Menü

Jégvihar, avagy életem második legdurvább története! (Nepáli Napló4)


Szerettem volna a kézzel lejegyzetelt nepáli élményekből egy teljes naplót kidolgozni, úgy ahogy azt a svéd, vagy az indiai út során tettem, de sajnos ez a projekt nem akar össze jönni. Az első négy napot, eseményt megírtam, és hát a java még csak ezek után kezdődött… Ma pont van időm írni úgy hozta az élet. Ennek nagyon örülök, mert imádom levésni a gondolataimat, abban bízva, hogy valakinek, talán neked segíthetnek a kalandjaim, ha másban nem, hát abban, hogy ne kövesd el ugyan ezeket a hibákat.

Harci szerzi Nepálban a Himalayaban

Szóval az elején érdeklődve teli indultam Nepálba, hogy aztán gyorsan megpróbáljak beolvadni a megérkezés után, majd egyből a sűrűjében találtam magam egyhalottégető kellős közepén, hogy utána megértsem ki is vagyok valójában, és azon a szent helyen ahol Buddha fogát őrzik, miként emlékeztem vissza arra ami és aki előző életemben voltam. (Ugyan azokkal a helyszínekkel amiket egy előző életes utazás során is láttam.)

Bár ezek még csak az első napokban történtek, mint olvashattad őket, elég intenzív nyomot hagytak bennem, hiszen akkor és ott lejegyzeteltem, majd itthon begépelhettem neked ezeket a történeteket benyomásokat, érzéseket. Pedig a java még csak ez után következett. Eredetileg egy könyvet, vagy legalább egy 50 oldalas kis szösszenetet szerettem volna írni a Nepálos élményekből, melyeknek ez az első négy története lett volna és szépen apránként írtam volna meg a többi kis kalandot, de aztán valahogy az élet úgy hozta, hogy nem sikerült ezt az utat teljesen megosztanom, csak itthon vár az íróasztalomon az eredeti kézirat, hogy egy nap majd talán.

 Harciszerzi a és a nepáli csoport 2010

De nem ma. Mert úgy döntöttem, hogy elengedem a dolgot, és feltárok egy történetet az egész útból, ami számomra a legmeghatározóbb élmény volt, azt a kis túrát, ahol megtudhattam, hogy miért is születtem meg ismét ezen a földön és mi a dolgom.

Kérlek ne haragudj, hogy nem írom meg azt, ahogyan a Jeep tetejébe kapaszkodva ralliztam a Himalayaban egy sziklasivatagon át, hogy miként mentettem meg azt a 20-30 shalagramSilát (mágikus kövek, akikre azt mondják, hogy ők maguk Isten különböző formái, akikkel azóta is együtt élek) attól, hogy összetörjék őket a helyiek, hátha aranyat lelnek a közepükben. Vagy miként meneteltünk egyik faluból a másikba egy szent folyó medrében, ahol ezek a különleges kövek megbújnak, hogy az arra érdemesek előtt feltárják magukat, és hogy azt sem írom meg, hogy miként találkoztam Nepál Istennőjével Kumarival, a hét éves Istennővel, aki elzártan él a palotájában, meg azt, hogy Ki is az a Gorakhnátha, a Gurkák, Nepál Legendás Gurka Kommandósainak ősatyja. De ezeket megírás híján, személyesen mesélem majd el talán egyszer amikor el jön az idő. Na meg persze a szent hely is megérne egy misét, ahová egyszerre járnak a Saiviták, Buddhisták, Hinduk, mert mindannyian szent zarándok helynek tartják Muktinath 3.700 m-en van  (Ahol már semmilyen növény nem nő meg, kis hazánk legmagasabb pontja pedig 1.014 m)  van 108 db fa, melyek mindegyikének gyökerénél ered egy-egy forrás, és hogy milyen legendája, története van ezeknek a fáknak. Sőt nem írok, a talán ettől is sokkal izgalmasabb,  ettől a helytől pár száz méterre lévő tó, aminek a közepén ég egy láng, már vagy több ezer éve… (Na meg persze, hogy az hogyan került oda)

Tehát ezeket a történeteket mind-mind átugranám, pedig van tanulság meg megdöbbenés bennük bőven, nem csak nekem, hanem talán te is izgalmasnak találnád őket. Átugrom csak azért, hogy elmondjam neked, mi történt velem akkor amióta azt mondom, hogy már tudom bármi történhet, nincs mitől fénem…

2011.05.13. Jégvihar.

Muktinatha egy szent zarándokhely a Saiviták, a Buddhisták, és a Hinduk számára is. Többféle történet is van, hogy miért, de ezt talán majd egyszer egy tea mellett, hiszen a helynek érezhetően valódi misztikus ereje van. Nem mondanám ezt, ha nem történt volna velem meg az alábbi kis történet.

