Menü

Kedves naplóm…


   Krisna vigyáz rám. Egyengeti az utamat. Bár kicsit sem érdemlem meg. Most minden jónak tűnik, mondhatnám a boldogság illúziója lengi be minden napjaimat. Persze csak egy darabig. Mert amíg az anyagi világban vagyunk, addig el kell viselnünk a kettősségek váltakozását. Mint például a boldogság-boldogtalanságét.

  Mikor megírtam az utolsó bejegyzést, akkor még nem tudtam, hova fogok menni, mit fogok csinálni. Ez nagyon nagy örömet okozott, mert tudtam, hogy Isten mutatni akar nekem megint valamit. Csak átmentem a szállásra, össze pakoltam a holmimat amolyan ismét záródik egy korszak az életemből hangulatban. Közben beszélgettem Vele. Igazából ez nem egy kiváltság, hanem erre bárki képes. Úgyis mondják, hogy imádkozás vagy meditáció.

  Van egy különleges íze annak mikor az ember Istenen függ. Mivel tudtam, hogy az Ő útját járom, nem volt aggodalom a szívemben. Inkább nagyon nyugodt voltam mert tudtam, mindennek Ő az oka és úgy is minden jóra fordul. Vagy legalábbis kedvezően.

  Két nagy csomagom lett +1 kisebb. Mikor elindultam az utcán, megszólalt a telefonom. Épp fullon volt mind a két kezem és pont ki volt számolva, hogy nem állhatok meg, mert akkor le késem a vonatot. Elgondolkodtam növesszek-e még egy mancsot :) , de végül inkább átvettem egy kézbe a két pakkot és kértem egy kis, ezúttal fizikai erőt Krisnától. Másik kézzel meg felvettem. A Bhakta volt, aki a munkát ígérte. –Szeretnek téged a félistenek Prabhu, tied a győri vásár. Mondta nagy lelkesedéssel.  Megköszöntem szépen neki is meg Neki is.

  Krisna nem engedte, hogy azon meditáljak egész úton, vajon most mi lesz.

  Aztán Pesten felszálltam a Veneziára, amin ült egy idősebb apáca is. Nagyon alázatosan csak ült és tűrte a körülötte lévő fiatalság erkölcstelen hangulatát. Látszott rajta, hogy szomorú, talán épp emiatt egy kicsit. Ahogy elhaladtam mellette rám emelte a tekintetét és nem tudta hirtelen hova tenni a Krisnás szerkóm. Rá mosolyogtam és köszöntem egy: Dícsértessék anyám, dícsértessék-et. Aztán hirtelen, mintha egy hatalmas vagonnyi jégtömböt zúzna szét egy kicsi „órás”kalapács egyetlen ütésével, nagyon nagy boldogság jelent meg az arcán és szinte nevetve vissza köszönt, hogy Mindörökké ámen. Az egész kocsi hallotta és hirtelen minden megváltozott. Az emberek abbahagyták egy pillanatra a fecsegést, meg minden mást is amit csináltak. Ő meg csak ott ült és sugárzott belőle az Isten iránti elkötelezettségéből fakadó boldogság, ami engem is nevetésre késztetett. Sajnos nem ültem le hozzá, pedig lett volna hely, meg kedvem is…    (Ostoba vagyok.) 

  Majd a vasúton egy gyerekkori jó barátom várt és nagyon kedvesen hazafuvarozott anyámékhoz, akik a szokásos (Nem tudom megfogalmazni: kedves, rideg, bensőséges, távolságtartó, stb) hangulatban fogadtak.

 

  Azóta találkoztam néhány régi ismerőssel, voltam edzésen, meg ez+az. De többnyire itthon vagyok és bár szégyenletes és titkolhatnám is, de a gyűrük ura stratégiai- kiadásával játszom.

  Meg persze olvasok, jappázok és végre megint zongorázok.

  Meg rájöttem, milyen nehéz bhakták társasága nélkül gyakorolni a lelki életet. Vagyis mindenki bhakta, de néha elég nehéz így látni

 

Gouranga