillantás India hagyományos életébe.

Bhakti-vikása swami, és mások:

"Bevezetés

      Valamikor 1993-ban Dubaiban, egy elõadás után jó barátommal, Ra¯gan§thannal együtt utaztunk egy autóban. Mesélni kezdett gyermekkoráról, amit egy hagyományos ªr¦ vai¢£ava1 faluban töltött Dél-Indiában. Érdeklõdésemre felbátorodott, és tovább mesélt, pedig már rég a szálláshelyemhez értünk. Végül aztán jóval éjfél után szálltam ki az autóból. Amint nyugovóra tértem, azon tûnõdtem, milyen szép is lehetett az életük. Ha akarnák, akár most is élhetnének így az emberek.

      Azok az évek jutottak eszembe, melyeket Indiában és Bangladesben töltöttem. A Krisna-tudat  prédikálása során bejártam az indiai szubkontinenst, és minden területen a hindu kultúra más és más változatát tapasztaltam.

      Sok jámbor és nemes hindu otthonában laktam, s lassanként megtanultam, mit is jelent a valódi kultúra. Arra a sok kulturált emberre gondoltam, akiket megismertem szerte Indiában, s akik egy kihalóban lévõ életmód élõ képviselõi. Úgy határoztam, kiadok egy könyvet, ami a velük készített riportokat tartalmazza, és megpróbálom úgy megírni, hogy az olvasók is átérezhessék, milyen lehetett az élet a régi Indiában, és hogy milyen lehetne, milyennek kellene lennie még ma is. Mélyen eltöprengtem, hol is rontotta el az ember a technikai fejlõdésre való törekvése során, mi volt az a hagyományos társadalmakban, amit mi nélkülözünk, és mi is a civilizáció valódi kritériuma.

      Egy felvilágosult társadalom elsõdleges célja az, hogy tagjait a lehetõségeikhez mérten a legmagasabbra emelje. Egy igazán fejlett társadalom nem pusztán az evés, alvás, párzás és védekezés múló szükségleteit igyekszik betölteni, hiszen erre még az állatok is képesek. A valódi emberi civilizáció ott kezdõdik, amikor az ember Isten természete, az univerzum és az élõlények ontológiai helyzete iránt érdeklõdik.

      Ezért a lelki célokat maguk elé tûzõ civilizációk szerte a világon olyan realista módon közelítik meg az életet, ami az egyén szükségleteit minden szempontból – testi, mentális, intellektuális és lelki téren egyaránt – kielégíti, miközben hangsúlyozza, hogy az egyén felelõsséggel tartozik a társadalomnak. Mivel az embernek együtt kell élnie a természettel, és az õ kegyére kénytelen bízni magát, a hagyományos földmûvelõ kultúrák minden élet tiszteletét és a természettel való együttmûködést tanították. Igyekeztek csupán annyit elvenni a természettõl, amennyi szükséges volt, és amit elvettek, vissza is adták.

      A hagyományos társadalmakban az ember egyszerû és környezetbarát módon elégítette ki igényeit. Anyagi szükségletei megszerzéséért nem vívott fölösleges küzdelmet. Nem voltak nagy ipari komplexumok, hogy a mesterséges életmód fölösleges termékeinek megszámlálhatatlan változatát gyártsák az emberek számára. Nem voltak hatalmas bevásárlóközpontok, hogy e nemkívánatos árukat rájuk tukmálják. Nem volt reklámipar, hogy olyan dolgok megvásárlására ösztökélje õket, melyekre a világon semmi szükségük. A gazdasági rendszer a szükségletre, nem pedig a nyereségvágyra épült. A kereskedelem korlátozva volt, s leginkább a cserekereskedelem állított neki határt: "Azt adom neked, amire szükséged van, és te is azt adod, amire nekem szükségem van." Nem voltak sem értékpapírok, sem részvények, nem volt tõzsdeösszeomlás, pénzspekuláció, költségvetési mérleg, infláció, óriási munkanélküliség és sztrájkok.