 Harciszerzi Nepálban edz egy trópusi vihar után

Szóval a kis csapatunk úgy döntött, néhány kivétellel, hogy a 3200 m magasan fekvő településről el jutunk az 5400m-es Thorungla nevű hágóra, ami mindenféle engedély, meg felszerelés nélkül a magunk fajta sima mezei halandóknak is elméletileg könnyedén megközelíthető.

Úgy volt, megbeszélve, hogy hajnali 5 kor indulunk, mert hát ugye mégis csak 2200m-t kellett menni felfelé, és nehogy már ránk esteledjen a hegyen. Nekem egészen eddig a pillanatid semmi bajom nem volt, de ezen a reggelen úgy keltem, hogy taknyom nyálam egybefolyt, és láztól szédelegtem. Mivel mint kísérő voltam jelen, meg mivel nekem volt az egyik legnagyobb pofám, hogy simán felmegyünk, így úgy éreztem nem volna szép a többiekkel szemben (Na meg a büszkeségem sem engedte), hogy legalább ne induljak el az úton felfelé.

Neki is vágott hát a csapat, de már az elején széthúzódott a mezőny, és a fittebbek előre húztak, én meg az idősebbekkel lemaradtam, sőt még az idősebbek mögött is, és egy speciális Reiki (Japán energia gyógyászat) kezelve magam, szó szerint tyúk lépésben araszolgattam felfelé. Alig vártam, hogy mindenki elfáradjon, és elinduljon vissza felé, és akkor nekem sem kell tovább menni. Persze jó társaságom volt, L bácsi, aki amúgy nyugdíjas éveiben jött velünk kirándulni, de a titkos szolgálatnak dolgozott 20 évig, rendszerváltás előtt és után egyaránt. Ő mesélt néhány izgalmas történetet menet közben. (Na meg mikor hazajöttünk, volt neki vagy 4000 képe, és 8 óra videó felvétele, úgy, hogy soha senki nem látott nála fényképező gépet, meg kamerát sem.)

Fel is értünk 4200m magasra, ahol egy kis vendégház volt, ahol egy család élt és várta a megszállni vágyókat. Eddigre már egész jól megszoktam, hogy rosszul vagyok a Reikinek hála, de persze már nagyon vártam, hogy vissza mehessek aludni a kis ágyacskámba, mert mindettől függetlenül locsogott az orrom, és lázam is volt, sőt ahogy leültünk pihenni a többiekkel, elkezdett rázni a hideg is.

Aztán a felkelő nap lassan ránk eresztette sugarait, és fergeteges látvány tárult a szemünk elé, amiben gyönyörködtünk is rendesen. Legnagyobb örömömre, úgy döntöttek a többiek, hogy vissza fordulnak és így én is azt éreztem, hogy teljesítettem a maximumot amit ebben az állapotban ki érdemes hozni magamból, és vissza térnék velük én is. Főleg, hogy eddigre felért utánunk az a fele is a csapatnak akik nem értek oda reggel 5-re az indulásra, és így velük csodáltuk tovább a tájat és beszéltük meg, hogy ennyi bőven elég volt ebből mára.

Reggel 8-ig nem sütött be a szurdokba a nap a két oldalon emelkedő magas hegyek miatt, de egy fél óra alatt szépen felmelegedtem én is. Persze ettől még nem éreztem túl rózsásan magam, de most már legalább tudom, hogy csak front érzékeny vagyok. Mert a következő pillanatban el kezdett szakadni a hó… Először meglepődve, nevetgélve fogadtuk a pihéket, aztán ahogy egyre komolyabban kezdett esni, lett nyilvánvaló számunkra, hogy előbb jött a monszun, mert ebben az évszakban ennek nem szabadna így lennie, és jó lenne minél gyorsabban lehúzni a hegyről.

