Menü

Ku = Igazad van…






 

Előzmény

Szerdán kezdődött az egész. Syámbival megbeszéltem, hogy felmegyek estére hozzá a templomba, hogy helyre tegyem a
gerincét, meg kissé átgyúrjam a hátát. Mert ugye tanultam ZenSihatsut és akkor
ha már valamennyire értek hozzá, akkor had szolgáljam vele a bhaktákat. Syambi
amúgy
lelki-tanítómesterem szolgája
és rengeteget dolgozik. Igazából
Pádayátráról
ismerem, de a sors úgy rendezte, hogy mikor én Egerbe kerültem, ő pont akkor
jött el onnan és kapta ezt az új szolgálatot, így csak a
Maratonokon nyomulhattam a társaságában Svédországban… Hajnalban kel, meditál, egésznap szervez, tervez,
intéz és saját magával meg nem nagyon törődik, így néha szétcsúszik meg fáj a
háta és ilyenkor elfogadja tőlem ezt a szolgálatot. Én meg örülök, mert így
Srila Prabhupáda szolgája szolgájának a
szolgája lehetek, hacsak egy órácskára is…

Aztán a tempiben a folyosón találkoztam Maharájával is, aki nagyon kedvesen érdeklődött a sorsunkról itt a cégnél

Azért itt kezdem a történetet, mert ezzel kezdődött a
hétvége, illetve a hétvégi hangulatom. Mert Syambi kissé náthás volt, amit a
gyúrás közben szerncsésen elkaptam tőle (tisztulás). Másnapra kissé hazavágott
a cucc. Reggel úgy keltem, hogy komolyabb orrtorlasz, zúgó fej miegymás. Bele
is kezdtem egy gyümölcskúrába, meg vettem egy zsugor forrás vizet. Mert a héten
beszerelték nálunk a házban a víztisztítót, aminek ugyan jó íze volt, és
spórolás jelleggel elkezdtem inni, hogy jó is az, de az elektromosan szűrt víz
úgy látszik energetikailag soha nem fog a természetes ásványvíz nyomába érni,
mivel úgy gondolom, hogy nem kevés szerepe volt ennek is az immunrendszerem
ilyen szintű hirtelen legyengülésében. Végül is az emberi test 70%-a víz…

Szóval pénteken nem mentem tréningre sem, mert lázas voltam
és mikor hívtam Darányi senseit (későbbiekben csak Dsensi) nagy örömmel
újságolta, hogy ő is kapott egy efféle áldást, de neki mennie kell, hiszen ő
tartja a tréninget.

 

Tervek

Már régóta készültem a II.Magyar Buyukaira, ami úgy nézett
ki, hogy eldöntöttem, hogy minden képpen ott leszek, ha esik, ha fúj. Persze Dsensi
is így gondolta és végül is egy autóra való emberrel a Seijin dojóból másnap
neki vágtunk az útnak, hogy egy kényelmes tempóban oda érjünk Debrecenbe…

Útközben még dumálgattunk erről arról, meg eldöntöttem, hogy
bár jövök szemcsire, igazából 50%-osnak éreztem magam az enyhe hőemelkedéssel,
meg a sajgó izületekkel ami ugye a velejárója az efféle nyavajáknak, szóval eldöntöttem,
hogy történjen bármi én ezen a Buyukaion csak lágyan fogok, vagy igyekszek majd
edzeni, nagyon softosan,  hiszen egész
évben ütjük vágjuk egymást. Úgy gondoltam, most ez a stílus könnyen rejti
magában a kockázatott, hogy maga alá gyűr a vírus, szóval csak lightosan
akciózok majd… :) 

Szóval a szeminárium úgy volt meghirdetve, hogy az idei év
témája a Togakure Ryu lesz a fő irány és mindenki hozza az összes fegyverét ami
csak létezik, mert ugye ez a legtradicionálisabb Ninjutsu iskola, ahol mindent
használunk ürüléktől a rakáétáig.