      Az élet alapvetõ szükségleteihez – élelmiszer, ruha, építõ- és tüzelõanyag – a föld juttatta az embereket. A fonalat otthon fonták. Minden faluban volt egy fazekas, aki edényeket készített. A nagyobb falvakban volt kovács is, aki elkészítette a földmûveléshez és a fõzéshez szükséges egyszerû eszközöket, például borotvát (egy borotva akkoriban az embert egy életen át kiszolgálta) és hasonló szerszámokat. Munkájához máshonnan hozott vagy újrahasznosított fémet használt. A köteleket és zsinórokat helyben készítették olyan növények rostjaiból, mint a kókusz, a juta és a len. Vízhez a folyókból, kutakból és tavakból jutottak. Nem volt szükség vízmûvekre, csatornahálózatra, vízöblítéses illemhelyre vagy csapokra. A kor emberének, aki nem volt bonyolult gépekhez szokva, nem volt szüksége elektromosságra sem. Házilag termesztett növényekbõl nyert olaj égett a lámpában, amivel világítottak. A nyár hevében kézi bambuszlegyezõk nyújtottak enyhülést. Telente takarókat és fatüzelést használtak. A gyógyszereket, kozmetikumokat és festékeket házilag készítették az általuk termesztett növényekbõl. Bútorra nem volt szükség, mert az emberek a földön ültek, ott ettek, fõztek, tanultak és aludtak.

      Azok, akik hajdanán ezt a puritán életet élték, mind ártatlanok és egyszerûek voltak. Erõs negatív érzelmek sosem kerítették hatalmukba õket. Az elkeseredettség, a depresszió és a többi érzelmi probléma gyakorlatilag ismeretlen volt. Az emberek általában megelégedtek azzal, amijük volt, és nem azt tekintették elõrelépésnek, ha anyagi javakkal vehették körül magukat, hanem éppen ellenkezõleg: azt, ha meg tudtak szabadulni az ezekhez való ragaszkodástól. Az ilyen értékekre épülõ élet szerény, természetes és kellemes volt, s olyan kiváló tulajdonságokat erõsített az emberben, mint a becsületesség, mások tisztelete, a kedvesség stb.

      Természetesen az, hogy valaki vidéken él, önmagában még nem teremti meg a bensõ békét és a lelki bölcsességet. Némely falusi lelkileg nem sokkal fejlettebb, mint a kutyák és a bivalyok, melyek között él. A városiak pedig, akik falura költöznek, hogy megpróbáljanak "elmenekülni" mindentõl, magukkal hozzák szenvedélyüket és gondjaikat. Mindent egybevetve, az anyagi világ legfõbb jellemvonása, hogy szenvedésekkel teli. Akár városban, akár falun, az emberi élet Isten-tudat nélkül alig különb az állati létnél.

      Ám az egyszerû földmûvelõ élet természetesebben segíti elõ az Isten-megvalósítást, mint a mai komplex, városi társadalom. A természetben minden Istenrõl szól azon szemek számára, melyek észreveszik ezt. Ezért a bölcsek szívesebben éltek távol a városi élet zûrzavarától. Friss levegõt szívtak, tiszta vizet ittak, s békésen meditálhattak Istenen mint a természet teremtõjén és fenntartóján.

      Az iparosodott ember azonban hátat fordított ennek az ártatlan életnek. A modern városi élet teljesen természetellenes, hiszen messzire eltávolodott a forrástól, ami fenntartja. A városlakóknak – még akkor is, ha istenhívõk – kevés elképzelésük van ember, Isten és természet kapcsolatáról. Úgy gondolják, az ételt az élelmiszerboltok adják, a fényt a villanykapcsoló, az egészséget a gyógyszer. A multinacionális vállalatok erõszakot tesznek Földanyán, kizsákmányolják forrásait, az embereket a gyárakba kényszerítik, és mindenféle szemetet adnak el nekik. Az iparosítás és a fogyasztói társadalom arra ösztönzi az embereket, hogy legyenek önzõek, tudatlanok és a végtelenségig materialisták. A világi oktatás azt tanítja, hogy az ember saját sorsának kovácsa, és a természet csak hozzátartozik a "fejlõdéshez" – nem más, mint egy vadállat, amit be kell törni és igába kell hajtani.

