Menü

Mi a legfontosabb az életben?


Az  én Ninjutsum, avagy az én utam.

Horváth Ádám Shidoshi-ho, Kisordas, A harciszerzi

Szokatlanul nagy hőség volt. Előző nap is melegrekord, meg előtte is, és ahogy a nap tűzött, talán épp arra készült, hogy megdöntse az ezen a napon valaha mért legnagyobb meleget is. Az emberek ráérősen nyári ruhákban lófráltak, vagy siettek volna, ha tudtak volna, hiszen a meleg az nem egy olyan dolog, amivel viccelni érdemes, hiszen vagy gyorsan leizzad az ember, vagy rettenetesen szomjas lesz. Így, akik értenek az élet stratégiájához, tudhatják, hogy ha időszűkében vannak, ebben az időjárásban inkább érdemes elkésni, mint lucskosra izzadva, vagy vattát köpve megérkezni valahová.

Ő az árnyékokba húzódva haladt utcáról utcára, hiszen bár szeretett a fényben járni, nem szeretett volna kifulladni, mire oda ért a találkozó helyszínére. Az árnyékok közt 1-2 fokkal talán hűvösebb volt, és minden nyitott bérház kapun valami kellemes hűvös fuvallatba szaladhatott bele, ráadásul az ózonpajzs hiányának köszönhető perzselő napfény sem mardosta ruhátlan testrészeit.

Az utolsó előtti sarkon befordulva, egy kisebb tömeget vett észre. A tömeg közepén egy mentő autó, meg néhány mentős. Első gondolta baleset lett volna, de pár lépés és a környezet, és a hangulat alaposabb szemügyre vételezése után nyilvánvalóvá vált, hogy ott valaki meghalt. Az emeleten zárva voltak az ablakok, meg négy emeletes bérházakból amúgy sem túl biztos kiugrani.

Eszébe jutott mikor egyszer gyerekkorában ment hazafelé a boltból és a szembe lévő négyemeletes ház negyedikéről kiugrott egy ember és neki pont mellette kellett elmennie, hogy haza vigye a kenyeret. A mentősök akkor értek ki, és tanácstalanul állták körbe a férfit, aki talpra érkezett, de a lábai felcsúsztak a csípője két oldalán átszakítva a bőrt. Még élt… Sosem felejti el a vértócsa közepén támaszkodó alakot, aki a két feltehetően szintén törött kezére támaszkodva próbált felállni. Ott billegett és senki sem tudta, hogy mi van vele, vagy mi lesz, vagy mit kéne tenni vele. Valamit hörgött, és a körbe álló embereken keresztül belenézett az ő szemébe is. Persze csak egy pillanatra, de az a pillanat még így talán két évtizeddel később is tiszta emlék maradt, mint ahogy ez a szituáció is.

De itt nem ugrott ki senki. Itt csak valaki meghalt. A máskor zsibongó utcában a halál csendje és nyugalma ömlött mindenkire, aki csak belépett. Szép lassan, ahogy a gyerekkori emlékek elgyengültek a friss élménytől, kielemezte az épp útját keresztező helyzetet, és oda ért a szellősen álló emberek közé. A Test ott feküdt, ahol érezte/várható volt. Őt meg talán furcsa ruházata, frizurája, meg a kezében nem titkoltan lapuló imalánc látványára az emberek félre húzódva engedték közelebb.

Egy negyvenes éveiben járó, jól öltözött férfit próbáltak a mentősök vagy négyen újraéleszteni. Csodálattal töltötte el az odaadásuk, ahogy küzdenek az ember életéért. A legjobban azon látszott, amelyik a mellkasát pumpálta. A többiek már inkább lemondóan álltak körülöttük, hiszen ahogy a nézelődők elmondták, már mielőtt a mentők kiértek, akkor is próbálták újra éleszteni.

Ott állva és az életért való küzdelmet nézve eszébe jutott az a február eleji borongós nap is, amikor vidékre utazott vonattal, egy szívéhez nagyon közel álló hölgy ismerőse meghívására. Már jó pár órája ült a vonaton, de valahogy az utolsó előtti megállóból (Boba) sehogy sem akart tovább indulni a szerelvény. Illetve indulás után egy hatalmas fékezéssel állt meg és csak azóta nem moccant. Az égen egyre borúsabb hó felhők gyűltek és neki állt a hó is szállingózni. Így gondolt egyet és kinézett az ablakon, hogy hátha meg tud valamit. Az egyik kalauz ment végig a vonaton, hogy elmondja minden utasnak, egy férfi lelépett a mozgó vonatról és akkorát esett, hogy ott haldoklik a vonat mögött. A szabályzat pedig az, hogy ilyenkor meg kell várniuk a mentőket. Belső késztetésre egyből elindult hátra a vonat mellet, hogy megnézze hátha tud segíteni. Hiszen végül is olyan energiákat ismert és kapott hozzájuk felhatalmazást mesterétől, amivel akár ilyen helyzetekben is talán tud segíteni másokon.

