Menü

Miért kéregetnek a Krisnások az utcán?


Egyszer csak megint a Nyugatinál találtam magam. Elképedve tapasztalom, hogy az a pokoli hely, ahová 4-5 éve még némi zsibongással a fejemben mentem ki, hogy Srila Prabhupáda könyveit adjam oda vad idegen embereknek, hogy meg tud változni. Annak idején emlékszem nagyon sokat szaladgáltam, mire Krisnásként sikerült csak egy embert is megállítanom, hogy legalább szóba álljon velem. 

micelangello

De azóta eltelt néhány év, túl vagyok néhány leckén és tapasztalom, hogy a világ megváltozik körülöttem, ha én is igyekszem megváltozni legbelül. Ez az elengedés művészete. Mikor már nincsenek fenntartások és különbségek, csak a vágy marad, hogy adni. Aztán persze több s kevesebb sikerrel, meg mindig lehetne jobban és jobban, még többet és még többet,  de egy egy könyv osztással töltött nap után mikor bejövök a templomban, csak hálát tudok adni Istennek, hogy megmutatta nekem, bizony ilyen is van, ilyen is lehet.

Aztán biztos létezik másik oldala is a sankirtannak, mikor jó alaposan elverik az ember szályát had tanuljon egy kis alázatot, de egyenlőre Krisna kegyes hozzám és a kedvező oldalát mutatja a dolgoknak…

Sokan gondolják azt, hogy mi Krisnások azért megyünk ki nap mint nap az utcára, hogy pénzt kéregessünk, meg adományt gyűjtsünk. És nem mondom azt, hogy nincsenek olyanok akik tényleg nem ezéret mennek ki nap mint nap, de van egy sokkal komolyabb oldala is a könyvosztásnak azt hiszem, amivel még Egerben sikerült megismerkednem az ott élő bhakták kegyéből.

Szóval kiállni egyedül az utcában, ráadásul Krisnás jelmezben, az egy olyan érzés, mikor célpontá válsz. Az emberek mindenféle érzéseket dobálnak feléd, és neked ki kell térned, le kell pergetned, avagy épp át kell alakítanod ezeket az érzéseket. Nem beszélve arról, hogy mindenki tudja mi fog történni, ha egy Krisnással találkozik az utcán. És az esetek legnagyobb százalékában ezt nem akarják. És akkor itt kezdődik a művészet. Vagyis az önmegvalósítás. 

Mert ha el akarom venni a pénzüket, különféle trükkökkel, akkor bizony az tényleg elég gáz. Ráadásul nagyon bele lehet törni rövid idő leforgása alatt. De ha csak adni akarok, akkor már egész más a helyzet.

Mindenkinek szeretet hiánya van manapság és ez hiányzik a legjobban az embereknek. Ezért azt kell adni nekik, amit a legjobban szeretnének. Szeretetet. Szeretni kell őket. És mindenkit kivétel nélkül. És ez bizony kő kemény munka, mert bizony vannak olyanok akiket nem akarunk szeretni. 

De az utcán állni egész nap és könyveket osztani, az nem más mint a legjobb tükör arra, hogy az ember hol is tart a lelki életben. Mert az emberek olyanok mint amilyenek mi vagyunk legbelül. Semmi mást nem kap vissza az ember egy-egy ilyen alkalommal, mint amit ő maga ad a nagy átlagnak. Ebbe persze sokan bele-recsegnek-ropognak, de akkor is így működik. 

Természetesen amit látunk az sokszor fáj és sokszor nem értjük, hogy de miért is kell így lennie?

Ilyenkor lehet gyakorolni az önmegvalósítást és az Istenen való függést, a folyamatos imádkozást.

Mert vadidegen, rohanó embereket megállítani az utcán és elkérni tőlük azt ami számukra a legdrágább az egy kőkemény munka. De ugyan ezeknek az embereknek adni valamit ami azzal a szemmel nézve amivel rohangálnak az utcán igazából semmi, és mégis megértetni, éreztetni velük, hogy a legdrágább kincset kapták meg éppen, az egy igazi művészet. Hogy miután elment, ne azon kezdjen el gondolkodni, hogy lehúztad lóvéval és fogadkozzon, hogy legközelebb bizony akkor sem áll meg Krisnásnak, hanem épp ellenkezőleg. Egy olyan pozitív és szeretetteljes élmény legyen a találkozás, hogy utána ha erre gondol, újra és újra találkozni akarjon.

Azért nagy  művészet ez, mert a legdrágább kincset csak akkor tudod oda adni valakinek, ha neked már meg van.  Amid nincs, azt hiába akarsz úgy csinálni mintha meglenne. Igazából csak egy valakit tudsz becsapni ily módon. Saját magadat. És lehet, hogy amid meg van, az még nem az a legeslegdrágább kincs amit te is kaptál egyszer valakitől, hanem annak csak az árnyéka. De ez a hűsítő árnyék a legtöbb embernek még mindig sokkal több tud lenni mint amit bárki mástól megkaphat.

Szóval Sankirtan közben az utcán semmi más esélyem nincs a túlélésre mint a folyamatos imádkozás Krisnához. Mert a legdrágább kincs az Ő. Mikor pedig folyamatosan imádkozom hozzá, folyamatosan kapcsolatban vagyokVele. Ha pedig folyamatosan kapcsolatban vagyok a legdrágább kincsel, akkor meg van nekem a legdrágább kincs. Amennyire imádkozok, annyira van meg. És ezt a kincset az emberek meg érzik, hiszen ők is csak lelkek, és nekik is mindőjüknek van egy egyedi, és különleges kapcsolatuk Vele, a Mindenkit vonzóval.

Krisna végtelen. Ő a végtelen szeretet forrása. Ezért helyre kell Vele állítanunk az elfeledett, ám mégis örök kapcsolatunkat. És mikor meg van, akkor ez a végtelen szeretet, csak jönni fog, sőt átáramlik rajtunk, mert a lényeg, illetve a titka pont az ennek a mindent elsöprő szeretetnek, hogy nem akarom magamnak betartani, hanem meg akarom osztani másokkal. 

Ha megszakad a kapcsolat, akkor pedig az ember hirtelen megint csak egyedül találja magát a kietlen valóságnak vélt világban, ahol rendkívül fárasztó élni, létezni és kéregetni, meg adományt gyűjteni.

Hát ezt tanultam és gyakoroltam ma…ezért járnak a Krisnások az utcára…

Gauranga