Menü

Karmamalomkerék.


 

  Szóval a tegnapi filmet egy félistennek köszönhettem… Isisnek…

  Mondtam neki a szentélyben, hogy most egy kicsit jappáznék itt, ha megengedi meg hogy remélem ő is egy bhakta, mint az Úr Síva, vagy az Úr Brahmá és nem veszi zokon. Meg persze azt is mondtam neki, hogy ha meg zokon veszi az sem baj, mert bár csak sértéssel vagyok képes énekelni a szent nevet, azért csak áldással lesz mind a kettőnk létére. Sőt lehet, hogy egy szép napon újjá építik a romokat, és átengedheti Krisnának és akkor az egy jó szolgálat lesz neki is. (Lehet, ezen bukott ki 1 kicsit.)

  Igazából sokat jártam erre a helyre régen, de akkor nem tűnt föl, hogy ez egy brutálisan hatalmas, mondhatni monumentális méretű dolog. Mármint az eredeti szentély. Még a kommunisták építettek egy kis tégla akármit a közepére és ez a látvány vonult be a köztudatba, mint Isis szentély, de tegnap egy kicsit jobban körülnéztem, és az alapok körbejárásával kiderült, tulajdonképpen itt nem egy kis akármiről van szó, hanem ez egy meghatározó objektum volt még annak idején. Valószínűleg komoly imádat folyt odabent. (Bár ki tudja.)

  Ami miatt ez megint elkezdett foglalkoztatni, az a saját sorsom alakulásának a megértése iránti vágy. Mivel minden helynek van egy karmája. Minden településnek, városnak és egyáltalán nem véletlen, hogy oda jövünk a világra, ahol megszületünk. Ez a szentély pedig még így lerombolása és elpusztítása után is (Asszem) több száz évvel ott terebélyesedik a város közepén, amolyan feltűnés nélkül meghatározva ezzel a helyi feelinget. No ezért szól ez a pár nap az Úr egy talán bhaktájának emelt szentélyről.

  Beszélgettem reggel Muttival is erről és mosolyogva idézte fel, hogy még alig tudtam járni, de állandóan oda kellett hurcolnia játszani, meg a városi múzeumba, ahol egy állandó tárlat van a városban talált régészeti leletekből. Mondta, hogy minden gyerek a játszó téren nyomult, de engem meg múzeumba kellett vinni. Nyáron még nem is zavarta, mert jó hűvös volt a kőemlékek között, ellenben télen ott ácsorogni lent a hidegben az már nagyobb erőfeszítést igényelt.

  Én meg emlékszem, hogy mikor nem volt nyitva a múzeum, akkor kint is jó volt a Múzeum előtti parkban ahol kőkoporsókban bujkáltam.

  Szóval sose voltam normális…

 

  A tegnapi útonállókkal való találkozás után ma reggel annyira üresnek éreztem magam, hogy inkább itthon maradtam és leckét, meg bhajant hallgattam.

  Meg kell, hogy mondjam nagyon szerencsés vagyok, hiszen tulajdonképpen egész életemben bármit szerettem volna, az mindig valóra vált. (Ez persze átok is egyben, nem csak áldás.) Remélem egyszer lesz vágyam szolgálni Istent. Már nem mintha most nem lenne, csak ez nem az igazi. Mondhatni ez képmutatás. De talán egyszer őszinte leszek és akkor valóra válik ez is.

 

Gouranga!