Menü

Rádhastami 2007


  Tegnap elolvastam a régebbi Rádhastamis  (lap alja) bejegyzéseket…

  Kiderült számomra, hogy bár végtelenül gyalázatos személy vagyok alázatos helyett, Srimati Rádharáni mégis végtelen sok kegyet zúdít rám. (Csak bírjam elviselni.)

  Igaz elfelejtettem az előző évek történéseit, most mégis kiderült számomra, hogy miféle képen kapom az Isteni pár végtelen kegyét áldását…

 

  Sri Krisna megjelenési napjának ünnepségén például, most már évek óta rendszeres szolgálatom a szent-Dhámban (Jaya prabhu kegyéből.) az éjféli lakomához a világítás felszerelése. Meg még van egy pár ilyen kis titkos apróságom… :) 

  Szóval Rádhastamin sem volt eddig másképp, viszont itt kicsit másképp, mindig a Szent név éneklésével kapcsolatosan nyilvánul meg ez az indokolatlan kegy.

  Vissza olvasgatva a régebbi eseményeket, mikor is ezen a napon énekelhettem először mangala-áratit Debrecenben a templomban, vagy mikor ezen a napon vezethettem először ebben az életemben utcai bhajant, kiderült, hogy Rádharáni mindig megáld valami efféle szolgálattal.

  Idén mondjuk kicsit keményen indult és nehezen értettem meg, hogy a jó Isten egyre nagyobb meghódolást vár el tőlem ugyan úgy, mint mindenki mástól, így tőled is. 😉

 

  Hajnali 3-kor keltem, ami önmagában nem is annyira gáz, csak attól vált extrémmé, hogy előtte tizenegykor feküdtem le. Nem baj gondoltam, majd a kocsiban kialszom magam. De keresztül húzta a jó Isten a számításaimat, mert sofőr, Prána Vallabha prabhu is hasonló cipőben járt és így mihelyst bólintottam volna az anyós ülésen, azonnal ő is bólogatni kezdett. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy szóval tartom egész úton… (350km.)

  Dharsanra értünk oda (8-óra), majd kirtan kezdődött és pikk-pakk dél lett. Ekkor szóltak, hogy Eger-Yatra intézi az átszedést a lakomához, úgyhogy menjek. Ekkor tört rám a fáradtság hullám és két edény között mindig csak azt vettem észre, hogy bólintok. Kicsit sajnáltam, hogy a leckéről lemaradok, de azért örültem, hogy úgysem érteném és így legalább végzek egy kis szolgálatot, ezen a neves ünnepen, hátha elkezdődhet végre lelki életem.

  Igaz, közben kedves elmém készen volt és kicsit morciban nyomtam, de valamelyest sikerült kontrolálnom a harapósságot és azt hiszem olyan nagyon nem bántottam meg senkit.(Remélem) Egy óra elteltével, már annyira kész voltam, hogy minden percben csak azt lestem mikor tudok megpattanni, valahová bebújni és aludni egyet. Erre még rátetézett a nem várt böjt, mert valahogy az ilyenkor szokásos szendvicseink is elmaradtak.

  Aztán megérkezett a felszabadító hír, hogy az osztást már nem mi csináljuk és ujjongani kezdett kedves elmém, hogy végre, legalább ha már aludni nem is tudok, legalább eszünk egy jót és akkor majd utána dőlünk, jóllakva.

  Le is ültem szépen a bhaktákkal, mikor is jött Sri Govardhanalal prabhu aki nagyon-nagyon kedves kétségbe eséssel közölte velem, hogy mc nem ülhetsz le, jönnöd kell osztani, mert nagyon kevesen vagyunk…

  Na itt estem át a túloldalra és egyfajta Ok. Krisna, akkor ha ezt akarod és nem hagysz nekem nyugtot akkor legyen meg aTe akaratod, meghódolok. De a plusz erőt azt Neked kell adni, mert én az ájulás határán táncolok már, ahogy azt biztos te is látod mint Felsőlélek a szívemben…

  Persze a legnehezebb vödröket kaptam meg, de ezen már nem háborogtam, csak mosolyogtam, hogy miképp is tesz próbára engem az Úr. Sőt mondtam is neki, hogy most már bármi történhet, nem tudsz kibuktatni, még azzal sem, ha elfogynak a preparációk, vagy bármit is találj ki… ;D

  De hát Krisna nem az a szivatós Isten és mindig értékeli, ha valaki hozzá fordul menedékért.