 

Fel volt sorolva a kiírásban 6 sensei akik jártak aztán a
világ minden táján, nagyon nagy mesterektől tanulva az idei évben is a Togakure
Ryu és a Ninjutsu sokféle csínját-bínját.  Méltán volt nagy a lelkesedésem, hiszen magam
is részt vehettem nem egy szemináriumon az idei évben, ahol többféle Sihantól
tanulhattam ezt a Ryut és úgy gondoltam, hogy na az a sok trükk, most mind le
fog csapódni ezen a hat Sensin keresztül, akkor az valami tényleg nagyon komoly
cucc lesz… 

Bár már a kiírás olvasásánál hiányoltam a tavalyi oktatók
közül Éva senseit 5Dan, aki most csak mint résztvevő volt jelen a szemináriumon.
Mikor kérdeztem, hogy ő miért nem oktat, csak alázatosan annyit válaszolt, hogy
hát idén nem kérték meg. Én meg azóta is csak azon gondolkodom, hogy ugyan
miért is nem, hiszen ha jól tudom neki van Magyarországon egyedül olyan
fokozata amit személyesen a
Sokétől

 

A miért

A Buyukai találkozó célja az, hogy közelebb hozza egymáshoz
a Magyarországon tanuló Buyukat, megismerhessék egymást, barátkozhassanak
egymással és tanulhassanak egymástól. Ezen kívül ez egy jó alkalom, hogy oldjuk
a dojók és vezetőik közti feszültséget, személyes ellentéteket. Végre
Magyarországon is a béke és szeretet jegyében kezdjünk el gyakorolni a
Ninjutsut, egymásnak örülve, egymás módszereit tiszteletben tartva. Ne a
gyűlölködés és egymás háta mögött való kibeszélés legyen az a módszer amivel
tekintélyt szereznek maguknak az egyes magasabb övfokozattal rendelkező Buyuk,
hanem a valódi adni akarás. Ne az erős kutya szindróma alapján válasszunk
vezetőt, mint az állatok, hanem valódi megvalósítások alapján alakuljon ki az,
hogy ki mit érdemel…

 

Szóval én így néztem ilyen szemmel a II.Buyukait, ugyan úgy
mint ahogyan az elsőt is. Szóval idáig volt a piáros rész és ha az volna  a célom, hogy egy olyan színben tűntessem fel
ezt a találkozót, hogy az mindenkiben a fantasztikus kategóriába tartozzon,
akkor ide most ide biggyeszteném a végére, hogy és igen, minden a tervek
szerint alakult és minden úgy volt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.

 

De ahogyan a szemináriumon is sokszor hallhattuk, „ne
hazudjunk már egymásnak gyerekek…”

 

Innentől a személyes saját naplóm következik, aminek semmi
köze egyik dojohoz, vagy mesterhez sem, amit itt és most írok az nem más, mint
az én érzéseim és tapasztalataim észrevételeim. Ha elolvasod, akkor ne vedd
kész ténynek, hiszen ha ott voltál akkor úgy volt ahogyan láthattad, ha meg nem
jöttél el, akkor érdeklődj másoktól akik szintén ott voltak, ők mit láttak…

 

A fogadtatás

A Debreceniek kitettek magukért szervezésben igazán.
Könnyedén oda találtunk a térkép alapján a tavalyi szeminárium helyszínére,
ahol idén is voltunk. Ott ahogyan azt illik a minden féle keleti kultúrákban, a
3 féle dologgal fogadtak bennünket (engem legalábbis biztosan) kedves
szavakkal, ivóvízzel és ülőhely kínálásával. (kézfogás, mosolygás, üdvözlés, az
öltöző az emeleten van, víz meg flakonokban a terem sarkában.) Szóval eddig a
minimum meg volt, úgyhogy nagyon elégedett voltam. Sok ismerős, régiek,
újabbak, a nagy számú részvétel  78-an
voltunk hivatalosan alapjában egy nagy élmény volt azt hiszem mindenkinek.

Lehetett meleg ebédet is rendelni, amivel én  csak másnap éltem, egy jóféle vega-pizza
formájában, mert első nap még volt bőven a
hazaiból.

 

Első nap

Kosztolányi Péter 6Dan sensei kezdte a szemcsit, miután jól
megtapsoltunk mindenkit ;D.  Azt kell,
hogy mondjam csak az első egy órában elhangzott tanítások és információk
elégnek bizonyultak ahhoz, hogy az eredményes kategóriába sorolhassam a
szemináriumot, hiszen Peti sensei olyan frankón korrekt dolgokkal illusztrálta
és tette mindannyiunk számára érthetővé a Bujinkan ryuk szerinti szerkezeti
felépítését, hogy még…  Ezen kívül nagyon
szemléletesen néhány szituációs gyakorlattal szemléltette az elemek szerinti
küzdelmet, ami azóta is rengeteg felismerést, tényszerű helyre kerülést adott
az életemben…

Többek között ezt a kis beszámolót is az akkor és ott
tanultak fényében igyekeztem megírni.

