Menü

Korlátokon túl


Pénteken az esti
tréningen kitisztult a helyzet a szombati pécsi szemináriummal kapcsolatban,
vagyis kiderült, hogy 4-en megyünk kocsival, és 8-kor indulunk…
Ez még így nem is
hangzik olyan veszélyesen, de mikor beleszámoltam, hogy az edzésnek 9-kor lesz
vége és másfél óra az út haza, meg reggel ugyan ennyi lesz eljutni az indulási
pontba, akkor rájöttem, hogy nem sokat fogok aludni…


Gábor sensei nagyon
kegyes volt, mert tudta, hogy nem rég kezdtem el ismét „civil” életet és
mondta, hogy el visz pénz nélkül is nem gond… De azért megjegyezte, hogy nagyon
ízlettek neki az indiai ételek, amiket még múltkorában hoztam tréningre nekik,
és nem baj ha tudok magammal hozni megint valamit… :)
Több se kellett,
mivel tele volt a hűtő a héten elrakott finomabbnál finomabb ételmintákkal,
fogtam és egy nejlontáskát televágtam velük…

A lépcső…

képforrás

Aztán ha kicsit
fáradtabb vagyok, akkor hajlamosabb vagyok belemenni kedves elmém játékaiba…
Mikor reggel kiszálltam, a metróból a Moszkva
téren és láttam, hogy nagy tömeg van, de csak egy lépcső működik, több se
kellett, elindultam fölfelé az egyik álló feljárón. Persze amit akkor még nem
tudtam, hogy ez bizony az egyik leghosszabb lépcső, ami a Budapesti
metrófeljárókban van és még pakkok nélkül is elég megmászni…
Szóval neki libbenek
a hátizsákommal meg a táska prasadammal a kezemben és nem is nézem az alagút
végét, csak hamis egom kihívásának teszek eleget, hogy gyorsabban haladjak a
mellettem lévő valóban mozgólépcsőn utazóknál. Aztán mikor már így caflatok
felfele, kettesével szedve a fokokat, egyszer csak jelezni kezd a „pókösztönöm”
(nagy spidermen fan voltam egykoron :) ), hogy bizony nem ittam, meg nem is
ettem semmit még, viszont a terhelés túl nagy így hirtelen a szervezetnek… Semmi
gond mondtam magamnak, hiszen edzésen, vagy csak simán a mindennapokban gyakran
találkozom ezzel az érzéssel. (Mint például most is… ) Felpillantottam hát,
hogy milyen messze az alagút vége és megdöbbenve láttam, hogy bizony még a
lépcső felénél sem járok… Fele se tréfa, elkezdtem komolyabban koncentrálni a
kettesével szedett fokokra, de még néhány lépcső után beláttam, hogy ha csak
nem akarok szégyenszemre összecsuklani, vagy megállni, akkor vissza kell vennem
és csak egyesével lépegetni…
Így sikerült
elkerülni az ájulást, viszont meglehetősen csökkent a sebességem, és kedves
hamis egom már dobta is a következő light-osabb kihívást, hogy jó, akkor ha már
nem bírsz gyorsabban menni, akkor bizony tartanod kell a lépést, méghozzá pont
azzal, aki most van melletted…
Nem mertem oldalra
pislantani, mert így a lépcső 2/3-ánál járva már igencsak minden idegszálammal
dolgoznom kellett. Csak a szemem sarkából érzékeltem a szürke kabátos „ellenfelemet”,
aki szép komótosan araszolgatott fölfelé a lépcsőn, most valami hihetetlen
sebességűnek tűnve…
Átkapcsoltam hát
robotba és érzékelésemet beszűkítettem két dologra, a szürke kabátosra és a
következő lépcsőfokra.
Így haladtam fölfelé, minden lépcső egy újabb
leküzdendő akadályként megnyilvánulva előttem, a mellettem haladó folyamatos
sürgetéssel… Elkezdtem a Mahamantra
egy-egy szavát mondani minden lépcsőfoknál a fejemben, mert szájon át nem
mertem kockáztatni, nehogy felgyorsuljon a légzésem és alulmaradjak… Néha mikor
úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább és csak egyszerűen hanyatt kéne zuhanni,
vissza a mélybe, felpillantottam és erőt
merítettem a gondolatokból, hogy eleinte: „még nagyon messze van, nem adhatom
föl”,vagy később ahogy közeledtem a tetejéhez: „már mindjárt fönt vagyok,
kitartás”.
Aztán az utolsó tíz
lépcsőnél már elkapott a célegyenesben szokásos hajrá szellem és belehúztam,
hogy végül beelőzzem a szürkekabátost, de még az előtte 1-2-vel levőket is.
Ahogy felértem a
lépcső tetejére és a fölfelé haladás jelentette megterhelés megszűnt, hirtelen
nagyon könnyűnek és légiesnek éreztem magam. Hirtelen ismét kiterjedt az
érzékelésem, felfogtam a jéghideg huzatot, ami végig az arcomba fújt, a pólót,
ami rám tapadt az izzadságtól, a vállaimat, amik le akartak szakadni a hátizsák
súlyától és a jobb karomat, amivel kifehéredett bütykökkel markoltam az étellel
teli nejlon táskát.
Mivel a végleges
kimerültség jelei kezdtek el jelentkezni, így ezekből az új élményekből
merítettem erőt, amiket Krisna küldött, hogy nehogy idő előtt összecsukoljak…
Még úgy, mintha semmi gondom nem lenne,
megkérdeztem egy embertől, merre van a 61-es villamos, aztán alig észrevehetően,
de a levegőt kapkodva elnyargaltam egy padhoz, ahol összeroskadtam és csak
néztem ki a fejemből, hogy vajon miért is vagyok ekkora hülye, hogy ilyeneket
bevállalok ennyi pakkal, étlen szomjan…
De legbelül azért
tudatosult bennem, hogy Krisna kegyéből ismét túlsikerült jutnom néhány
korláton, amik eddig itt meg ott voltak…


