Menü

Miért? 2.rész


Eart, a föld
Zenei aláfestés a bejegyzéshez:


Csak megy-megy az ember, ki erre ki arra. Sokan úgy gondolják, hogy majd ha ez meg az fog történni az életemben akkor ráérek majd meghódolni Istennek és az Ő akaratának. De ez nem csak így működik. Mert az ember minél többet megy az egyik irányba, utána annál többet kell jönnie az ellenkezőbe.

Mondhatnám, hogy főleg azért lettem kíváncsi a Krisnásokra, mert ilyen szabályok szerint azt gondoltam, hogy lehetetlen élni. Aztán mondták, hogy próbáljam ki. Azóta így vagyok.  Újra lett értelme az életemnek és a lődörgős alkoholködös, drogmámoros bóklászásom egy célirányos életté változott.

Persze Krisna folyton próbára tesz. Mindig berak állomásokat és célokat amiket el kell érni és ahonnét a következő pillanatban már indulhat is tovább az ember.

Krisna sír, Krisna cry
Füstös kis angyal
A minap jöttem a haza a HÉV-on és csak az ajtónál volt hely. Megálltam hát ott és vártam, hogy véget érjen az utazás. Aztán ahogy elindult a kocsi a szerelvény másik végéből egy harmincas, elhasznált romasszonyság érkezett szintén az ajtó elé 3 porontyával, meg egy kedveskedő, de cseppet sem kedvesnek látszó alacsony nő vel. A nagyobbik purdé már amolyan igazi cigus volt, de a két kisebbiknek olyan ártatlanság és csillogás látszott, hogy nem tudtam hová tenni őket hirtelen. 5-7 éves formák lehettek, és a középsőnek középhosszú fekete göndör fürtjei tekergőztek vadul mindenfelé.

Eleinte nem tudtam hová tenni a törpenőt, akinek a vonásai tükrözték, hogy egyáltalán nem természetéből fakadóan kedves, hanem csak kötelességből. De aztán a köztük zajló párbeszédből egyből világos lett a szituáció. Szemlátomást úgy álltak, hogy az anyjuk a kocsi egyik szélére állt a nagyobbik gyerekkel, közéjük a nő, és a kocsi másik szélére a két kis lurkó.

Oldalt épp ment le a nap, úgyhogy abban a már jól ismert olvadt aranyba öltözött minden pillanat. A középső lurkó tágra nyílt szemekkel próbálta újságolni a törpenőnek, hogy ő milyen rendes meg jó gyerek és milyen jó tanuló. Néha erre próbált rákontrázni a kisebbik, hogy ő is ám, és mindezt fejelte a másik szélről az árnyékos oldalról a muterjuk. A törpenő meg csak tovább kedveskedett, meg érdeklődött feléjük.

Aztán a nagyobbik gyerek egyszer csak berakta a törpe nőnek, hogy hát kicsit félnek, mert már voltak intézetben és az akkori élmények nem voltak olyan jók.

Hirtelen hegyomlásként szakadt rám a valóság a furcsa helyzet miértjét illetően. Hogy miért állnak úgy ahogy, hogy miért olyan megszeppentek a kis füstös angyalkák, hogy miért nem néz rájuk az anyjuk, hogy miért tűnnek könnyesnek a kis szemek, mikor senki sem sír.

Aztán a középső elkezdte mondani a törpenőnek, hogy ma már nem sír, de tegnap este sírt, mire a kisebbik is mondta, hogy ő is sírt este. Aztán a nő mondta nekik, hogy nem kell sírni, ne féljenek, mert nagyon szép helyre mennek ám. De ezt nem is a gyerekeknek mondta, hanem inkább az anyjuknak. Aki meg mondta nekik, hogy meg úgy is kint fognak iskolába járni és úgy is bemehetnek hozzá suli után a munka helyére.

Persze csak én meg a törpe nő tudtuk már akkor, hogy ez nem így működik.

Annak idején nagynéném a Gyiviben dolgozott. Egyszer jöttek fel valami táborba Pestre, meg le az alföldre, sőt át Romániába is. Aztán elhozott magával engem is. Már akkor is szerettem utazgatni, de először akkor találkoztam azzal az érzéssel azokban a nevelő otthonokban ahol megszálltunk út közben éjszakánként.

A gyermeki csalódással, amikor elveszik az ami addig mindent jelentett neked. A családodat, a szüleidet, a barátaidat, az ismerőseidet és egy egészen új környezetben hasonló érzések közt tengődő emberek közé cseppensz, igazi farkas törvények közé, ahol aztán tényleg senki másra, csak saját magadra számíthatsz.

Az ilyen gyerekeknek kőkemény életük van és hacsak valami csoda nem történik, kőkemény emberekké is válnak.

Hirtelen megsajnáltam a füstös kis angyalt, aki feltűnően hasonlított a különféle Indiai videókban szereplő gyerekkori Krisnára és hirtelen ideértünk Csillaghegyre és leszálltam…

Azóta rengetegszer eszembe jut a kis arc, azok a csalódástól könnyel küszködő szemek, a remegő hang ami próbálja palástolni a csalódott veszteség fájdalmát és a hangulatra amiben győzködi a körülötte lévőket és saját magát is, hogy jó lesz így ahogy a törpe nő mondja.

Valahogy olyan mintha egyszer már láttam volna egy hasonló jelenetet, mikor egy sötét bőrű, fekete, kunkori hajú kisfiú ehhez hasonlóan győzködött, mint ez a kis angyal most az anyját, hogy persze, semmi gond, nem baj, hogy ezentúl elhagysz engem.

Hány millió születés?
Aztán egyszer csak megjelentem itt ebben a múlandó, anyagi világban, ahol minden miben csak gyönyört vagy boldogságot vélek látni a következő pillanatban elillan mint egy kósza füst pamacs, csak egy kérdést hagyva maga mögött… Miért? 
Vajon hányszor kellett megszületnem és meghalnom, hogy mindezt megmutassa nekem Krisna egy zötykölődő vonatkocsi ajtajában?

folyt köv…