      A fejlett életszínvonal és a gazdasági fellendülés ellenére a modern városlakók még friss élelmiszerhez sem juthatnak, békérõl és elégedettségrõl nem is beszélve. Az a milliomos, aki egy teljesen felszerelt, modern luxuslakásban él, nem élvezheti a friss zöldségek ízét, amit a szegény falusi könnyedén megtehet. A modern városokban meg kell vásárolni az ivóvizet, mert a csapból folyó víz csak újra és újra hasznosított szennyvíz, amihez vegyi anyagokat kevernek. De még a palackozott ásványvízben sincs meg az a frissesség vagy az az íz, amit egy tiszta folyó vagy kút vize nyújt. A nagyvárosok lakói hétvégén vidékre mennek, hogy friss levegõt szívhassanak, míg a faluban a levegõ friss levegõt jelent. Milyen szörnyû is az társadalom, amely az embereket az egészségtelen városokba kényszeríti, ahol minden percben elkövetnek egy erõszakos bûncselekményt; aztán pedig rettenetes, veszélyes gyárakban dolgoztatja õket, és szennyezett levegõt, mérgezett ételt ad nekik!

      A városlakónak nem kell sokat gyalogolnia, vizet hordania vagy a földeken dolgoznia, ezért a falusiakat gyakran elmaradott, primitív népségnek tekinti. Minden modern kényelem ellenére azonban õ az, akinek külön tornagyakorlatokat kell végeznie, hogy ne kapjon olyan betegségeket, mint a diabétesz vagy az aranyér.

      Ez a természetellenes lét természetellenes embereket hoz létre, akik kívül mosolyognak ugyan, belül mégis üresek. A modern városlakót szüntelenül információkkal, reklámokkal és úgynevezett "szórakoztatással" bombázzák, szíve azonban lelkileg és érzelmileg teljesen üres marad. Noha aligha lenne képes elképzelni az életét televízió, autó és sok minden más nélkül, a technikai csodák ezen arzenálja nagyon sovány vigasz a bensõ békére vágyakozónak.

      Az úgynevezett "fejlõdõ országokban" a legtöbb falusi még mindig korán kel, a földeken dolgozik, és szinte sosem megy messzire az otthonától. Látszólagos szegénységük ellenére gyakran elégedettebbek, mint azok, akiknek a szükségesnél több pénzük van. Kiegyensúlyozottabbak, mint azok, akik gyorsabb iramú életet élnek, s akik oly nagyon eltávolodtak a stabil családi élet és a kölcsönös egymásra utaltság egyszerû örömeitõl.

      A falusi életet azonban világszerte veszély fenyegeti. A fogyasztói társadalom követelései gyors iramban változtatják a bolygót egyetlen hatalmas urbanizált megakomplexummá. Elpusztulnak a hagyományos kultúrák és értékek, és az ember már nem más, mint egy csavar a hatalmas gazdasági gépezetben. A földmûvelés sajátságos bája lassanként mindenhol eltûnik, és földbiznisz lesz belõle. A józan észt, a megfontoltságot "kicivilizálták" az életünkbõl.