Mivel páran előre mentek, GauraNáráyana azt mondta, hogy menjünk csak vissza, ő meg majd megvárja őket, hogy mindenki biztonságosan leérjen biztosan. Én meg mondtam, hogy fantasztikus ötlet, megvárom vele őket. (Mert még kész voltam és ücsörögtem volna kicsit.) Erre mondta, hogy akkor ő lekíséri a csapatot, és én várjam meg a többieket.

Szép lassan el is tűnt mindenki, én meg ücsörögtem 4200m magasan a hóesésben, ami kezdett egyre nem viccesebb lenni, és a rosszullétbe kezdett bele ékelődni az is, hogy fázni kezdek. Szerencsére valamiféle előrelátásból fakadóan, amit mások csak nemes egyszerűséggel paranoiának neveznek, volt nálam még plusz pulóver, meg nadrág, meg kendő, úgyhogy mindent felcsavartam magamra amit csak a táskámba találtam, és hogy ne fázzak tovább, úgy döntöttem, hogy elindulok a többiek elé. 4 ember volt fent a csapatból, abből 1 volt az aki azért jött el, mert meghívtam, és ismertem a szüleit is.

Aztán ahogy egyre csak bandukoltam felfelé, persze még mindig csak tyúklépésben, találkoztam jó néhány csapttal, akiket kísértek lefele a serpáik, és minden áron próbáltak engem is meggyőzni, hogy ne felfelé menjek, mert bazi nagy vihar van. Én meg csak mondtam neki, hogy 4 embert keresek, és amíg meg nem találom őket, addig bizony le nem jövök. Ahogy így haladtam felfelé és ahogy egyre ritkábban találkoztam ilyen kis csapatokkal, akik a hágó túl oldaláról érkeztek és próbáltak levinni magukkal kezdett el tudatosodni bennem, hogy hol is vagyok és mit is csinálok.

Aztán egyszer csak el állt a hó, és megint kisütött a nap. Én meg ennek örömére úgy döntöttem, hogy akkor már megyek tovább és megtalálom a többieket. Mert egyébként ez egy sok ezer éves só karaván útvonal, ahol régóta mennek át a kereskedők, de régen, és állítólag még ma is, vannak hegyi rablók, akik az errefelé kódorgó turistákat rabolgatják kifelé, hiszen a Himalaya bazi nagy, és aki egy kicsit letér az útvonalról, az többet nem jön vissza, a hulláját meg nem nagyon fogja keresni senki, meg megtalálni sem nagyon. Még jött pár csapat a túloldalról, akiket kérdeztem a társaimról, és ők mondták, hogy igen látták őket felfelé menni.

Az új cél, hogy van kikért felmenni, megtöltött némileg energiával, és bár továbbra is „Reikiztem”, sokkal gyorsabban tudtam haladni felfelé. Persze 50 lépésenként így is meg kellett állnom, mert hát mégis csak 4600 körül lehettem, amiből ha kivonom a 3200-at ahonnét indultam, akkor megkapom, hogy 1400, amiben a 400m-es megengedett napi magasságszint váltás meg van 3,5-ször. (Azt mondják, hogy 400m-enként el kell tölteni egy napot abban a magasságban, hogy a szervezet hozzá szokjon a nyomás különbséghez.)

Aztán egyszer csak megint beborult, és el kezdett esni a hó. Még kicsit mentem tovább, de aztán leültem a kimerültségtől egy sziklára, és legnagyobb örömömre, megpillantottam egy 4 tagó csapatot, akik a szembelévő sziklán ereszkedtek lefelé éppen, és pont olyan színű kabátokban voltak, mint akiket kerestem. Ennek úgy megörültem, hogy itt ültemben el kezdtem sírni örömömben, hogy milyen jó, hogy nem kell itt meghalnom ezen a kőkupacon, és meg vannak a többiek is. Még sosem sírtam örömömben, így érdeklődve vizsgáltam az érzést, és a forró könnyeket amik az örömtől hullanak a szemből. (A bánattól hideg könnyek jönnek…)

Aztán ahogy közelebb értek, én meg arra ébredtem hirtelen, hogy ott vannak, akkor vettem csak észre, hogy megcsaltak az érzékeim, mert ezek bizony Franciák voltak, nem az én Magyar barátaim.

ebből arra engedtem következtetni, hogy akkor még Isten tartogat nekem tanításokat a hegyen és tovább indultam felfelé.