 

Végül is elindultunk volna a Togakure ryu cuccaival szépen,
és alakult is a helyzet rendjén. De…

Az első nap kissé rivalizálósnak tűnt nekem. Néhány mester a
hatból egymással versenyzett, hogy ki tud nagyobb okosságot mutatni, mondani,
meg kinek a technikáját gyakoroljuk és miért. Körülbelül 3 percenként új dolgot
mutatott valaki, de ilyet nem szoktak még sihanok sem nagyon csinálni, csak ha
a tréning résztvevői közül mindenki legalább fekete öves. Hiszen a sok kezdő
sokszor csak állt és azt sem tudta, hogy mi van, mert nem kaptak időt arra,
hogy egyáltalán felfogják mi is történik, mert többen is az instruktorok közül
nem a szeminárium résztvevőinek szintjéhez igazították a bemutatott anyagot és
főleg az annak gyakorlására való időt, hanem a saját „tudásukat” igyekeztek
csillogtatni…

Ez persze engem és még sokunkat nem zavart, inkább csak
mulattatott és néha-néha amolyan összemosolygóssá tette a hangulatot…

 

Vacsora

A szervezők már az első nap elkövették azt a hibát, hogy nem
vették észre, vagy észrevették és engedték a háttérben megbúvó finomfizikai
küzdelmet folytatni az egyes instruktorok között, melyben a vehemensebbek aktív
szereplők voltak, az alázatosabbak és szerényebbek pedig csak csendes szemlélők.

A második hiba pedig a vacsoránál eshetett meg, mikor a nagy
barátság közepette nem figyeltek rá, hogy legyen egy „Sensi” asztal, ahová csak
a vacsorán is résztvevő instruktorok, és egyéb Dojóvezetők ülhettek volna le.

Végre lett volna egy jó alkalom, hogy az egymást úgy is
harapdálni szerető klán vezérek leüljenek egy asztalhoz, de ahogyan
figyelgettem ez még inkább szándékosan kerülve is volt, hogy nehogy véletlenül
egy asztalhoz kerüljön mindenki…  

Ezt csak abból következtettem ki, hogy csak mint pofavizit
megjelentem magam is a vacsinál, hogy iszok egy pohár narancslevet, meg kicsit
beszélgetek, de az utolsók közt érkeztem és akkor olyan nagy kegyben volt
részem, hogy Bebők László és Magyar Attila sensiék asztalához irányítottak, ezzel
a mondattal: „Mert én úgy is jóban vagyok velük” . (Miért van valaki aki nem?)

Semmi gond, mondtam persze, én mindenkivel jóban vagyok,
vagy legalább megtalálom a hangot, vagy legalább igyexem megtalálni. 

Jól is telt az este, főleg mert az asztaltársaság részét
képezte Laci sensei kedves és megértő 
felesége, meg tündéri kisfia Balázs, aki amúgy 9 hónapos és nagyon jó
fej. A végén úgy összehaverkodtunk, hogy még a jappaláncomat is megkóstolta…

Aztán volt egy nagy Buyukai-os torta, amit sajnos tojással
csináltak, így nem tudtam felajánlani Krisnának és így megkóstolni sem, de volt
benne nagy rakéta csillagszóró és brutál jól nézett ki…

Aztán a Bebők család nagy bölcsen nyugovóra tért és ketten
marattunk MAsenseiel az asztalnál, így volt alkalmunk kissé elbeszélgetni.  Volt szerencsém megismerni nézeteit,
felfogását és azt, hogy életének célja 2 dolog. Az egyik, hogy addig ne haljon
meg míg nem volt egy BMW-je, a másik pedig, hogy 2másodperc alatt meg tudjon
ölni egy embert. Én is elmondtam neki az én célomat, hogy szeretném minél
tökéletesebben szolgálni Istent, Krisnát és nagyon örülök, hogy akkor így
jobban megismerhettük egymást, meg sok szerencsét kívánok a céljai eléréséhez…

 

Aztán ez után jött a föld indulás, mikor még ketten oda
ültek az asztalunkhoz és közösen a többiek pocskondiázásába kezdtek. Már ennél
a résznél kezdett elegem lenni, de mikor jelenlegi tanárom, Dsenseit is
ócsárolni kezdték fülem hallatára, akkor bebizonyosodott számomra, hogy bizony
bár képmutatásban, hogy mindenki mennyire szeret mindenkit sokat erősödött a
Magyar Buyuk csapata, legbelül, odabent, ahol a szív és a lélek összeér, ott
semmi nem történt, mert mihelyst van lehetőség, azonnal megy a hátmögötti
fikázás…