      A modern ember nem tesz mást, mint a porban csúszva megalázkodik, hogy kielégíthesse az érzékeit – s ezt még nevetséges módon dicsõségesnek is tartja. Lélektelenül beleveti magát a pénz, a luxus, a hatalom és az érzékkielégítés utáni hajszába, noha ezek még sosem hoztak elégedettséget senkinek. A kéj, a mohóság és a düh kívánatos tulajdonságokká váltak, sõt, elválaszthatatlanok a modern férfitól és nõtõl. Állandó nyomás nehezedik mindenkire, hogy megfeleljen azoknak az ostoba ideáloknak, melyeket a szórakoztató- és reklámipar varr a nyakunkba. Az emberek – tudatosan vagy öntudatlanul – a filmstúdiókban megteremtett alakok mintájára próbálják formálni önmagukat. Nem ismerik valódi énjüket, mert túlságosan lefoglalja õket az, hogy mások szeretnének lenni. Arra törekszenek, hogy bármi áron "elõrejussanak". Sajnálatos módon azonban fogalmuk sincs, merre haladnak.

      A Bhagavad-Gítában az Úr Krisna elmondja, hogy a kéj, a mohóság és a düh a pokolba vezetõ három út. A modern ember nem szívesen hisz a pokolban – de mindent megtesz, hogy megteremtse itt a Földön. Szokásai nem követnek semmilyen elõírást, kiegyensúlyozatlanok, egészségtelenek és bûnösek. Gyomrát silány ételek és állati tetemek töltik meg. Még saját házastársában, gyermekeiben vagy szüleiben sem bízik. Értékrendszere eltorzult. Büszke hatalmas épületeire és száguldó autóira, ám elméje olyan nyugtalan, hogy csak altatóval képes aludni. Az a "fejlettség", amire olyannyira büszke, pusztán eszköz mások kezében arra, hogy igáslóként dolgoztassák õt az érzékkielégítés megszerzése kedvéért. A modern, "civilizált" ember azt tekinti természetesnek, ha hússal tömheti magát és berúghat vagy elkábíthatja magát. A szex, az erõszak és az ostoba sportok fantáziavilágában él, s a pszichózis, a neurózis, a gyerekek mindennemû bántalmazása, a homoszexualitás, a válás és a nukleáris holocaust fenyegetõ árnya mind szerves részei mindennapi életének.

      A modern társadalomból szinte teljes mértékben hiányzik a valódi lelki kultúra, azaz Isten keresése. A materialista világnézet oly mélyen gyökeret vert, hogy a transzcendentális tudás mûvelését nem csupán nem bátorítják, hanem gondolata még a vezetõ értelmiségiek körében is alig merül fel. Az emberek teljesen természetesnek és elfogadhatónak tartják, hogy állatok millióit mészárolják le nap mint nap – évrõl évre ez megy, és senki sem tiltakozik. A kormány nem csupán jóváhagyja, hanem támogatja is a válást, a fogamzásgátlást, az abortuszt és a homoszexualitást. Az istentagadó társadalom minden szempontból olyan mélyre süllyedt, hogy könyvek köteteit lehetne írni erkölcsi romlottságáról. Tömören egy szó jellemzi mindezt: téboly.

      Amint Sir Arnold Toynbee, a néhai angol történész megjegyezte: "[A világ betegségének] lelki oka van. Azért szenvedünk, mert lelkünket eladtuk egy olyan cél elérése kedvéért, ami lelki szempontból helytelen, gyakorlati szempontból elérhetetlen. Újra felül kell vizsgálnunk célunkat, és változtatnunk kell rajta. Amíg ezt meg nem tesszük, nem lesz béke sem az emberek között, sem az egyén szívében."2

      Sok könyvet írtak már arról, milyen veszedelmet hozott a fejlõdés nevében az ember saját magára és a többi élõlényre. E katasztrófa felvilágosultabb áldozatai – és egyben elõidézõi – szeretnének véget vetni annak a felfordulásnak, melybe az ember magát – és a bolygót – sodorta. A valaha primitívként és haszontalanként elutasított tradicionális társadalmakat újra nagyító alá helyezik – legalábbis néhányan.

