Menü

Megint egy lépcső…


Szóval elindultam, hogy felmegyek a hegyre edzésre. Be is
szálltam a metróba, de annyi minden kavargott a fejemben, hogy a következő
pillanatban egy mozgólépcső közepén találtam magam… Késésben voltam és hirtelen
nem tudtam hova tenni a képzavart. Szóval csak ott állok a táskámmal a hátamon,
a mellettem lévő sávba suhannak alá az emberek és azon morfondírozok, hogy
vajon hol lehetek, melyik megállónál szálltam ki… Alapból az Astorián készültem, hogy onnét
majd ahogyan szoktam átsétálok a 8-as buszhoz ami felvisz a hegyre, de az
szinte egyértelmű volt, hogy ez a mozgólépcső nem az a mozgó lépcső…

Pár másodperc alatt belenyugodtam, hogy talán Isteni
elrendezésnek vagyok ismét csak a részese, mint amúgy minden pillanatban, csak
ezt most esetleg konkrétan képes lehetek felfogni is és vártam türelmesen, hogy
a mozgólépcső felvigyen a tömeggel együtt a barlang szájához.

Hát felértünk egy örökkévalónak tűnő fél perc alatt,
miközben végig pergett előttem a sok törekvés, hogy mennyire igyexem arra, hogy
minnél tudatosabban létezzem a mindennapokban, hogy mindig csak annyit tegyek,
amennyi épp szükséges és egy csepp energiát se pazaroljak el fölöslegesen,
hiszen bármelyik másodperc az utolsó lehet.

Fejemben a ninpo.hu (Ninja fórum) lev.listás beszélgetések
töredék mondatai kavarognak szemináriumokról, sértődésekről, elégedetlenségről,
bölcs megértőségről, segíteni akarásról, mesterektől és hirtelen ráeszmélek,
hogy bár annyi mindent tettem már, hogy képben legyek, most még sincs fogalmam
sem róla, hogy hol vagyok. Egy félszeg mosollyal konstatálom a tényt és ezzel
fojtom vissza magamba a nevetést, amit önnön tudatlanságom felismerése ingerel.
Ingerel de elfojtom, hiszen a mozgólépcsőn nem szokás hangosan, felszabadultan
nevetni. Egyedül meg pláne… Pedig sosem vagyok egyedül. Csak többen vannak
akik ezt még nem látják…Aztán mást nem tehetvén meghódolok a szituációnak és
felkészülök, hogy egy egész más dimenzió vár a lépcső tetején, melynek előszele
már egy jó ideje tépi öltözékemet. Beleolvadok a világba, a létezés tengerébe,
Krisna mindenhatóságába és már nem aggódok, hogy miként fogok oda érni, ahonnét
eddig úgy éreztem, hogy el vagyok késve, de most már azt sem tudom, hogy hol
van s mikorra kell megérkeznem…

Ekkor pedig lelépek a belső univerzumban átélt pár ezer év
alatt elmúlt életemről, aminek épp most szakadt vége, -egy kicsit meghalok-
, hogy vissza csöppenjek talán ugyan abba a valóságba, ami a lépcső előtt is
folyton változott, de legbelül még mindig tudom, hogy van itt dolgom bőven.
Kezemben az imalánc. Szemei ismerősen simulnak tenyerembe és megnyugtatóan szaladnak
ujjaim között, ahogyan morzsolom a fűzért, hogy egy újabb mantrába kezdjek:
Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Ráma Hare Ráma Ráma Ráma
Hare Hare. A félszeg mosoly, ahogy erősödik a zsivaj odafönt, lassan átfordul
egy jóleső hangos nevetésbe. Persze csak annyira szabadon engedve, amennyit
egóm még megenged magamnak, nehogy bárkinek feltűnjön a kopasz copfos csávó,
abban a furcsa gatyában, aki egyedül volt és hangosan nevetett a szomorkás
arcok között azzal a kis zacskóval a kezén.

Blaha. Hát itt volnék ismerem fel a helyszínt. Aztán ahogy a
felszínre érek, már nyoma sincs a vidám ragyogó napsütésnek, helyébe sötét
esőfelhők borítanak mindent. Épp oly színűek mint Krisna. Vagy legalábbis a
szentírások eképpen beszélnek az Ő kapcsolatukról. A kelő vihar huzatja söpri
tisztára az utcákat, és ismerősen cibálja meg az én gúnyámat is, de nem
aggódom…

Nem aggódom, mert most már tudom hová kell mennem.

(A leggyönyörűbb szerelmes szám zenei aláfestésként inentől)

TACF. Nélküled.

Gyors telo sensinek, hogy mizu a hegyen, mire mondja, hogy
jő a vihar, ütközés lefújva. Hát akkor én mondom fedett tréningre mennék. Menj
csak. Mondja…

Aztán leteszem és felemelem tekintetemet, hogy megcsodáljam
a Harcművészeti központ főbejáratát. D-t felhívOM, hogy lesz-e tréningjük ma
és mondja, hogy persze, van még egy órám addig. Hát bemegyek és elolvasOM az
össze prosijukat, hogy tudjam mégis mi újság manapság
Butokuganék háza-táján.

Na és akkor megtalálom ezt…
Amit egyenlőre még nem tudok hova tenni
, de hamarosan kiderítem mi is az újság…

Aztán nagy öröm, kézfogás, meg vállveregetés, hogy de jó egymást újra látni, meg milyen jó, hogy megint együtt edzhetünk, jöjjek gyakrabban… Ok jövök… :)

Szóval valami van ezekkel a mozgólépcsőkkel itt
Budapesten… :)

Gouranga