 

Végül felálltunk az asztaltól és a csapat nagyobbik része
kocsmázni indult, én meg visszasétáltam a szállásunkul szolgáló kóterbe az
egyik instruktor és egy tanítványa társaságában.  Jót beszélgettünk…

 

Romantika

A kóter portása nagyon jó-fej és kedves ember volt és
megengedte, hogy így 11körül még be vegyem magam az étkezőbe és zongorázzak
egyet azon a gyönyörű hangolású versenyzongorán, ami egy bíbor bársonnyal
letakarva várta éjszakai randevúnkat. Egy ideig klimpírozgattam, sok-sok
melléütéssel, majd fél egy körül úrrá lett rajtam a fáradtság és felbotorkáltam
a szobába, hogy nyugovóra térjek.

 

Gouranga

2-körül motoszkálásra ébredtem, hogy a következő pillanatban
benyílt az amúgy négyszemélyes szoba ajtaja, ahol jelenleg egyedül pihentem és
két szobatársam tért vissza, akik közül az egyik az
ebben a történetben szereplő fiú, aki eltűnt. Meg Dsensei, aki
széles mosollyal az ábrázatán kurjantotta el magát, hogy Gouranga testvérem. Egyből
vissza Gourangáztam én is és nagyon örültem, hogy az Úr Gouranga ilyen kegyes,
hogy még részegen is ki ki csúszik az emberek száján. Sőt mi több, ilyenkor
csak igazán. Aztán mindenki lefeküdt…

 

Az alkohol öl, butít,
nyomorba dönt.

Reggel 7-re állítottam az órát, hogy legyen időm még a
tréning előtt reggelizni meg jappázni, aztán hirtelen ötlettől vezérelve
megragadtam az alkoholos filcet és Dsensi szobája felé vettem az irányt. De
félúton rájöttem, hogy a fogkrém sokkal humánusabb volna e célra, így gyorsan
lecseréltem a filcet. Szóval kíváncsi voltam, hogy valóban olyan szinten
uralja-e az én Dsensim az alkoholt, mint ahogyan mesélni szokta és az ágyához
lopakodtam. Ahogy hanyatt fekve pihegett félig kitakarózva, kezeit a mellkasán
nyugtatva, egy pillanatra eszembe jutottak szavai és sensink szavai a mindig
éber tudatosságról, és készen arra, hogy ahogyan a közelébe érek egyből üt, a
homloka fölé helyeztem a fogkrémes tubust, majd miután semmi nem történt,
lassan nyomni kezdtem a cuccot a homlokára. Bizony az alkohol méreg azoknak kik
az önmegvalósítás útján járnak és egy szép célkeresztet biggyesztettem Dsensi
homlokára, aki olyan 8 körül jött át nevetve, hogy én voltam-e aki
összefogkrémezte…

 

Második nap

Másnap a kissé másnapos, ám sokkal oldottabb banda kezdte a
tréninget. Peti sesei és még páran hazamentek már és bár nekem is volt egy
ilyen érzésem előző este, hogy menjek, mégis ott maradtam…

Jó volt ez is nem arról van szó, de ha valaki mondta volna
előre, hogy ez lesz, bizony nem mentem volna el, vagy nem maradtam volna…

 