      Az emberek arról beszélnek, hogy vissza kell térni a természethez, s nem tudják, hogy a világ nagy része el sem hagyta azt. Ha az Egyesült Államokban valaki egy ökrösszekeret végighajtana valamelyik város utcáin, valószínûleg lefényképeznék a helyi újság számára. Minden bizonnyal még rendõrségi engedélyre is szüksége lenne ahhoz, hogy ökröket vigyen be a város területére. India legtöbb területén azonban az ökör éppoly gyakori, mint szörnyû, zajos és csupán látszólag jobb helyettesítõje, a traktor.

      India eredeti kultúrája a védikus kultúra, ami annyit jelent, hogy a védikus írások jelentik az alapját. A Védákban hatalmas mennyiségû tudás halmozódott fel: az asztronómiától a matematikán keresztül az építészetig és a gazdaságig minden témát felölel, még a hadviselést és a nemi életet is érinti. A védikus kultúra lényege az a kutatás, hogyan szabadulhatnánk ki a születés és halál körforgásából. Ez a keresés metafizikai filozófiára épül, és az Isten iránti rendkívül magas szintû szeretetben tetõzik. Indiában a vallás sosem volt csupán az élet egyik aspektusa – az élet volt, melyben végsõ soron minden egyazon transzcendentális cél felé mutatott. A vallásos világkép ugyan mindenhol a világon jelen van, az a mélység azonban, ahogyan Indiában megtaláljuk, egyedülálló.

      Sajnos az elmúlt néhány évszázad során a védikus örökségbe sok, nem védikus eredetû elképzelés is beszivárgott. Az eredeti védikus kultúra lassanként számtalan formában módosult, felhígult és beszennyezõdött, míg végül azzá nem vált, amit ma hinduizmusnak nevezünk. Ennek ellenére mindaz, ami Indiában a valódi kultúrából fennmaradt, rendkívül értékes, és érdemes tanulni belõle.

      Az õsi Indiának máig is maradtak meg apró darabkái. Nézzük csak meg a saur§¢±rai tehénpásztort, aki díszes fabotjára támaszkodik, lábán ékes, felfelé kunkorodó orrú cipõ, arcán hasonlóan kunkori bajusz, fején pedig ötven méternyi fehér szövet, amibõl ügyesen turbánt kötött. Nézzük meg a fiát, aki csordája minden egyes tehenét a nevén szólítja, és ha össze akarja terelni õket, fuvolájába fúj. Találkozhatunk zarándokok kis csoportjával, akik bhajanákat énekelve egyik szent helyrõl a másikra vándorolnak, akár ezer kilométert is, hogy megnézzenek egy-egy szent helyet. A jámbor emberek gondoskodnak az élelmükrõl, õk pedig délben megállnak, hogy gallyakból és levelekbõl tüzet rakva csapátit süssenek a szabad ég alatt. Azután ott vannak a csoportosan járó falusi asszonyok, akik sok-sok kilométert gyalogolnak a legközelebbi kútig vagy folyóig. Ruhájuk a kora reggeli nap színeiben pompázik, vastag ezüst bokaláncuk megcsillan a szárijuk alatt. Karkötõik csilingelve táncolnak rajtuk, ahogy elsétálnak s gyermeki egyszerûséggel Krisnának énekelnek.

      Azonban az indiai kultúra lényege mélyebbre nyúlik e külsõdleges megnyilvánulásoknál. Emelkedett lelki filozófiára épül, melyet azok, akik nem állnak készen arra, hogy mélységeibe hatoljanak, sosem érthetnek meg. A megértést az a negatív propaganda is nehezíti, amivel a nyugati tudósok az indiai kultúrát és vallást illetik több mint kétszáz esztendeje.4