Aztán egy órát totyogtam felfelé, amikor egyszer csak szembe jöttek velem az egyik fiú, meg lány, akiket kerestem a négyből. Bár V, aki amúgy egy bírónő, és G aki amúgy egy rettenetesen nagy vállalat pénzügyi igazgatója, látták rajtam, hogy nem vagyok csúcs formában, megegyeztünk, hogy valakinek csak fel kell menni a többiekért, mert hát mégis csak egy csapat vagyunk. Adtak szőlőcukrot, vizet, meg egy fejlámpát. Megígértették velem, hogy délután 2-kor legkésőbb elindulok lefelé, nehogy rám esteledjen a hegyen, mert az kicsit sem lenne vicces, de végül sikerült velük megalkudnom egy 3-as visszavonulóban.

Így folytattam az utamat, ahol egyre jobban lehangolt a tudat, hogy a világ legmagasabb hegységében vagyok egyedül, lassan 5000m magasan, szakad a hó egyre durvábban, és órák óta nem találkoztam senkivel. Szerencsémre mindig sikerült megtalálnom a következő útjelző póznát, de az egyedüllét és a csend, meg a tudat, hogy ezen a dombon évente elég sokan meghalnak, nem engedte, hogy örüljek.

Aztán 5000m magasságban jártam kb amikor azt vettem észre, hogy nem látok semmit, és egy durván sűrű viharfelhő kellős közepén vagyok, amiből a jég szokott esni odahaza. Persze a 700m max magasságú kis hazámban ez a felhő, csak egy viharfelhő lett volna, de ez itt volt körülöttem, olyan sűrűséggel, hogy ha kinyújtottam a kezem, nem láttam az ujjaimat. Amitől igazán különleges volt a helyzet, az a jégvihar ami körülöttem a felhőben tombolt. Tépte a ruhám valami szél, ami nem tudom honnan fújt, talán nem is az volt, meg verte a fejem, a borsó nagyságú jégzuhé.

Nem nagyon volt időm azon agyalni, hogy na most aztán benne vagyok a cuccban, hogy akkor ez itt a Himalaya ahol minden évben meg hal pár száz, ha nem több ember, hanem minden idegszálamra és addig összegyűjtött tudásomra szükségem volt, hogy talpon maradjak és ne szakadjak le valamelyik ösvény szélén egy szakadékba. Eszembe jutott az összes mesterem, kezdve öregapámmal, aki kb 6 évesen tanított, hogyan kell járni a kertben a frissen locsolt ágyások között, Csababá, aki kitartásra és becsületességre nevelt, Gyuri sensei, aki járni tanított, meg minden más Ninjutsu oktató, akik elég magas szintre jutottak ahhoz, hogy technikákon kívül a sima hétköznapi járásról is el tudjak beszélgetni velük. Eszembe jutott Davor Sensei, aki a legutóbbi szemináriumon arról beszélt, hogy ha kíváncsi vagy arra, hogy mit tudsz, akkor eddze a természetben, mert a természetnél jobb tanító nincs. Meg egy másik történet is, amikor Dean Sensei mesélte, hogy a háborúban aknára lépett, és hogy legurulta, de elvesztette a lábát, és hogy miként kúszott vissza a táborukba.

Szóval arra gondoltam, hogy ez elég kemény vihar, és helyzet, de ha én ezt gondolom erről, akkor mi lehet azzal a lánnyal meg fiúval akiket keresek. Mert hogy ők nem edzettek ennyit, és nem voltak ott a szemináriumokon sem, szóval minden bizonnyal nekik sokkal ijesztőbb a helyzet, mint ahogyan az elmém arról próbálja meggyőzni az intelligenciámat.