A szerelvény végén két kalauz állt a földön fekvő idős bácsi testétől pár méterre. Mellette egy 40 körüli férfi térdelt és rimánkodott, hogy „ Apa kérlek nézz rám”. De tenni senki sem tudott semmit, hiszen féltek a gerinc töréstől, miegymástól. Az bácsi szemei fennakadva, és nagyon sípolva vette a levegőt, néha-néha egy egy hörgéssel jelezve, hogy nincs túl jól. Nagyon hideg volt, és amikor elmesélték, hogy mi történt, meg legyőzte a hamis egóját, aki igyekszik ilyenkor mindent megtenni, hogy úgy sem tud segíteni, oda térdelt a bácsi mellé. Mivel a fia ezt egyáltalán nem ellenezte, észrevétlenül elvégezte a Reiki energia átadáshoz szükséges rítusokat, gyors mozdulatokkal letisztította az auráját, majd rá tette a bácsi mellkasára az egyik kezét, a másikkal pedig megfogta a kezét. Nagyon hideg volt és a test egyre hűlt ki, a keze már kezdett is talán elkékülni pár perces dermedtségtől, és az egyre inkább beinduló pimasz hó sem segített neki. Néhány percig megpróbált az Univerzum és a bácsi között akkora tölcsér lenni amekkora csak tudott, és közben kedves szavakkal, szólongatta a bácsit, hogy „Nézzen rám bátyám”. A keze egyre forróbb lett, a bácsi pedig elkezdett egyre nyugodtabban lélegezni, amit mindenki, még úgy is úgy értékelt, hogy mindjárt el fogja hagyni a testét. De aztán végül csak rászorított a bácsi is a „szkander” fogásban lévő forró kezére, majd néhány másodperc múlva felnézett. Mivel eléggé eggyé vált vele, érzékelte, hogy a bácsi eddig öntudatlan volt és most pergett le előtte az élete, aminek a vége az volt, hogy leugrott a vonatról és elvesztette az eszméletét. A pillanat, amikor ez történt, felfoghatatlan és egészen idáig leírhatatlan volt, ahogy a lélek kap egy esélyt, hogy visszatérjen megszokott életéhez, és a bácsi láthatóan megpróbált felülni, és iszonyatos erővel elkezdte szorítani a kezét. A másik kezével, amit a homlokára helyezett és egy könyék kontrollal azonban sikeresen a földön tartotta és szépen hangosan tagoltan tudatta vele, hogy minden rendben van, ne mozduljon, mindjárt jönnek a mentők. De a bácsi csak fel akart ülni, illetve meg akart mozdulni és ekkor villant át az agyán, hogy mocskosul hideg a beton és a bácsi vacog, mert csak egy pulóverben feküdt ott. Persze mivel tényleg komolyan megsérült ennek az érzésnek, az lett az eredménye, hogy újra fennakadtak a szemei, és nagyon hangosan elkezdett sípolva hörögni. Ekkor, mivel a bácsi keze görcsösen kapaszkodott a forró kezébe, a másikkal pedig a hörgéstől görcsölő fejét tartotta, rákiáltott az összeomlani készülő fiára, hogy nyúljon be a szájába és húzza ki a nyelvét előre, mert le fogja nyelni. Mivel egy fiú lehet hogy nem volt felkészülve arra, hogy az apja nyelvét fogja kihúzni a szájából így csak a harmadik határozott utasításra tette ezt meg. Aztán a következő lépés egy stabil oldalfekvésbe való helyezés volt, aminek a során egy kabátot is betuszkoltak a bácsi alá, aki közben megint magához tért és kissé megnyugodva próbált meg mondani valamit, ami csak nyöszörgés volt… De eljutottak egy fontos részhez. A bácsi és az ő szeme találkoztak és ettől minden rendben lett, mert a bácsi ekkor már elhitte, hogy úgy lesz, ahogy a kopasz, copfos kékszemű férfi, akinek forrók a kezei mondta neki, hogy minden rendben lesz. Aztán a kalauzok kijelentették, hogy indul a vonat. S bár a mentők még csak az állomás előtt voltak, ő úgy érezte ennél többet nem tehet. Elbúcsúzott a bácsitól, aki ekkor elengedte a kezét, majd felszállt a vonatra, hogy azóta sem tudja mi lett a történet vége…

Gyorsan peregtek le előtte a múlt eseményei, de most nem érezte, hogy segíteni tudna, így aztán továbbsétált, hiszen a lélek már érezhetően nem volt az utcán heverő testben. A szellem járkált csak érezhetően eddigi porhüvelye körül, hogy talán éppen feldolgozni próbálta, hogy akkor ezentúl ez már mindig így lesz, és már soha többet nem lesz az, aki eddig volt, vagy akinek eddig gondolta magát. Érezhető zavarát talán az okozta, hogy életében nem nagyon foglalkozott a következő lépéssel, ami a mindannyiunk életében bekövetkező halál.