      Az európaiak azzal próbálták igazolni erõszakos zsarnokságukat India felett (melyet a "bennszülöttek civilizálásának" neveztek), hogy az ország örökségét babonaként bélyegezték meg. Erre jó például szolgál Abbi Dubois, a Dél-Indiában a 18. század végén és a 19. század elején élt francia misszionárius "A hinduk viselkedése, szokásai és szertartásai" címû mûve. Dubois alaposan megfigyelte és feljegyezte az indiai élet minden szövevényes részletét, és 770 oldalas munkája olyan érdekfeszítõ, hogy egyre több kiadást ér meg. Dubois azonban bigott volt, aki csak a szemével, s nem a szívével látott. Közeli kapcsolatot alakított ki az emberekkel, belül azonban a végsõkig lenézte õket. Úgy tartotta, hogy fejlõdésükre az egyetlen remény nem csupán az, ha megtérnek és keresztények lesznek, hanem ha teljesen nyugati hatás alá kerülnek és elutasítják a tradíciójukat.

      Hívõ keresztényként Dubois aligha láthatta elõre, hogy a nyugati ember istentelenebbé válik, mint azok a pogányok, akiket õ civilizálni akart. A nyugati ember lelkesedése azonban nem csappant aziránt, hogy a tudomány és a technológia formájában rá-erõszakolja legfrissebb bálványait a civilizálatlan emberekre.

      Egészen mostanáig úgy hitték, hogy a tudományos fejlõdés a földi paradicsom beharangozója. Egy, a United States Information Service által 1965-ben közzétett könyv kijelenti: "Az alatt a rövid idõ alatt, mióta India elnyerte függetlenségét, hatalmas lépéseket tett afelé, hogy biztosítsa állampolgárai számára a modern élet áldásait. Az egészségügy, az oktatás, az ipar és a fejlesztések terén India nagy léptekben halad elõre. Változások történnek és történni fognak India falvaiban is – nem a vidéki élet békéjének és méltóságának elpusztítása céljából, hanem hogy mindezt még biztonságosabbá tegyük. A változás a küszöbön áll. A falvak számára felcsillant a reménysugár."

      Napjainkra azonban nyugaton néhányan ráébredtek arra, hogy hiba volt az úgynevezett "fejlõdõ országokra" ráerõltetni a saját gazdasági rendszerüket és értékeiket. Amint az emberek alternatívákat keresnek, hogy megmeneküljenek e lélekölõ civilizációtól, úgy emelkedik ki az indiai kultúra jelentõsége a sárból, ami alá a Nyugat próbálta temetni. Maguk a nyugatiak vállalják a vezetõ szerepet abban, hogy felhívják a figyelmet a legrégebbi emberi civilizáció értékeire.

     Srila Prabhupáda – az ISKCON. lapító ácárjája és a védikus kultúra legkiválóbb képviselõje a modern korban – tudatában volt az emberi társadalom hibáinak, és arra törekedett, hogy a védikus kultúra gyökeret verhessen, s hogy ennek mintájára a lelki értékeket az egész világon életre lehessen kelteni.

      "A védikus kultúra tökéletes az emberi társadalom számára. Tökéletes kultúra. Nektek is e szerint kell élnetek, s akkor boldogok lesztek. Az egész emberi társadalom boldog lesz, mindenhol a világon. Emberi lényként, nem pedig kutyák és macskák módjára élni – tudomány. Ez a védikus kultúra. Mindenki boldog benne. De akik követik a védikus alapelveket, még boldogabbak, mint mások."

      "Mivel mindenhol ªsudrák" társadalma van, zavarodottság uralkodik. Nincs agy. Csak "akarok, akarok, akarok, akarok". A brahminikus kultúrában azt látod, hogy még egy nagyon szegény bráhmana is boldog – pedig nincs jövedelme, még biztos élelme sem. Boldog a tudása miatt. Elégedett magában. Ha nincs mit ennie, azt gondolja: "Ma Krisna azt kívánja, hogy ne kapjak enni. Akkor ez Krisna örömére szolgál. Krisna egye."