Ekkor elkezdett remegni az összes végtagom, ami cseppet sem volt kedvező előjel, főleg mert kezdtem szépen lassan elveszíteni az uralmat a testem felett. Épp egy szakadék szélén álltam, így csak egy dologra kellett összpontosítanom, hogy amikor elkezdek dőlni, mert nem bírom tartani magam a lábammal az oxigén hiánytól, akkor ne lefelé, hanem a befelé, a hegyfal felé dőljek… Ezt sikerült is kivitelezni, és ahogy elzuhantam, ismét a koncentrált teljes tüdős jógalégzéshez folyamodtam segítségül, hogy a ritka viharverte levegőből minél több oxigént tudjak juttatni a megfeszülő izmaimba, amik épp feladták a szolgálatot.

Ahogy lassan elmúlt a remegés, megint sírógörcsöt kaptam. Most azért, mert nem akartam akkor és ott meghalni azon a kietlen helyen. Azért imádkoztam, hogy nem baj, ha meghalok, de legalább ne itt, és így, teljesen értelmetlenül. Mert ha én egy átedzett élettel így küzdök, akkor mi lehet azokkal akiket keresek vajon…

Aztán elmúlt és arra ébredtem, hogy indulhatok tovább. Persze a jégvihar tombolt tovább, és én meg egyre durvábbnak éreztem a dolgot, de már nem aggódtam azért, hogy meghalok.

Mentem tovább, és 5200m –en, ahol egyre nagyobb jégdarabok kopogtak a fejemen, úgy, hogy egy vízhatlan hegyi kabát kapucnija, egy sapka, és egy gamsából kötött turbán is volt a fejemen. Aztán egyszer csak egy fennsíkra értem. egy hatalmas kőfennsíkra, ahol minden tele volt kőkupacokkal.

Továbbra sem láttam messzebb 1 m-nél, de szerencsére jött egy nagyszéllökés, és a sötét, folytogató felhőt mintha felhígította volna. Aztán jött még néhány ilyen széllökés, meg valami fény is szűrődött, amire azt gondoltam, hogy a napfény próbál beszúrni a hömpölygő viharba. egyszer csak néhány alakot vettem észre. Ahogy tudatosult bennem, hogy az egyik ilyen alak kővel éppen agyon dobálja a másik kettőt, egy világ robbant fel bennem. Hála a karavánútvonalon működő banditás történetnek, gyorsan össze állt a kép, hogy itt most a barátaimat gyilkolják halomra sziklákkal, és rabolják ki őket, hogy aztán a hulláikat ledobálják valamelyik szakadékba, hogy soha többet ne akadjon senki a nyomukra.

 2. rész

Ordítva kezdtem rohanni az alak felé, de a hatalmas felhő, és magas páratartalom nem engedte a hangomat hangosan kijutni a számból. Így ledobáltam a hátizsákom, meg a narancssárga dzsekimet az egyik útjelző pózna mellé. Jobbnak tűnt az alatta lévő barna „terepszínű kapucnis pulcsi”, meg elő kaptam a Kathmanduban szerzett Kukrit, és azzal indultam vadászni és megkeresni a barátaimat. Az volt az érdekes, hogy a szervezetem egy pillanat alatt váltott át „elfogó vadász” üzemmódba, úgy, hogy semmi nyoma nem volt semmiféle rosszullétnek innentől. sőt… Lopakodó, kúszó futással kommandóztam a sziklák között, a szakadó jégben.

Persze akkor ez egy kicsit sem érdekelt, mert kerestem a gyilkosokat, meg a barátaimat. Negyed óra aktív átfésülés után, amikor nem találtam semmit és senkit.

Aztán mivel megígértem, hogy háromkor elindulok lefele a hegyről, felöltöztem, és elindultam. Út közben elkapott még pár sírógörcs. Hol azért, mert nem találtam meg a többieket, hol azért, mert nem akartam itt fent meghalni, hol meg csak úgy szórakozásból. Igazából olyan állapotba kerültem, hogy képes voltam bármiért sírni. Nagyon élveztem a helyzetet, mert már évek óta nem tudtam sírni, és jól kibőgtem magam lefele jövet. Hóviharban sírni bármiért, az valami fantasztikus érzés…

Na de a felhő  nem nézte jó szemmel, és még egy fokozattal durvábba váltott, és most más olyan csúszós kis jéggolyókat kezdett el bombázni nekem, amiktől egyre síkosabb lett, az amúgy  is felázott talaj… Nekem nem volt kedvem semmi máshoz, mint csak legszívesebben leültem volna egy kőre, és zokogtam volna pár napon át, de kijózanított az egyre erősödő szél.