Ninjutsu szeminárium
Pécs

Kisebb kavargás után de sikerült megtalálnunk a 6-os utat Pestről kifelé,
ami egyenesen Pécsre visz. Itt ismét találkozhattam az ottani Seijin dojo
tagjaival. Attilával a vezírrel, meg Milánnal, a „teológussal” akiket már
régebb óta ismertem, (Lásd korábban pécsen) meg az új emberekkel. Egy nagyon jó
hangulatú tréning volt, ahol rengeteg mindent tanultam, ráadásul olyan
emberektől, akik még „csak egy pár hete, hónapja” ninjutsuznak

képforrás

Dayal Nitay Vijaya Gouranga


Késő este értünk haza, és bár fáradt voltam még válaszolnom kellett
néhány levélre, amiből az lett, hogy kb. hajnali 3-kor feküdtem le, abban a
tudatban, hogy nem baj, holnap vasárnap és addig alszom amíg csak akarok…

De szerencsére 6-kor jött Vrajadháma pr., hogy Mazsi a zöldség előkészítő
megbetegedett és jöjjek már segíteni, különben sosem végeznek… Gyorsan vissza
csuktam a szemem, hátha csak egy rossz álom ez a szituáció, de tíz perc múlva
megint jött és kiderült, hogy az előbbit sem álmodtam…:)

Átmentem hát a konyhába, ahol ugyan megcsináltam mindent amit kellett,
de nagyon lassan, mert végtelenül kimerült voltam. Viszont mire végeztem,
mindez elillant és már mehettem is fel a templomba Vasárnapi programra.

Dayal Nitay Vijaya Gouranga tényleg végtelenül kegyes, hiszen egy ilyen
gyaur kutyát is beenged a templomába, mint amilyen én vagyok…

Nagyon kedvesek voltak a bhakták és egyből kaptam is egy wompert, hogy
azzal játszak a kirtanban, amit Purnatattva prabhu tartott és ami fergetegesre
sikeredett… (Pesten még én sem láttam ilyet…)

Aztán egész nap szerettem volna valami kis gabonát bevinni a szervezetbe,
de hiába kutattam az egész VegaFOOD konyhán, semmit nem találtam, így csak egy
kis gyümölcsöt ettem. De semmi gond, mert gondoltam majd a vasárnapi lakomán…
Aztán mikor Kirtan után leültünk lakomázni, kiderült, hogy ekadasi van, amiről
megfeledkeztem és ma nem is szabad gabonát enni… Viszont olyan nektár ekadasis
prasadam volt, hogy majd lementem hídba. :) Hát így vigyáz rám Krisna…

Este még 9-ig bhajanoztunk Purnatattva pr-val és Gourakirtan pr.-val,
aki egy igen nagyot húzott Neki. GouraKirtan pr. egy nagyon kedves bhaktája az
úrnak és a tegnap esti bhajan után nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy néha
élvezhetem a társaságát, mert eddig még sosem hallottam, hogy ő hogyan
bhajanozik…


Aztán este mire hazaértem, eszembe jutott, hogy igazából nagyon keveset
aludtam az elmúlt időben, viszont nagyon aktív voltam és e kósza gondolat
hirtelen mély álomba taszított, hogy végül ma reggel legyen…

Gouranga!