Ezen a napon a nagy tudású MAsensei  átvette az irányítást és egy amolyan
K1-szemináriumot csinált az amúgy 6 instruktorral beharangozott Togakure Ryu
témával reklámozott, amúgy meg Buyukai találkozóból. Alázott mindenkit
rendesen, a többiek pedig csak csendesen és szerényen, alázatosan nézték. Voltam
néhány Bujinkan szemináriumon eddigi életemben, de ha csak egyetlen egy sihan,
vagy más instruktor így viselkedett volna, abba a pillanatban abba hagytam
volna ennek az útnak a járását, és ezt hirdettem volna mindenfelé
, hiszen
MAsensei „be volt pöccenve”. Szóval igazából dühös volt, tehát dühből tanított,
vagyis félt. Mert a düh nem más mint félelem. Félelem attól, hogy nem úgy lesz,
ahogyan én akarom. Mikor pedig ez a düh nagy hanggal párosul, akkor már nem is
félelemről, hanem rettegésről van szó.  Ezt
azt hiszem minden ott lévő érezte, de csak csodáltam az ezen a szemináriumon
nem instruktor, de amúgy meg az résztvevők alázatosságát, mikor lekiabálta a
hajukat, hogy amit csinálnak és amit gyakorolnak az ürülék. Én is kaptam egy
ilyet, mikor egy uragyakut kellett volna végrehajtanom rajta, mert kiabált
velem, hogy „Gyerünk csináld”. Kiröhögni nem akartam, hiszen szemlátomást
élvezte a nevetséges színjátékot, így el kezdtem csinálni, de félúton eszembe
ötlött, hogy előző esti beszélgetésünk során, mikor a tiltott nemi életről
beszélgettünk, vagyis arról, mikor elmondtam, hogy én bizony úgy élek, hogy
csak maximum gyereknemzés céljából és csak a feleségemmel élek majd nemi életet,
kiröhögött, hogy neki bizony 14-éves kora óta minden nap volt valami a szerszámjával.





Szóval ott álltam az uragyaku közepén és akkor
eszembe jutott, hogy biztos minden nap ezzel a kezével csinálja és akkor nagyon
elszégyelltem magam, hogy akkor és ott vagyok. Félelem nem volt bennem, hiszen,
ha valóban reálisan meg támadott volna, minden bizonnyal könnyebben kiderült
volna, hogy az ő tizenx éve, vagy az én 9-em ér többet, így igazából még
kíváncsi is voltam, hogy csak nagy hang, vagy lesz is-e valami? De hát ismét
csak a mondás lépett érvénybe, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Végül is
mindegy neki nem lett volna nagy dicsőség leütni egy zöldövest, nekem meg nem
volt célom, hogy megalázzak egy 5Danost nyilvánosan,  szóval csak összeraktam ismét a kis
kezeimet mint tavaly
a Buyukaion és beismertem gyarlóságomat… A végén meg fél négy körül annyira elegem volt már az egész hangulatból, hogy mikor véletlenül elnéztem a kiírást és azt hittem, hogy este hétig lesz a vasárnapi tréning is, elindultam, hogy letusoljak és meditáljak egyet. Ekkor nagyörömömre kedves jóbarátom Zoli sensei újságolta az örömhírt, hogy bizony csak négyig tart az egész, szóval folytattam, mert mondom félórát még egy lábon is kibírnék…

 

Igazából az utolsó nap senki nem jutott szóhoz, a többi
instruktor maximum 1, vagy 2 technikát ha mutatott. Végig MAsensei brillírozott.
Viszont azt kell mondjam fergeteges volt amit mutatott és valóban reális, sőt
több mint követendő. Ésszerű racionalizmussal világított rá az egyes
hiányosságokra és ahol kellett bemutatta technikai és erőnléti fölényét is. Fantasztikus
volt látni, hogy 15-20 év reális harcművészet gyakorlással idáig eljuthat az
ember…  

 

Csak semmi köze nem volt, nemhogy a Togakura Ryuhoz az
egésznek, de még a Bujinkan Budo Taijutsuhoz sem. Szerintem… Neki  egy saját irányzatot kéne csinálnia, mint a
BrianBujinkan, ez meg lehetne mondjuk az MABujinkan. De a minimum az volna,
hogy el kéne indulnia a K1-ben és én meg ott szurkolnék neki az elsősorban, sőt
csináltatnék róla pólót is. (tényleg, 3500FT, ha valakit érdekel, a kommentben
lehet jelezni! Best qaliti!)

 

Amúgy megpróbáltam edzeni a tanítványival, többször is arra
csalingáztam, hogy hátha,  de bent voltak
a balsarokban és nem lehetett beszállni hozzájuk, hogy megnézzem tényleg olyan
jól működnek-e a tanításai mint ahogyan azt állítja…  Pedig azt hiszem mindenki tudja, hogy egy
mestert nem a tettei és a nagy hangja alapján ítélnek meg, hanem a tanítványai
szerint…

 

Végkövetkeztetés és
jó tanács

Tavaly mivel volt egy nő is a  instruktorok között, szépen tudta
ellensúlyozni ezt a hangulatot, idén viszont mivel a szervezők nem tettek túl
sok erőfeszítést, azon kívül, hogy nagyon szépen meg volt tényleg szervezve az
egész, a szállás, az ebéd, a vacsora meg minden, tényleg le a kalappal. De ezen
kívül nem láttam semmi jelét, hogy megpróbálták volna az elharapodzó helyzetet
javítani, vagy kontrollálni. Persze lehet, hogy megpróbálták, de akkor úgy néz
ki, hogy ez túl nagy falat nekik. Minden esetre nem tudom, hogy meg fogom-e
valaha is érteni, hogy miért történt mindez, hiszen én nem ilyennek ismerem MAsenseit.