Így gondoltam, most már úgy is mindegy, és meghúztam a felszerelésemet a hátamon, becipzáraztam minden zsebet és felidéztem azt a futási módszert, amit a Sherpától láttam itt Nepálban, ahogyan ők futnak a sziklákon. És elkezdtem futni lefele. kb 10 perc volt, mire teljes biztonsággal ráéreztem a technikára, és már érezni kezdtem a köveket is, hogy melyikre lehet, meg melyikre nem, és azt is hogyan lépni.

Ezzel a technikával azt az utat, amit hajnali 5-től délután 3-ig, 10 óra alatt tettem meg, körülbelül egy óra leforgása alatt leszaladtam.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert ugye az egy óra futás lefelé is izgalmakkal teli volt. Mert hát fél óra alatt már úgy tudtam futni, hogy a tájat néztem, és élveztem ahogy kifutottam a hatalmas vihar felhőből ami közben el is mozdult egy kicsit, és így a vissza fele utamon már nem volt vihar ott ahol feljöttem. Hanem valami csodavilágban találtam magam, mert a lenyugodni készülő nap, pont besütött a felő és a hegy közé, amin olvadoztak az apró jég golyók, és ettől fantasztikusan csillogott minden és olyan volt mintha valami mesebeli tájba érkeznék, mert ugye felfelé csak a sziklákat láttam, de lefelé már lehetett látni a távolban a zöldellő apró völgyeket.

Persze a körülményekhez képest bevésődött  a pillanat, de csak nem tudtam túl tenni magam, hogy meghaltak azok akiket kerestem.

Aztán a következő pillanatban észrevettem, hogy öszvér háton vágtat utánam 2-3 Nepáli fickó, meg két dagadt turista lány velük, cowboy kalapban. Persze semmi perc alatt összeraktam a képet, hogy biztos ők ölték meg a barátaimat, és most azért vágtáznak lefelé utánam, mert rá jöttek, hogy láttam őket és most engem is el akarnak tűntetni, hogy ne legyen szemtanú. Bár teljesen rendbe jöttem a Reikinek, meg a hirtelen adrenalin sokknak hála, kicsit sem éreztem úgy, hogy meg kéne küzdenem velük. Inkább elkezdtem eszeveszett tempóban rohanni lefelé a hegyről. Mondhatni az életemért futottam.

Szerencsére nem tudtak utol érni, bár a távolságunk egyre inkább csökkent. Folyamatosan imádkoztam, hogy csak ezt éljem túl, ha már ennyi mindenen túl vagyok és a nap is kisütött, had legyen valami jó vége a dolognak. De egyre csak közeledtek felém ahogy mindannyian rohantunk lefele a hegyről.

Aztán egyszer csak a nevemet kiáltotta egy ismerős hang. Kisora-Kisora, hol vannak a többiek? Én meg nagyon megörültem, mert „apa” GauraNarayana-t láttam meg vagy 100m-rel lejjebb. Vissza kiabáltam, hogy nem tudom. Aztán leértem és elújságoltam, hogy mi történt velem. Gaura meg kedves mosolyával és kizökkenthetetlen kedvességével megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Mondtam neki, hogy remélem, de ha mégis van, akkor azok a fickók azok, akik lefelé vágtatnak utánam a hegyről. Erre ő felkiáltott nekik, hogy nem látták-e a piros, meg a kék dzsekis magyarokat odafent. Aztán ők meg azt mondták, hogy de látták, felértek az 5400-on lévő Torungla hágóhoz, és az ottani menedék házhoz. Aztán tovább vágtattak.

Persze az én parám, meg hogy mit mondtak az öszvéresek egyáltalán nem nyugtattak meg bennünket, de legalább már nem aggódtam, hogy mi lenne, ha ölre kéne menni ezekkel az emberekkel, mert Gaura jó nagydarab ember, meg Jiujitsuzott, meg úgy ismerkedtem meg vele, hogy egy Zen Sihatsu tanfolyamon azzal indított, hogy elmondta miért nem tanítottak Japánban senkit bal kézzel kardot forgatni… Szóval az volt a fejemben, hogy ketten csak le tudnánk rendezni őket, ha esetleg mégis elhallgattatni akarnának, mert azt hiszik láttam bármit is abból ami történt.

