Menü

“Mindig a remény hal meg utóljára”


 

  Az élet egy szar, és aki azt mondja, hogy nagykanállal kell enni, hát annak jó étvágyat kívánok. Ez volt a végkövetkeztetés ami arra késztetett, hogy Krisnás próbáljak lenni.

 

-Hé Mc, szevasz! Mi van veled? Itthon vagy? Haza engedtek?

 Én meg csak figyelgetek, na erre most meg mit válaszoljak? Aztán nagyon zavartnak tettetem magam, mint akinek fogalma sincs, hogy miről beszél a kedves régi ismerős.

-Mi az, hogy kiengedtek? Talán sitten voltam? Szoktam kérdezni.

-Hááát csak onnan. Tudod, ahol voltál. Ahová beáltál.  Hol is van az pontosan?

-Krisna-völgy. Somogyvámos. De onnét már régebben elküldtek.

-Kirúgtak? (nevetés vagy mosoly.) Tudtam én, hogy nem leszel te ott sokáig.

-Miért? Hiszen most is ott vagyok, csak néha elnézek erre meg arra.

-Most akkor az vagy vagy nem?

-Persze, hogy Krisnás vagyok még mindig, csak miután 3helyről elküldtek, így nem próbálok már meg vissza kerülni, legalábbis nem olyan közel.

-Mit csináltál? (Kaján vigyor.) Fogadok, hogy… (nem publikus.)

-Nem, nem semmi ilyesmi. Csak a hangulatom.

-Ne mond már nekem, hogy 3 helyről kib…tak és nem csináltál semmit.

-Jó akkor nem mondom. (Nagyon komolyan.)

-Akkor miért?

-Hát tudod nekem van egy ilyen stílusom. Ahogyan veled is beszélek most. Kajak nagyképű, kissé lekezelő.

-Persze Mc de hát mindig is ilyen voltál. Ezt bírtuk benned.

-Hát nem tudtam eléggé megváltoztatni.

-És most mit csinálsz?

-Igyekszem megváltoztatni.

-Felejtsd el (Legyintés) Az aki úgy nyomult mint te annak idején, annak ez belülről jön, nem lehet csak egyszerűen megváltoztatni.

-Tudom én is (Beletörődő sóhaj.) De mindig a remény hal meg utoljára (Mosoly.)

-Még mindig Krisnás vagy?

-Hát igyekszem az lenni.

-Én nem értelek téged. Először pap, milyen is mond csak?

-Mormon

-Igen ezaz mormon, aztán drogárus, meg vetkőző fiú, most meg ez. Most lemondtál az élet minden öröméről. Mi a jó ebben?

És itt megszoktam nyitni a csapot és innét vagy én beszélek, vagy az illető sokkot kap és gyorsan mennie kell valamerre.

 

Általában így kezdődnek mostanában a beszélgetések a „régi cimborákkal”. Nem keresem a társaságukat, csak egyszerűen így alakul. Nem örülök neki. Bár jó prédikálási lehetőség némelyik, most már látom, hogy alapjában véve lehúz minden egyes ilyen beszélgetés. No nem nagyon, csak szép lassan, finoman. Mindig el kell mesélnem, hogy milyen érzés az, amikor az ember már mindent ki próbált (Tényleg mindent. Na jó még nem ejtőernyőztem, meg szörföztem.) és már meg unja az egészet, sőt hányingere van magától.

  Persze az elmém a bhakták társasága nélkül meg van róla győződve, hogy ha nem olyan szélsőségesen csinálnám, mint annak idején, akkor meg lehetne találni a közép utat. Én meg mondom neki, hogy na és akkor hol a határ? Erre meg csak kummog. Mert mind a ketten tudjuk, hogy nincs határ. Ha valamit csinálsz, akkor azt csináld nagyon, vagy sehogy. És mindig ennyiben maradunk. Mert ez vezet csak valahová.

 

 Ma beszélgettem a nagybátyámmal. Szokásos. -Mi van veled, mi van velem?

 Voltam tréningen. Szokásos. Egyszer ilyen, egyszer olyan. -Ne akarj már megint elmenni.

Néhol belebotlom 1-1 valamiféle szentimentális vallásképpel rendelkező fanatikusnak a gondolat hullámaiba, majd egy másikéba és csak valahogy próbálok megmaradni a kis lélekvesztőn, amin útnak indultam egyedül a hatalmas óceánon. De az óceán el akar nyelni. Sőt, ha nem találok kikötőt, vagy egy nagy hajót, amire felvesznek, el is fogja nyelni a kis lélekvesztőt. És akkor úsznom kell, meg taposnom a vizet. De ha nem jön segítség, akkor éhen, vagy szomjan halok. Vagy jönnek a cápák. Ez a helyzet.

  Ezért úgy döntöttem, hogy egy nagyobb kikötőben próbálok meg letelepedni, feltéve, ha sikerül odáig elvergődni valahogyan.

 

  Azt mondják még ezek az emberek, akikkel beszélgetni szoktam, hogy izgalmasan éltem, meg milyen király volt nekem, akkor. Pedig ez nem így van. Nagyon unalmas volt és egy nagy hányáshoz hasonlítanám inkább.

  Most viszont tényleg nem unatkozom. Mert van cél, amit el szeretnék érni.

  Van célja az életemnek. És ez nagyon izgalmas.

 

Mert mindig a remény hal meg utóljára…

 

Gouranga!