Menü

Isten engedélye nélkül egy fűszál sem mozdulhat


Nagyon nagy volt a Nityanandás 24-órás Bhajan itt Budapesten, de ahogy ezt a videót nézem, az Egri fesztivál sem volt kutya.

Sokan hívtak, hogy menjek velük az Egri fesztiválra, majd sokan kérdeztétek, hogy miért nem mentem…

Az ok egyszerű. Ki vagyok még tiltva Egerből és amíg ez nem változik megkértek, hogy ne menjek arra. Hát ezért. Sajnos csak egy sértő kutya vagyok és ezért oly nagy bűnt követtem el, hogy már több mint egy éve kimaradok az efféle mulatságokból…

Egy emlékezetes pillanat története:
Sosem fogom elfelejteni azt a hajnalt, mikor bepakoltak a furgonba a kis motyómmal, aztán meg kiraktak valahol Pesten az autópálya mellett…

Még sötét volt és épp pirkadni készült, mikor egyszer csak a fagyos hangulatú rideg út véget ért és megállt az autó. Két kísérőm akik valamit venni készültek a konyhára, közölték velem, hogy na itt kell kiszállnom, mert beljebb ők nem mennek a városba. A motor halkulása és a sebesség csökkenés belém ivódott érzésként tört fel, hogy megérkeztünk a helyre, ahol azon a napon Srila Prabhupáda könyveit fogom osztani… De most gyorsan tova is illant, hogy helyét egy sokkal ridegebb érzés vegye át.

Kiszálltam, majd kivettem a táskámat és dermedten meredtem a jövőbe.
Annak idején mikor beszálltam tudtam, hogy így lesz és úgy is kifognak rúgni innen is. Sőt mondtam is, hogy bizony, ha másfél évig itt leszek akkor az már egy nagy előre lépés. Aztán persze mondták, hogy ne vicceljek, itt végre otthonra leltem és minimum 4 évet le kell húznom, és ha akarok akkor sem fognak elengedni… Hát én aztán nem akartam, hogy elengedjenek…

De most ugyan ez a száj mondta, hogy mennem kell …
Nem fájt, mert tudtam, hogy úgy is így lesz. Ez van. Látom a jövőt (a fenébe is. Legalább magammal kapcsolatban minden képpen). Persze sokan nem hisznek nekem. De hát kit érdekel?

Csak álltam ott a buszmegállóban, meg néztem az erősödő forgalomban tovatűnő járgány után, hátha kigyulladnak a féklámpák és kinyitják az ajtót, hogy kidugja a fejét az a cinkosan mosolygós arc és azt mondja: "-Na jó, csak rád akartunk ijeszteni, gyere ugorj be…". Csak reménykedtem, hogy hátha mégse látom a jövőt és nem tudom a sorsom és most másképp lesz mint ahogy lennie kell…

De nem gyulladtak ki a lámpák, és nem fékezett a furgon…
Sőt, egyszer csak eltűnt a szemem elől, mintha soha nem is vitt volna sehová. Eltűnt mintha az az elmúlt pár év amit együtt töltöttünk különböző falvakban, Svédországban, csupán kósza álmok lettek volna. Eltűnt, mintha azt a rengeteg mulatságot, nevetést, és mókát semmissé tette volna az az egyetlen bejegyzés amit egyszer véletlenül megírtam ebbe a k***szott blogba, mert rossz kedvem volt és semmi más megoldást nem találtam lelkem keserűségének enyhítésére. Mintha azok akik eddig apáim, anyáim, fivéreim, nővéreim és húgaim lettek volna, hirtelen sosem látott vadidegenekké változtak volna néhány meggondolatlan szó hatására…

Aztán a tovatűnő furgon helyét a pitymalló hajnali égbolt és a körülöttem éledő pokoli város látványa vette át egyik pillanatról a másikra.

Meg egy újabb érzés. Az érzés a kérdéssel, amit már oly sokszor feltehettem: "-Ok Krisna, itt vagyok, fogalmam sincs hová menjek, fogalmam sincs mihez kezdjek, csak a szolgád vagyok, úgyhogy legalább egy kánya kárrintson egyet valamerre, hogy merre induljak tovább… "

De most nem jött egy telefon sem, és nem küldött egy kedves ismerőst sem. Kettesben maradhattam a kétségeimmel. Aztán felszáltam egy buszra, és kezdetét vette egy újabb utazás egy újabb történettel, újabb csalódásokkal és megértésekkel.

"Egy fűszál sem mozdulhat"
Közben meg mosolygok, nevetek az élet és Isten dolgain, s lassan megértem, hogy a kétségeim csak hitem gyengeségéből fakadnak, hiszen véletlenek nincsenek és a nagy égi rendező már ismeri a történet befejezését is aminek magam csak épp egy fűszála vagyok egy hatalmas mezején és aminek, hogy ne legyen olyan unalmas és akadjon benne izgalom bőven most épp egy drámai pillanatához érkeztem.

Aztán megvonom a vállam, mire a különféle harci eszközök "örök társaim" baráti hangon megcsörrennek a tokban, megnyugtató súlyukkal  a vállamhoz simulva, és utazok tovább és csak tovább és tovább egyik történetből a másikba… :)

Ilyen ez, így megy. Csak egy biztos. A változás. :)

Gouranga