      "Megpróbáljuk bevezetni a valódi civilizációt. Jelen pillanatban egyáltalán nem beszélhetünk civilizációról. Csak kutyák és macskák harcolnak egymással. Ez nem civilizáció. Ateisták és démonok uralkodnak. És mivel nagy-nagy felhõkarcolóik és sok autójuk van, India áldozatul esett nekik: "Ilyen autó nélkül, ilyen felhõkarcolók nélkül nem érünk semmit." Tehát próbálják utánozni. Elfelejtették saját kultúrájukat, a legjobb kultúrát, a védikus kultúrát. Tehát ez az elsõ alkalom, amikor megpróbáljuk legyõzni a démonikus kultúrát a védikus kultúrával. Ez az elsõ alkalom. Ezért nagyon jó, hogy csatlakoztatok ehhez a mozgalomhoz. Ha boldoggá akarjátok tenni az emberi társadalmat, adjátok nekik a Krisna-tudat kultúráját."

      Indiában, utazásaim során gyakran lenyûgözött, milyen magas rendû kultúra jellemez néhány olyan családot, akinél laktam. Mivel én magam faragatlan mlecchaként nevelkedtem, néha zavarban voltam ilyen finom, kulturált emberek között, különösen mert sádhuként tiszteltek és szolgáltak minket. Illendõen és kulturáltan viselkedtek, mégis alázatosan: nyoma sem volt bennük affektáltságnak vagy sznobizmusnak. Családi életük rendezett volt és elégedettséget sugallt, olyan szinten, amilyet nyugaton sosem láttam.

      Az indiai gyerekek például szó nélkül engedelmeskednek a szüleiknek. Többször vendégeskedtem jómódú üzletembereknél, akik már maguk is nagyapák voltak, mégis habozás nélkül, örömest engedelmeskedtek saját apjuknak.

      Ismertem egy szanszkrit professzort, akit néha-néha meg is látogattam. Hosszú pályafutása során sok ezer diák mentora volt, ám jól ismert és szerte Orisszában nagyra becsült tudós létére mégis ragaszkodott hozzá, hogy a földre boruljon elõttem, bármennyire is próbáltam megakadályozni. Nem akarta hagyni, hogy viszonozzam a hódolatát, bár láthatóan örült, hogy a szándékomban állt. Családi hátteremet és múltbéli tetteimet tekintve igencsak alacsonyrendûnek és visszataszítónak számítottam, különösen vele összehasonlítva. Csupán néhány szót tudtam szanszkritul, és korom alapján a fia lehettem volna, õ azonban csak a jót látta bennem: "Bármilyen is a múltja, sannyási, ezért méltó az imádatra. Lemondott az anyagi élvezet minden formájáról Sri Hari imádata kedvéért. Minden mûveltségem ellenére én családos vagyok, kötõdöm az anyagi világhoz. Fejet kell hajtanom elõtte."

      Annak eredményeképpen, hogy ilyen emberek között éltem, mélységeiben megismertem az indiai civilizációt, és felismertem, mennyire életközeli. Az "indiai kultúra" ettõl kezdve nem csupán könyvekben leírt elmélet volt számomra, nem csupán különös és elavult szokások tömkelege, melyek hallatán felcsillan a vágyakozók és az antropológusok szeme. Nagyrabecsülés ébredt bennem e valódi emberi kultúra értékei iránt, és megértettem, hogy még az általam vallott és gyakorolt emelkedett filozófiai eszmék is tökéletlenek e kultúra nélkül.

      A Bepillantás India hagyományos életébe segítségével képet nyerhetünk arról, milyen volt az élet Indiában nem is olyan régen, a modernizáció elõtt. Többé-kevésbé elégedett emberek képe bontakozik ki elõttünk. Nem voltak súlyos szociális vagy pszichológiai problémáik, s az élet alapjában véve pontosan úgy folyt, ahogyan több ezer éve óta. Ami pedig a legfontosabb, egy olyan társadalmat ismerhetünk meg, melynek tagjai tisztában vannak a lélekrõl és Istenrõl szóló tudásnak, és ez a tudás alkotja erkölcsük, családfelfogásuk és oktatási eszményeik alapját.