Aztán továbbsétált és pár perc múlva megérkezett az Átma Jóga centerbe. Átma azt jelenti Lélek, a helyet alcímben pedig csak a Lélek szigetének szokták nevezni. Egy régi kedves ismerőse a Főnök ott, akit még pap/szerzetes korából ismert. Ő volt a pap, amikor lelki avatását kapta Lelki tanító mesterétől, aztán még ott volt egy másik fontos eseménynél, ami mostanában kísérti az életét. (De ezt még nem írtam meg említés szintjén sem.)

Aztán az „öreg” kicsit késett, így ő addig megebédelt és elmélázott az élet dolgain egy szintén ismerős asztaltársasággal. Majd megérkezett az öreg, hogy akkor csinálnának egy riportot, a június 17-én megrendezendő Napforduló Jóga fesztiválra, ahol a Sambandha Mantra kommandóé lesz a befejező akció.

Gauranga baba pedig nem variált, egyből egy kérdéssel indított ezek után: Mi a legfontosabb az életben? Meglepődött a kérdésen, és bár tudott volna a szentírásokból is választ adni, ami minden bizonnyal pontosabb lett volna, de csak azt tudta mondani, ami a szívéből jött. A jóga mester pedig felvett minden szót, hogy egy cikket készítsen belőle, ami hamarosan megjelenik a blogjában, ahol a Napforduló jóga fesztiválon fellépő zenekarok vezetőit és szereplőit kérdezte meg hasonló dolgokról.

Volt még pár érdekes kérdés, hogy miként jött létre a Sambandha Mantra Kommandó, Kik a tagjai, Meg miért épp Kommandó, hiszen ez sokak számára épp az ellenkezőjét jelentheti, mint amit csinálunk a közös meditációk során…

Aztán felálltak az asztaltól, elbúcsúztak egymástól, és ő elindult hazafelé, ahol a lány várta, aki akkor várta a Boba után következő állomáson is. Útközben ugyanarra ment, mint amerre jött. Az utcán már csak a mentősök voltak, meg rendőrök, és pár ember lézengett. A holttestet fekete műanyag zsák borította. Pont olyan, mint amilyen azt a másik öreg bácsit, akit pár éve látott meghalni Csillaghegyen a templom mögött, egy hasonlóan forró délután.

A zsák mellett egy zsugor Ásványvíz, meg két tekercs papír törlőkendő volt. Talán csak innen ugrott le valamelyik házból, hogy vigyen haza  kis családjának vizet, meg az asszony mondta neki, hogy akkor már hozzon papír törlőkendőt is, mert a tükröt azzal tudja szépre megpucolni. Ő megvette, elindult haza és az utcán vette az utolsó lélegzetét. Talán még a papírjait sem vitte, mert csak leugrott és a rendőrök, meg mentősök most azon tanakodtak, hogy ki lehet ő, vagy kit értesítsenek, hogy nincs többet. A felesége talán várja most is haza, hogy hozza a vizet meg a törlőkendőt és utána elmennek sétálni valahová, mert ebben a forróságban nem lehet otthon kibírni. De ő már nem megy haza többet, mert percnyi élete eddig tartott, és most már máshol van. Mint ahogy mindannyian máshol leszünk, mikor véget ér ez az életünk…

Az emberi élet az a hosszúnak tűnő pillanat, amikor felkészülhetünk a halálra, és arra, ami utána következik. Aki ezzel nincs tisztában, vagy ezzel nem törődik, az ostoba. Mint ahogy én is az vagyok, mikor megfeledkezek arról, hogy azért kaptam Istenkétől ajándékba ezt az emberi testet, hogy tanuljak, fejlődjek, gyakoroljak, és felkészüljek a továbblépésre. Hiszen minden este meghalunk egy kicsit, és minden reggel újjászületünk, hogy az legyen életünk utolsó és legboldogabb napja. Mert máshogy élni értelmetlen, vagy inkább csak idő pocsékolás.

Sok szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést azoknak az embereknek, akik szeretnék elodázni a halált, akik azt gondolják, hogy ők örökké fognak élni, meg azoknak, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mit tanulunk Ninjutsu edzéseken, akik szerint nem kell felelősségtudatosan felkészülni arra, hogy akár mi magunk is meghalhatunk, vagy akár talán ölnünk kell életünk során. Avagy sok szeretettel küldöm azoknak, akik még nem értették meg ott legbelül, hogy a halál nem büntetés, hanem törvény. Nem egy jó vagy rossz dolog, hanem az élet egy ugyanolyan természetes része, mint egy kakálás, egy ölelés, egy csók, csak ebből egyet kapunk minden testhez.

Ha kíváncsi vagy az interjún feltett kérdésekre adott válaszaimra és még nem tennéd, akkor kövess a facebookon, mert hamarosan meg fog jelenni.

Ha pedig kíváncsi vagy arra, hogy mit gondolnak azok az emberek, akikkel együtt edzek, akkor olvasd el az ő saját véleményüket a tréningekről és a klánról.