De végül csak elvágtattak mellettünk, mert ők is a vihar elől menekültek. Persze ez addig még nem volt biztos, úgyhogy aggódtunk egy sort, meg számításba vettük a legrosszabb lehetőségeket is. Vagy egy órát vártunk és a legrosszabb verziókat amik eszünkbe jutottak nem is írom le ide, de apával aztán fel lehet készülni sok mindenre az biztos.

Egyébként levitte a hegyről a csoportot, és utána vissza fel jött 4500-ig egyedül, hogy akkor minket is megkeressen, és akkor találkoztunk. Nekem ez olyan sokat jelentett, hogy azóta sem tudtam neki igazából megköszönni talán.

Aztán egyszer csak meg pillantottunk egy kék meg egy piros kabátot.

Örömünkben kiabálni meg integetni kezdtünk, hogy jól látunk-e és rendkívül nagy kő esett le a szívünkről amikor kiderült, hogy a két általam halottnak vélt csoporttag érkezik lefelé.

Amikor lejöttek, akkor ők elmondták, hogy volt egy kis hó esés, de igazából ők semmit sem tapasztaltak abból amit én átéltem, hanem az első havazás után, végig verőfényes napsütésben sétáltak felfelé. Persze kaptak egy kis dorgálást, hogy miért nem fordultak vissza amikor el kezdett havazni, hiszen ez itt nem a Kékestető turista vonala, ahová bármilyen körülmények között felszalad az ember, hanem a Himalaya…

De végül egy gyönyörű naplementében sétáltunk vissza lefele a hegyről, ahol eddigi életem második legnagyobb leckéjét és legdurvább tanítását kaptam.

Arról pedig, hogy milyen jó emberekkel utaztunk, és mekkora hatalmas nagy csapat volt ott milyen nagyszerű és különleges tagokkal akik milyen nagyon megkedvelték egymást az úton, úgy sikerült meggyőződnöm, hogy 3400-on szembe jött velünk a csoport idősebb férfi tagjaiból álló csapat, akik rendkívül elszántan és minden rosszra felkészülve vágtak volna neki gondolkodás nélkül az éjszakai Himalayanak, hogy megtalálják az elveszetteket, köztük engem is, mert ugyen engem is 4200-on a vihar kitörésekor láttak utoljára.

Szóval minden tiszteletem és hódolatom a hatalmas hegynek, és a csapatnak, akikkel együtt utazhattam 2010-ben az országba, amit soha nem tudtak gyarmatosítani…

A többi történet is rendkívül tanulságos és izgalmas, amiket az elején említettem, talán egyszer majd leíródnak azok is, és elnézést kérek mindenkitől, hogy ezt a történetet is félbe kellett hagynom, de párom kész lett a vacsorával és egyszerűen nem írhattam tovább, hiszen akkora szeretettel és odaadással készült.

Ezen az úton sikerült megtapasztalnom, hogy a szent névnek milyen ereje van, hiszen a Reiki kezelés során mindenki az általa ismert és elfogadott legmagasabb rendűhöz fohászkodik, így az én Reiki kezelésem folyamatos mantrázásból áll. Szemernyi kétségem sincs, hogy ez a mantra és különleges ereje mentett meg. Hiszen ma már tudom, hogy az összes létező és feljegyzett „Hegyi betegséget” megkaptam, ráadásul mindegyiket volt szerencsém megtapasztalni legalább kétszer, egy nap alatt. Ájulás, elalvás, láz, elgyengülés, síró görcs, hallucináció. Ezekbe sokszor szoktak belehalni emberek. Nekem volt szerencsém megtapasztalni és áttanulmányozni őket, főleg miután vissza érkeztem. Tudom, hogy ha nem koncentráltam volna ezen az úton minden pillanatban Istenre, akkor most nem olvashattad volna el ezt a bejegyzést.

Csak azt az egyet tudom biztosra, hogy bár én mentem fel a hegyre és én is jöttem le onnan, de rengeteg minden megváltozott bennem ettől a kalandtól. Mondhatni akkor és ott teljesen világossá vált számomra, hogy ki is vagyok és mit is kell tennem ebben a világban.

, , , , ,