Menü

Paradoxon


nárcisz

Aluljáró

-Két százas a 10 nárcisz, két százas a tíz nárcisz. –kiabálja a télen is sötét bőrű roma asszonyság a Blaha aluljáróban. Épp jövök fel a metróból és csak megcsapja a fülem, de mint ahogy általában minden utcán történő leszólítás lepereg bokros teendőim pajzsáról.

-De hát mikor vittél utoljára virágot már Istennek? –Szól az intelligenciám…
-Hát elég régen volt az már… Válaszolja az elmém neki, és már sejti is, hogy bizony itt most nincs mese menni kell.
-Pont most kaptál fizetést, és hát ez a 200-ért 10 szép tavaszi virágot nem tűnik rossz üzletnek nem? Folytatja az iq.
-Na jó igazad van, tényleg igazán nem tart semeddig nézzük azokat a virágokat. De ha randák, vagy csoffattak, nem viszek egy szálat se. –Dönt az elme, és egyből módosít a programon, hogy miként tudnánk magunkat visszaverekedni a tömegben a kecsegtető ajánlat ellenőrzése céljából…

A villamos felé vezető lépcsőn fordulok vissza és néhány határozott mozdulattal az ellenkező irányba tartó tömegáradatba kormányozom földi porhüvelyem… Már messziről látom, a sok Virágot és látom rajtuk, hogy szépek. Persze nem fogok válogatni, hiszen egy-egy gyengébb biztos van minden csomagban. A következő pillanatban pedig már mondom is:
-Adj egy csokrot néném! De szépet ám, mert a templomba viszem a Jó Istennek az oltárra, had örüljön.
-200-lesz.
Kicsit kotorászok a tárcámban, de kiderül, hogy nincs annyi vasam, így a papírok közt kezdek kutatni.
-Tudsz vissza adni? –Kérdezem tőle
-Persze, nem gond. -vágja rá.
Oda adok neki egy ötszázat, ő meg leszámol nekem háromszázat a kezembe, és mellé nyom még egy csokorral.
-Ha Istennek viszed a templomba, akkor ezt meg én küldöm neki.
Látom, hogy talán tényleg a két legszebb bokrétát nyomja a kezembe és hirtelen elkapom a tekintetét. Hát nem az néz rá akit várnék..

Konstatálom a tényt, hogy a híresztelésekkel ellentétben talán mégsem minden cigány akar Magyart ölni és talán mégsem az összes jár bajonettel meg szamurájkardal és folytatom utam a felszín felé.

Útba igazítás

-Szia! Weselényi megálló jobbra van vagy balra?
Hirtelen összerezzen a 18 év körüli fiú ahogy a tömegből egy copfos kopasz, meg színes sálas figura, két csokor gyönyörű nárcisszal a kezében előtte terem, és vadul keresni kezdi, vajon melyik zsebébe is rejtette a zenemasináját, ami a hangmintát szolgáltatja képzeletben világához amiben él.
Belül elmosolyodok, hogy na most megtörtem aztán a varázst, mire a zavarba jött tekintet és a kapkodó kéz elő rántja a masinát és meg nyom rajt egy gombot.
-Tessék. Kérdezi tisztelettudóan. Erre persze még kedvesebbe váltok és hagyom, hogy a mosoly kikússzon belülről az ábrázatomra.
-Ne haragudj, hogy zavarlak, de meg tudnád mondani, hogy merre van a Weswlényi utca? Melyik villamosra szálljak fel,
-Arra. -mutat az egyik irányba- még mindig zavaros tekintettel és bizonytalansággal teli hangon, majd a fejére csap, és gyorsan átlendíti a kezét, hogy:
-Nem is nem is, erre lesz a következő megálló…
-Akkor erre ami most jön felszállhatok és pikk-pakk ott leszek? -kérdezem tőle nevetve, és akkor elkapja ő is a hullámot és hirtelen cimborák leszünk. Már nem a kopasz állat vagyok, aki megtörte a filmet, hanem csak egy ugyan olyan másik ember mint ő.
-Igen ott leszel gyorsan. -mondja mosolyogva és hirtelen megnyugszik a testtartása, hogy akkor mégsem az mp3-ját akarom elvenni, hanem csak útba igazítást kértem tőle…

