Menü

Na mi újság mester?


Fogalmazhatnám meg röviden leginkább a jelenséget, amivel mostanában egyre többet beleszaladok. Emberek kérdeznek életszituációkról, történetekről, hogy nekem, mint mesternek mi a véleményem erről. (Vagy látok embereket akik mesterként hirdetik magukat, mert elhitték, hogy azok.)

Na mi újság mester?

Ilyenkor mindig azzal kell kezdenem, hogy nem vagyok mester. Azon vagyok, hogy az legyek, de soha nem leszek az. Mert az, aki mester, az már nem is mester…

Mert nagy a szám, meg mert magabiztos vagyok, meg mert tudom mit akarok, attól még egyáltalán nem biztos, hogy ez egy követendő példa mások számára. Ez az én utam. De mivel ez az utam, így elég sok tapasztalatra tettem szert az élet minden területén. És azt kell mondjam, hogy könyvárus szerzetesként szereztem be a legnagyobb tapasztalatot. Mert mire eljutottam oda, hogy megértsem, nem könyvet kell eladnom, meg bevételt gyűjtenem, hanem segítenem kell az embereken, addig elég sok pofont kaptam. És a pofonok persze nem múlnak el akkor sem, amikor már csak az vezérel, hogy szolgáld a többieket, meg segíts másokat legjobb tudásod szerint, de egészen másképp csattannak. Legfőképpen nem az én arcomon, hanem azén, aki adni szeretné őket.

Azt tudnám lefektetni legfőképpen, hogy el kell jutni a józanságnak egy olyan szintjére, és itt beszélek a megszállottság, a drogok, az alkohol, vagy másféle cuccok gondolkodásmód megváltoztató hatásától való mentességről; a más emberek, barátok, mesterek, különböző társaságok gondolkodásunkra való hatása iránti függőségről, hogy le merjünk ülni egy helyben, és órákon át képesek legyünk egyedül lenni saját magunkal anélkül, hogy megnézzünk egy filmet, elszívjunk egy cigit, vagy bárkit felhívjunk.

El kell jutnunk oda, hogy bezárkózzunk pár napra egy szobába és képesek legyünk figyelni, hogy mit csinálunk akkor, amikor nem lát minket senki. Mert azok vagyunk mi, akik akkor vagyunk, amikor azt hisszük, hogy nem lát senki. És igazából Ő az az Én, aki az igazi legbenső ellenségünk, és egyben legjobb barátunk is. És azokkal a gondolatokkal és tettekkel kell valamit csinálnunk, amiket akkor teszünk, vagy akkor gondolunk.

Ez nem magány, ez nem befordulás és depresszió, hanem önmagunk megismerése, felfedezése, amiből, ha depresszió, drogozás, vagy filmnézés lesz, akkor az menekülés. Menekülés a valóságból, a drogok, barátok, filmek és mesterek karjaiba. Amik lehetnek hasznos döntések és lépések is, ha a végkövetkeztetés, vagy eredmény az lesz, hogy eljutunk oda, hogy végül mégis csak be merjünk zárkózni abba a szobába, és meg merjük nézni, hogy kik is vagyunk valójában, sőt el merjünk beszélgetni vele, és meg merjük változtatni azt, akit ott találunk.

Mert ennek a legbenső énünknek van egy küldetése, egy nagyon fontos dolga, ami miatt újra meg kellett itt születnie az anyagi világban. De ha mi még nem tudjuk teljesen tökéletesen biztosan, hogy mi ez a dolog, és ebben a helyzetben nem az a célunk, hogy megtudjuk, akkor el fog minket téríteni az útról a film, a tv, az újság, az alkohol, a drog, vagy egy barát, aki éppen kitalálta, hogy ő most sakkozó lesz és olyan lelkesedéssel mesél róla, hogy mi is azt gondoljuk, hogy sakkoznunk kell, vagy belevágnunk egy Európában egyedülálló mlm rendszerbe, hogy aztán egész Ausztria alattunk legyen és végre gazdagok legyünk.