      Ennek a könyvnek az a célja, hogy megossza tapasztalatait és megvalósításait az indiai kultúráról különösen azokkal, akiknek kevés lehetõségük nyílik arra, hogy elsõ kézbõl ismerkedjenek meg vele. A Bepillantás India hagyományos életébe nem próbálja az in-diai kultúra minden aspektusát elemezni, és nem is ahhoz akar tanácsot adni, hogyan lehetne újjáéleszteni a mai, megváltozott körülmények között. Szándéka az, hogy érzékeltesse, milyen is volt az élet akkoriban, s mindezt abban a reményben, hogy esetleg elõsegíti a védikus kultúra életre keltését egy olyan környezetben, mely vészesen mentes minden értéktõl. Bár a védikus életmódról írni sokkal könnyebb feladat, mint alkalmazni azt szerte a világon, az elsõ lépés mégis csak az, hogy figyelmünket a témára irányítjuk.

      Srila Prabhup§da gyakran hangsúlyozta, hogy a földmûvelés mindent megad, ami az élethez szükséges. Azt akarta, hogy szerte a világon ideális gazdálkodó közösségek létesüljenek: a Krisn-tudat szolgálna alapjukként, fennmaradásukat a földmûvelés, a tehéntartás és a Krisnától való függés biztosítaná, mottójuk az "egyszerû életmód, emelkedett gondolkodás" lenne, életmódjukat pedig a védikus kultúra határozná meg. A Bepillantás India hagyományos életébe segíthet az ilyen közösségek alapító atyáinak és anyáinak a helyes szemlélet elsajátításában, és irányvonalat adhat nekik. Irányadó lehet azok számára is, akik az alternatív életmódok kaleidoszkópjában keresgélnek, hiszen ez a kultúra már kiállta az idõ próbáját.

      Azt is reméljük továbbá, hogy az indiai olvasókat is rádöbbenti saját kultúrájuk értékeire és mélységére, és arra ösztönzi õket, hogy inkább térjenek vissza kulturális gyökereikhez, mint hogy ostobán a Nyugatot majmolják. A Bepillantás szociológusok, antropológusok és mindenki más érdeklõdésére is számot tarthat, aki bõvíteni kívánja tudását az emberiséget illetõen.

      A könyv elsõ része visszaemlékezés Nyugat-Bengálban és Bangladesben töltött éveimre. Akik számára ismerõs az indiai kultúra, észre fogják venni, hogy a bengáli élet leírásának egyes vonásai egész Indiában fellelhetõk, míg mások kifejezetten csak Bengálra jellemzõek. A könyv többi fejezete riportokat tartalmaz olyan ISKCON bhaktákkal, akik hagyományos környezetben nevelkedtek. Úgy tûnhet, bizonyos gondolatok ismétlõdnek az interjúkban, mégis mindegyik sajátságos látásmódot és megvalósítást tükröz.

      Sok olvasó számára az itt használt kifejezések és fogalmak jó része ismeretlen lesz, ennek ellenére nem próbáltam részletes magyarázatot fûzni minden fogalomhoz. Arról például, hogy mit jelent a sri vaisnava kifejezés, doktori disszertációt lehetne írni. Ahogyan a modern antropológusok is vallják, ahhoz, hogy valaki igazán megértsen egy kultúrát, benne kell élnie. Mégis, azok az olvasók, akik elég türelmesek ahhoz, hogy végigolvassák ezt a könyvet, legalább ízelítõt kaphatnak abból, milyen is volt az élet a hajdani Indiában. "

Bhakti-vikása Svámi

  Akkor folyt köv…

Rádhe-Rádhe!