 

Mikor itt voltam nála tréningen, tanúbizonyságát adta, hogy
ő bizony tényleg magas szinteken otthon van a harcművészetben és fogalamam
sincs, hogy miért csinálta ezt az „Én vagyok a Király, üssetek, bárkit lenyomok”
hangulatot a hétvégén? Mi volt vajon vele a célja? Főleg miért hagyta a többi
instruktor, hogy ez így megtörténhessen?

 

Természetesen itt és most szeretnék bocsánatot kérni, mert
bár két napot direkt aludtam rá, mégis úgy gondolom, hogy nagy mértékben hozzá
járult az én együgyű viselkedésem is ahhoz, hogy a dolgok így alakuljanak,
szóval bocsánatot kérek a Buyukai minden résztvevőjétől, és főleg Attila
senseitől, hogy ilyen viselkedésre késztettem…

 

Jövőre remélem, ha ilyen sok és ilyen öntudatos „nagy
tanítók” lesznek az instruktorok, akkor úgy lezy, hogy mondjuk mindenki kap
45-percet és addig ő nyomhatja a magáét, ha már arra nem képesek a Magyar
vezérek, hogy egymás technikáiból csináljanak valamit felváltva, vagyhogy
mindenki bemutassa ugyan azt a technikát a saját értelmezésében, de úgy, hogy
közben elfogadja, mások meg másképp látják…

 

Mindezen dolgok, ha bárkinek is fájnak, az csak azért van,
mert bement velőig az igazság, de engem nem zavarnak, vagy zavartak, csak
egészen egyszerűen így láttam az én szintemen, az én értelemezésemben. Remélem
senki sem sértődik meg mint tavaly és ugyan úgy tudunk majd ezután is együtt
tréningezni. Akinek nem inge, ne vegye magára, akié meg az, az meg cserélje le,
vagy mossa ki. Természetesen megértem, ha miután mindezt lejegyeztem kitiltanak
az egész világon az összes Bujinkan dojoból, vagy csak itt Magyarországon
néhányból, de hát ez van. Aki nem bírja a kritikát, az ne álljon ki a porondra…

 

Amúgy biztos volt még más is, de én ennyit láttam. Amúgy meg
mindenki nagyon jó fej volt és nagyon kedves. Például nagyon kellemesen
csalódtam Bebők senseiben és tanítványaiban, akik nagyon nyitottak és kedvesek,
meg mosolygósak voltak, és Livo laci sensei is jól vette a kérdéseimet, nem
volt célja, hogy megalázzon tudatlanságom végett. Rácz István sensei igazából
olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást, Éva sensei pedig
stillszerűen egy körtét hozott nekem, a nagymamája kertjéből (szerencsére nem
almát), amit felajánlottam Krisnának, aztán onnét elveszett a képből. Magyar
Attila senseiel meg úgy érzem sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint eddig
bármikor. Főleg, ha miután elolvasta ezt és még mindig szóba áll velem, sőt még így is szívesen lát az edzésein, mert amúgy meg szükséges ez a vonal is, csak nem mindenek felett…  :)

 

Szóval nagyon tisztelem a Debreceniek kezdeményezését és tényleg egy jó ötletnek tartom, szívesen részt veszek benne, de nem bármi áron…

 

Igazából eleinte nem is akartam engedni, hogy hozzá lehessen szólni ehhez a bejegyzéshez, de aztán arra jutottam, hogy miért is ne. Viszont nincs kedvem azt olvasni, hogy szerinted mit és miért láttam rosszul, mert ezeket a dolgokat nem csak én láttam. Viszont bárki leírhatja nyugodt szívvel, hogy ő hogyan látta és élte meg az egészet. Sőt szeretnélek megkérni, hogy mond el neked mijen volt. Persze mondandódat névvel és dojóval vállald, hiszen a névtelen hősökre senki sem kíváncsi. itt legalábbis nem adok nekik esélyt, szóval törlök…

 

Gouranga