Végül leülhettem és megtiszteltem a nektár prasadamot, ami így kiéheztetve, talán még finomabb volt, mint bármikor máskor.

  Utána meg már mindegy volt és akkor az avatásig beültem bhajanozni a templomszobába, ahol éppen Gouranga prabhu húzta Neki. 

  Szóval karatalozgatok csendesen, mikor is jött Astasakhi mataji és mondta neki, hogy kéne mennie harmonikával, a murtikkal, ki az avatási ceremóniához. Erre ő mondta neki, hogy szívesen menne, de ő csinálja a puját, meg amúgy sem tud harmonikázni, úgyhogy keressen valami zenészt.

  Aztán énekeltünk tovább és egyszer csak jöttek a pujárik és elkezdtek a murtik lejönni velük az oltárról… 

  Erre mondta Gouranga pr., hogy mc vedd át az éneklést. Na de jó, gondoltam ő biztos kimegy kis Rádhe-Syammal, meg Govardhanalallal a szertartásra, én meg itt maradhatok a templomszobába és folytathatom a bhajant… 

  De nem ez történt és egy mantra után felvilágosított, hogy ő ezt úgy értette, álljak föl és énekeljek kifelé menet a murtikkal, vagyis, hogy én leszek az előénekes a menetben. Na mondom ez van, de közben meg tudtam, hogy annyira nem szeretik a bhakták ha én énekelek, mert általában frusztrált szokott lenni tőle a nagy többség, és ezért inkább csak hajnali harinámokra kérnek meg. Mert a bhakták nagyon korán meghallják ahogy sértegetem a szent nevet, zaklatottak lesznek és akkor már nem tudnak vissza aludni és inkább eljönnek mangalára… :)

  Aztán ahogy kiértünk, kint már sok bhakta volt és láttam, hogy kicsit elcsodálkoznak, de senki nem jött és vette át, úgyhogy folytattam…

  A komolyabb rész az mindezek után következett. Én már biztos voltam benne, hogy akkor mekkora kegyet kaptam, hogy egy avatási ceremóniára kikísérhettem a murtikat, úgy hogy még én magam csak  a közelében sem vagyok az avatásnak. Viszont Krisna másképp rendezte, sőt tovább gondolta és egyszer csak elém tettek egy harmóniumot, hogy akkor míg a Yagja tart bhajanozzunk. Néztem körbe, hogy hát hol vannak a komoly vaisnavák, hogy pont nekem a nagy színésznek, mondhatni sahajiának kell itt most énekelni, meg hát ismerem a szívem belülről és vágom mennyi szemét van benne, szóval valaki más jöjjön. Pláne, hogy tényleg egy utlsó kis senki vagyok itt és olyan nagyszerű és csodálatos személyek gyűltek össze… De senki sem jött megmentésemre…

  Na és ekkor Sivaráma Svami Maharája, aki épp ekkor avatott föl x bhaktát és épp most mondta, hogy akkor kezdődhet a tűz áldozat, nagyon nagy szeretettel és kedvességgel felém nézett, és biccentett a fejével, meg egy laza csukló mozdulattal jelezte, hogy kezdjük a bhajant. (Mondjuk életem egyik legszebb pillanata.)

 Így megértettem, hogy hát akkor nincs menekvés, lehet megint istaghosti téma leszek. De kezdeni kellett, hát felidéztem egy régi zenész cimborám mondását, aki mindig úgy ment fel a színpadra, hogy hát akkor meló van, és elkezdtük…

  Félig ment le a nap, minden olvadt arany színű, a bráhmanák a szent mantrákat vibrálják, Az oltáron pedig Sri Sri Rádhesyamasundara, Sri Govardanlállal és Srila Prabhupáddal együtt teljes dicsőségükben pompáznak. Lágy mridanga szó és karatal játék, meg egy szerintem nagyon gyönyörű dallam, amit sokat énekeltünk a Padayátrán. 

  Csak ennyire emlékszem. Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Ráma Hare Ráma Ráma Ráma Hare Hare…

  Életemben először most vezethettem bhajant egy olyan rendezvényen, ahol nálam sokkalta felhatalmazottabb személyek is lettek volna erre. Valahogy imáim talán mégis meghallgattatásra találtak és mégis megkaptam az ő kegyüket. Hiszen senki sem jött oda, úgy ahogy szoktak közben, vagy utána, hogy „mc, ilyet soha többet ne merj csinálni.”

 

Rádhe-Rádhe