Azt gondoljuk, hogy pénz kell ahhoz, hogy boldogok legyünk, és néha ezt annyira elhisszük, hogy el is felejtjük mi is lenne az a dolog, amit legszívesebben egyedül csinálnánk a szobában.

A szobában pedig legelőször mindennel fogunk foglalkozni, amik nem mi vagyunk, és mindent fogunk csinálni, amiről azt gondoljuk, hogy attól majd nem érezzük egyedül magunkat. De ha már mindent megtettünk, amiről vártuk a boldogságot, és mégsem lettünk tartósan elégedettek, akkor eszünkbe jut majd, hogy mindig is szerettünk volna megtanulni gitározni, kardot forgatni, festeni, énekelni, táncolni, vagy kertészkedni, esetleg szobrászkodni, vagy megtervezni egy energiagazdaságos házat, írni egy könyvet a szerelemről, stb…

Aztán mikor erre rá jövünk, akkor már ki is lépünk a szobából, hogy elkezdjük végre valóra váltani legbenső énünk vágyát, a természetünknek legmegfelelőbb foglalkozás felé megtenni az első lépéseket, de az utcán megint találkozunk a megszállottság, a drogok, az alkohol, vagy másféle cuccok gondolkodásmód megváltoztató hatásának lehetőségével. A más emberek, barátok, mesterek, különböző társaságok ránk aggatott címkéivel és megvetésével, és akkor próbára is lesz téve egyből a bátorságunk és elszántságunk, hogy akkor most mi lesz és megyünk tovább megvenni az ecsetet meg a vásznat a festményhez, a balettcipőnket a hattyúk tavához, vagy a gipszet az energiatakarékos ház makettjének elkészítéséhez.

És ha nem, akkor megint vissza ülünk ugyanabba a mókuskerékbe, amiben azelőtt voltunk, hogy bementünk volna a szobába és megtudtuk volna azt, hogy mi is az életünk célja, mi az a tevékenység, ami miatt megszülettünk. De most már legalább kikörvonalazódott bennünk a dolog, hogy talán mit is szeretnénk és ott fog libegni előttünk, talán még álmunkban is megjelenik, hogy eljussunk oda, hogy megint egyedül akarjunk lenni egy kis időre, hogy mindent és mindenkit letegyünk, elengedjünk és ki tudjuk találni azt, hogy miként is váltsuk valóra az álmunkat, tegyük meg azt, amiért megszülettünk.

Nincsenek mesterek, mert a mesterek jól tudják, hogyha elhiszik, hogy ők mesterek, akkor bezárnak egy kaput, mert a mester az már készen van és tud mindent. De mi – egyszerű földi halandók -, bár néha egy-egy tettünkkel kiemelkedhetünk a hétköznapi emberek átlagos tömegéből, mégsem lehetünk azok. Mert mihelyst azt gondoljuk, hogy azok vagyunk, abban a pillanatban bezárunk egy kaput. Azt a kaput, amin keresztül eljutottunk odáig ahol éppen vagyunk és ami alapján valaki éppen úgy érezte, hogy mesternek kell gondolnia, vagy szólítania. És néha, amikor már megunja az ember ennek az újra és újra elmagyarázását, akkor már nem szól érte. De ha van esze, odabent, legbelül tudja, hogy csak egy mindenekfelett álló Mester van, aki mindannyiunknak csepegtetett a végtelen tudásából, hatalmából és tehetségéből egy picit. Amiből ha nem gondoljuk magunkénak, vagy olyan kincsnek, amitől többek lennénk másoknál, akkor egyre többet és többet fogunk kapni Tőle…

Ezt mondja Isten mindenki mestere, a Bhagavad-Gitában, :

sreyán sva-dharmo vigunah para-dharmát sv-anusthitát
sva-dharme nidhanam sreyah para-dharmo bhayávahah

Sokkal jobb saját előírt kötelességünket hibásan, mint a másokét tökéletesen végre hajtani. Jobb ha az embert saját kötelessége végzése közben éri a halál, mintha más feladatait végzi. Mert mások útján járni veszélyes.

BhagavadGita 3.34 

Jó munkát mindenkinek, főleg a mestereknek!

, , , ,