Paradoxon

-Mit csinálsz? -kérdezi a csontnyakláncos, bőrkabátos vágottszemű, jó kiállású, kiélt arcú, setétbőrű, ám mégis úriembernek tűnő 30forma, szóval korombeli tőlem.
-Utazom. -válaszolom neki derűs ábrázattal
Sokat látott és „megnyugodott” tónusú hangjával feltett kérdésére adott válaszomra,  abbahagyja a csipogást a körülöttünk összetorlódott tömegben leledző tini lánybanda a tűsarkú cipőkről, csávókról miegymásról és az eddig lopva, felénk vetett sokat sejtető pillantásaik hirtelen lesütött szemekké változnak.
-De nem úgy! -neveti el magát. És azzal az ölemben lévő két kardtokra bök alig észrevehetően az orrával. Mivel három emberrel odébb áll tőlem, így a körülöttünk lévő egész villamos kocsi elcsendesedik. Hangjában nincs kihívó él, csak egy természetes baráti érdeklődés, így elvetem a szokásos, „Klasszikus és Jazz-balettozom” választ. Aminek amúgy két kardtokkal a kezemben nem is lenne túl sok értelme…
-Ninjutsuzom. -felelek egyszerűen.  Körbe is pillantok ezzel egy időben, hiszen oly nagy lett hirtelen a csend, de mindenki úgy csinál, mintha nem is hallaná szavunk…
-Az honnan jön? Japán, Kínai? –kérdi ő.
-Japán. –felelem.
-Mióta csinálod? –folytatja, s kérdésére belül ismét mosolyogni kezdek legbelül.
-Nem túl rég óta. –válaszolom, de ő meg csak köti az ebet a karóhoz és megint rá kérdez.
-Mennyi ideje? –engedem, hogy a mosoly megint kibújjon belőlem. Eszembe ötlik a két héttel ezelőtti edzés, mikor egy újabb új dolgot sikerült megtanulnom amitől úgy éreztem, mintha most kezdetem volna az egészetv és így válaszolok:

-Két hete. -mosolygok. Erre ő megigazítja a sérót és csibész mosollyal először a kezemre bök, majd mélyen a szemembe néz és ezt mondja:
-Látom hogy nem. –de érzi, hogy nem érdemes firtatni, így következő kérdésbe kezdene. Én viszont egy gyors váltással átveszem a fonalat és megkérdezem:
-Mit látsz?
-A kezedet.
-Én is látom, nincs abban semmi. –mondom nevetve.
-Látszik a rajt a sok edzés. –válaszol sokat sejtetőn.
-Te mit csinálsz? –kérdezem tőle, ha már így megragadtam a kezdeményezést.
-Most már semmit. –válaszolja, és még gyorsan hozzá teszi-  -de régen sokat edzettem. Most már csak a filozófiája érdekel a dolgoknak.
Biccentek, mintha rendjén volna minden és kifejezném vele felé tiszteletem vele és fordulnék az ablak felé, hiszen nem egy tömött villamos kocsi középső bejárata az ahol efféle dolgokról beszélni szeretnék.
Fejemet az ajtó ablaka felé fordítom, hogy ellenőrizzem minden rendben van odakint is ugyan úgy mint idebent, de érzem, hogy ő még nem szakítaná el a köztünk létre jött szálat, hiszen az utazás még tart. Visszapillantok hát rá, mire csak ennyit mond egy tüsszentés szerű nvetéssel:
-Paradoxon.
-Micsoda? -kérdezem tőle…
-Hát ahogy itt állsz a fegyvertokkal meg a virágokkal…
Elnevetem magam.
-Dehogy is. Mitől volna az? –kérdezem- Melyik volna a két véglet? Talán a virág, vagy az imalánc? Netán a kardtok? Csak attól függenek a dolgok, hogy miként tekintünk rájuk.
-Igaz. Bólint.
Aztán megáll a villamos, ő meg leszáll. Hangos Gaurangával búcsúzok tőle, hiszen lehet, hogy soha többet nem találkozunk, de mégis olyan jó lenne mondani neki valamit aminek értelme is van…
Majd folytatom az utam, vissza a templomba, ahol már várnak rám, a kardtokra és a virágokra is…

Gouranga