Menü

Nem rosszabbak nálad…, vagy nálam


Ahogy nagy nehezen résnyire nyitom a beszáradt szemeimet, egy mély sóhaj hagyja el a tüdőmet a kiszáradt számon és nyelőcsövemen keresztül. Vajon mióta nem kapok levegőt megint az orromon? –Kérdezem magamtól.- Aztán visszatérek az apróbb lassú légzésekhez, hiszen semmi szükség rá, hogy nagy kortyokban nyeljem a szoba résnyire nyitott ablakán beáramló reggelt.
Csics György Ninjutsu

Nem mozdulok gyorsan, hiszen biztonságban vagyok és az sem baj, ha mondjuk vissza ájulok és alszom tovább, hiszen valószínűleg senki nem fog jönni a szobába amit magamra zártam valamivel hajnali négy előtt, miután kinyitottam a templomot.


Lassan elkezdek energiát irányítani a végtagokba és kicsit mozdítok a lábaimon, aztán a kezeken. Ez utóbbiak jól reagálnak az apró mozdulatokra, de a futómű bizony sajog, ahogy már csak szokott reggelente. Aztán ahogy a telefon után nyúlok, hogy megnézzem mennyi az idő, a hátamban egy becsípődött ideg jelzi, hogy bizony nem múlt el második napra sem a hegyen tett látogatás nyomtalanul.

Az idő el is veszíti jelentőségét abban a pillanatban, ahogy tudatosul bennem, hogy mennyi is, mert ahogy fordítom a fejem, éles fájdalomként jut eszembe, hogy van egy enyhe agyrázkódásom is, ami akkor lett mikor az egyik fiú egy rég nem csinált dobást csinált rajtam és a tarkómra ejtett. Ahogy a fájdalom keletkezésének emléke belém hasít, felhúzom a szemöldököm kissé, és így elől is jelzi a szemkörül sérült burkolat, hogy a dobás bizony nem elég, hogy tarkóra kapott, még utána elvesztette az egyensúlyát és rá is zuhant a fejemre. Visszadőlök az ágyba és elmosolyodok, hogy most talán ugyan úgy fekszek, mint mikor megkaptam a magamét és vagy 4-5 percig csak néztem az eget az esemény után. Hiszen nem kellett felkelnem és tovább harcolnom és be tudtam egyből indítani a regenerációs folyamatokat még akkor ott sebtében. Persze rá segített a fiú is, hiszen vette, hogy fájt és ő meg egy keleti gyógymóddal küldött némi energiát, biztos ami biztos.

Aztán ettől persze kicsit jobban beindul a légzés és veszem az adást, hogy nagyon kiszáradtam az éjszaka folyamán, ahogy már csak egy sérült és gyógyuló test csak szokott regeneráció közben és megpróbálok inkább az orromon lélegezni. De nem jön és felismerem a tényt, hogy előbb ki kell kapargatnom belőle a beleszáradt vérrögöket.

Lassan felülök hát és tudomást sem veszek a zsibbadásról ami betölti az univerzumot aminek rabjaként épp létezem. Kiszedem a rögöket egy zsebkendőbe és  bearanyozza a reggelt a tény, hogy nem ered el újra az orrom vére.

Lassan felállok, felkapom a csadart amivel takaróztam, a jappazsákot amin még egy kört sem mentem ezen a napon, a kulcsot amivel bárhová bejuthatok az épületbe, és mivel a sarkaim sajognak, így lábujj hegyen ki osonok a fürdőbe.

Sensi itthon van
A zuhany alatt új életre kelek és ahogy a forró víz locsog a nyakamba, eszembe jut a kétnappal előbbi edzés, amit a réten tartottam kicsiny csapatunknak, és ahová egyszer csak besétált a 18000km-rel arrébb, Ausztráliában élő Sensi a lányával.

Néha szoktak így emberek átmenni közöttünk a réten, így nem nagyon törődtem a két közeledő alakkal. Csak mikor 4-5 m-re értek, akkor ismertem meg, hogy ő az. Nagy örömmel töltött el, hogy meglátogatott bennünket. Mondhatni nagy megtiszteltetés volt, hogy személyesen ő jött el hozzánk, ráadásul így meglepetésként, hogy nem is tudtam róla.

Beszéltünk pár mondatot, aztán látta, hogy van még miről, így elfogadta meghívásomat a templomba egy vacsorára.

Valamivel 9 után ért oda. Még akkor járt itt utoljára, amikor elkezdtük átépíteni az épületet, így szépen körbevezettem. Kicsit elidőztünk, meg doboltunk jelenlegi állomáshelyemen a stúdióban, megvitattuk az élet néhány nagyobb dolgát, aztán úgy egy körül elbúcsúztunk, hogy másnap találkozunk fent a hegyen.

Seijin.
Rég nem jártam a hegyen Darányi Senseinél. Valahogy úgy alakult, hogy mikor elkezdtük a tréningeket itt Csillaghegyen, akkor hirtelen egy csomó minden feltornyosodott és nem nagyon volt időm kimozdulni innen. Ennek már majdnem 2 hónapja. Persze többször is eszembe jutott, hogy kéne, de valahogy a kivitelezésig nem jutottam el. Elhagytam a telefont amiben mindenkinek a száma volt, tönkre ment a gépem amin mindenjelszó emilhozzáférés volt, így kissé elszigetelődtem ebben a világban.

De Sensi eljött 18000 km-t és nem átallott kijönni ide a város szélére, hogy meginvitáljon a másnapi tréningre, ahol ismét ízelítőt kaptam az életből.

Mert a fentebb leírt sorok igazából teljesen megszokott hétköznapi dolgok, amiből egy átlag halandó mit sem vesz észre ha nem akarom. –és miért is akarnám?- Már hiányzott az érzés. A szétvertség érzése. E-nélkül az ember élete ellaposodik, elhalványul, tutyimutyi lesz és elkényelmesedik. Már legalább a magamfajtára ez a jellemző.

Így most újra élek és újra azt számolgatom, hogy heti hány edzésre menjek :)

 Sensi jövő hét szerdán tartja valószínűleg idei utolsó hazai tréningjét, du-hattól, fent a Gellért hegyen a hegyeljai út mentén, ahol a 8-as busz először meg áll miután elindult felfelé. Jártam sok helyen a világban, edzettem sokféle mesterrel, de azt kell mondanom, hogy ő a maga nemében teljesen egyedül álló, amolyan kuriózum még a Ninják között is… Sok szeretett invitálnék meg ezúton mindenkit akit valaha is érdekelt, hogy mi is az a Harcművészet. 

Mikor nézte, itt nálunk ahogy edzettünk, és kérdezte mióta tréningeznek a srácok, szabadkozva mondtam, hogy még csak egy-két hónapja és teljesen az alapokat vesszük, csak kedvesen rám nézett és ennyit mondott:

„Nem rosszabbak nálad…, vagy nálam”
Gauranga